Aki ismer, tudja, milyen mérhetetlenül innovatív, előremutató, újító, a trendekkel együtt vibráló személyiség vagyok (aki pedig nem, annak elárulom, hogy fölsorolás minden szava szemen szedett hazugság). Ennek megfelelően mikor legutóbb pizzát rendeltem kedvenc helyemről, szakítottam a hagyományokkal, és az imádott szalámis-kukoricás variáció helyett egy olyan eledelt választottam a listából, ami mellé a hangzatos Új! feliratot biggyesztette egy túlfizetett marketinges. Ennek megfelelően a feltét is rettentő eredeti volt, sonka és lilahagyma, ami azért valljuk be, kevésbé számít extravagáns vagy éppenséggel bizarr párosításnak. Mindenesetre a rendelés hamar befutott, és meglepetésemre járt mellé még egy kéretlen ajándék is, ami nem volt más, mint egy dobozos sör! Citromos!
Aki ismer, tudja, milyen mérhetetlenül gyűlölöm annak az italnak valamennyi variációját (aki pedig nem, annak elárulom, hogy e mondat minden szava színtiszta igazság). Lehet felőlem déli, nyugati, keleti, narancsos, mentás, avokádós, fokhagymás... egyre megy, mindegyik mérhetetlen, elemi erejű rosszullétet vált ki belőlem azzal a pocsék, keserű ízzel, ami a sör legfőbb (mit legfőbb - egyetlen!) jellemzője. Egy ilyen bónusszal meglepni engem nem éppen szerencsés dolog, mert a végén egy nyafogós, kényeskedő, finnyás hangú blogbejegyzés kerekedik ám belőle. Mint azt ugyebár ez a példa is bizonyítja.
Aki ismer, tudja, milyen mérhetetlenül nehezemre esik kritika és rosszindulatú megjegyzések nélkül elmennem olyan dolgok mellett, amelyek zavarnak, még ha ez azzal is jár, hogy meglehetősen udvariatlan és hálátlan módon ajándéknak szánt italok fölött bosszankodom egy sort (aki pedig nem, szerintem azoknak is világossá vált ez a fenti sorokat olvasva). Így aztán annyit mondhatok csak, hogy kösz, igazán nem kellett volna! Piszkosul nem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése