213. nap: Az egyedüllét árnyoldalai

Egész életemben arra vágytam, hogy igazából a magam ura legyek. Hogy ne függjek senkitől, hogy ne tartozzam senkinek semmivel, hogy minden tettem, cselekedetem és döntésem egyes egyedül az én felelősségem legyen. Nem akartam senkire hagyatkozni, senkire sem rábízni a személyes dolgaimat. Nem akartam teher sem lenni senki számára, nem szeretnék visszafogni senkit, és ugyanígy azt sem szeretném, ha más gátolna valamiben. Minden sikert magamnak szeretek tulajdonítani, és minden kudarcom ehhez hasonlóan a sajátom. 

Az élet különös fricskáinak következtében ez a vágyam teljesült - még annál is sokkalta durvábban és alaposabban, mint szerettem volna. Nincsenek elvarratlan szálaim, senki iránt nem tartozom felelősséggel, egyedül saját magam vagyok sorsom kovácsa. Szabad vagyok, amennyire ez lehetséges a modern társadalom keretei között. Nem kell alkalmazkodnom, nincs, aki rendelkezne a szabadidőm felett, nincsenek kötelezettségek és megfelelési kényszer. Magam döntök arról, mikor és mit csinálok, hova megyek, kivel találkozom.

Mindenkinek mást és mást jelent a boldogság. Nekem valami ilyesfélét. Azt, hogy egyedül vagyok a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Mizantróp jellemem számára ennél nem is lehetne ideálisabb állapotot még elképzelni sem. Ám pusztán azért, mert az esetek jelentős részében jól érzem magam a bőrömben, még nem egyértelmű, hogy bizonyos egyedi körülmények és együttállások alkalmával ne szorulnék rá külső segítségre. 

Öreg vagyok már - ha máshoz nem, ahhoz egészen biztosan, hogy valaki megmondja nekem, mi helyes, és mi nem. Nincs igényem arra, hogy egy személy erkölcsi világítótoronyként mutasson nekem utat az élet sötétségében, és segítsen megkülönböztetni egymástól a jót a rossztól. 

Ám olykor mégis jó lenne, ha legalább tanácsot kapnék valakitől. Ha lenne olyan személy, aki megerősítene bizonyos kérdésekben, ha kimondana olyan dolgokat, amelyeket én nem biztos, hogy merek, és felhívná a figyelmemet olyan szempontokra, amelyek az én helyzetemből nem feltétlenül következnek logikusan. Ritka, egyedi pillanatok azok, amikor erre nekem szükségem lenne - de ha ez bekövetkezik, annál jobban, súlyosabban érzem az egyedüllét talán egyetlen negatívumát. Hogy a fene enné meg, ilyenkor még annak is örülnék, ha legalább elmondhatnám valakinek a dilemmáimat. Ha hangosan gondolkodhatnék, és nem mindenre ugyanazt a választ kapnám magamtól. 

Ilyen alkalom volt a mai délelőtt során egy bő negyed órányi időintervallum. Abban a tizenöt percben örültem volna, ha lett volna valaki, aki elmondja, mi is a helyes döntés, és aztán magam dönthettem volna arról meglépem-e, vagy sem. De nem volt, és az életben, a videojátékokkal ellentétben nincs load game opció. Így aztán sosem derül ki, mi lett volna, ha...