Gyerekkoromban, egy furcsa álommal kezdődött minden. El kellett vinnem valami különös tárgyat - egy drágakövet, ha jól emlékszem - Egyiptomba, ahol mindenféle szörnyes kalandok leküzdése után meg kellett vele mentenem a világot. Ebből a szakaszból viszonylag kevés részlet maradt meg a tudatomban. Arra azonban tisztán és világosan emlékszem, hogy miután beteljesítettem hősi cselekedetemet, hazatértemkor egyedül ültem egy zsúfolt tér egyik elhagyatott padján. Magam előtt látom a fel-alá sétáló arctalan embereket, akik gondtalanul, felszabadultan nevetgélnek és beszélgetnek, miközben fogalmuk sincs arról, hogy egyetlen hajszálon múlt a sorsuk, és én vagyok az, aki megmentette őket a biztos pusztulástól. És nem tudom megmagyarázni miért, de ez olyan kellemes, megnyugtató érzés volt akkor nekem, amit nehezemre esne szavakba önteni. Emlékszem, eljátszottam a gondolattal, hogy elkiáltom magam és beszámolok nekik arról, mi is zajlott le a hátuk mögött és én mit tettem értük, de aztán mégsem tettem. Jól voltak a dolgok úgy, abban az állapotukban.
Azóta, persze, felnőttem már. Mentálisan ugyan kérdéses a dolog, ám a koromat illetően egész biztosan. Viszont az eltelt évek alatt egy fikarcnyit sem változtam, és továbbra is égre-földre keresem azt, amit én csak titkos tudásnak hívok. Nem kell semmi nagy dologra gondolni. Ez olyan valami, amiről csak nekem, vagy egy kiválasztott kis csoportnak van tudomása (akik, lehetőleg elszórtan éljenek a bolygón, nehogy valaha is összefussak velük). Olyan dolgok, amelyek talán nem is tartanak számot a többség érdeklődésére, kívül esik az ő köreiken, látószögükön. Esetleg nincs módjuk vagy lehetőségük arra, hogy tudomást szerezzenek arról, ami számomra világos. Lehet ez igazi titok, a valóság egy apró szelete, vagy egy kevesek által ismert hobbi, egyre megy. A lényeg, hogy legyen a birtokomban olyan valami, amit csak a sajátomnak érezhetek, és ami csupán addig értékes, amíg nem derül rá fény, amíg nem osztom meg mással, amíg egyedül az enyém.
A dolgok tapasztalás része egyáltalán nem érdekel. Nem vagyok arra kíváncsi, milyen érzés kiugrani egy repülőből, nem foglalkozom azzal, milyen lehet egy kínai írásjelekből álló tetoválást a hátamra kapni, amiről azt hiszem, a Multiverzum Császára örökbecsű szimbóluma, holott igazából pekingi kacsát jelent, és nem vágyom arra, hogy átérezzem, amikor benyomnak egy piercinget a retinámba. Nem, engem kizárólag a tudás érdekel, ami másoknak nem adatott meg, nekem viszont igen.
A mai világban, lássuk be, már kevés ilyen dolog létezhet. Az interneten minden ott van, majd' minden kérdésre találhatunk választ, az összes igény, vágy és óhaj egy csapásra teljesül, ha kicsit kitartóan keres az ember, és akik valamilyen agyament okból kifolyólag különlegesnek, egyedinek érzik magukat, egy szemvillanásnyi idő alatt rádöbbennek, hogy egyáltalán nem számítanak sem különlegesnek, sem egyedinek. Uniformizált világunkban, uniformizált emberek között a titkos tudás az egyetlen, amit igazi értékként, valódi kincsként tudok kezelni. Kevés van belőle, épp ezért mindennél jobban óvom őket, vigyázok rájuk, és ki nem adom a kezeim közül egyiket sem.
Kicsit elszomorító dolog, hogy harminc esztendő alatt mindössze három ilyenre tudtam szert tenni. Ugyanakkor viszont örülök is annak, hogy legalább ennyi megadatott nekem, hiszen ezeket soha nem veheti el tőlem már senki. És amíg csöndben, a titkos tudásommal felvértezve nézem az előttem vonuló, arctalan, vidám és gondtalan embereket, addig nem is lehet semmi baj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése