36. nap: Az átkok ördögi köre

Brühühü! Nekem mikor lesz végre egy ilyen, vagy legalább ehhez hasonló terepasztalom?! Én is szívesen lejátszanék egy Tiranida inváziót, ha lenne hol, lenne kivel, s lenne mivel...

Mert jelenleg a lakásban hely ilyesmire nincsen túl sok. Ismerőseim, barátaim nem játszanak Warhammert. Mindezeken túl pedig nincs elegendő figurám, hogy méretes seregek összecsapását tudjam levezényelni.
A fogyasztói társadalom átka. A pofánkba tolják az elérhetetlent, ami majd felpaprikáz minket, s a végtelen kényelemről s jólétről megfeledkezve azon törjük magunkat, hogy kielégítsük mesterségesen generált igényeinket. Hiába van minden a hátsónk alá tolva, ez mégsem elég nekünk, többet akarunk. A lehetetlent, az elérhetetlent. Csak sajnos azok minden alkalommal lehetetlennek, elérhetetlennek bizonyulnak. Marad hát a nyálcsorgatás!
A nyálcsorgatás átka pedig az, hogy hirtelenjében kegyetlenül megéheztem. Brühühü! Mikor rak elém valaki végre egy ilyen, vagy legalább ehhez hasonló svédasztalt...?!

35. nap: A Sárga Király

Robert William Chambers novelláskötete csupán néhány napja került a birtokomba, s ezen fölbuzdulva mohón vetettem bele magam a természetfeletti irodalom egyik kevésbé ismert képviselőjének műveibe. Kezdeti lelkesedésem azonban hamar alábbhagyott. A Sárga Király ugyanis több ponton nem volt képes hozni az általam elvárt színvonalat, pedig megfogadtam, hogy nem fogom a rémtörténetek nagyágyúihoz hasonlítani egyetlen sorát sem. De kezdjük inkább a legelején.
A könyv a Tuan Kiadó gondozásában jelent meg, s mostanra eltűnt a nagyobb könyvházak polcairól. Nekem az Andrássy úton lévő, A Könyvesbolt nevű helyen sikerült beszereznem, igen baráti áron, 50% kedvezménnyel. Egyébként a Kodály Köröndön található üzletben még számos egyéb kiadvány is hasonlóan zsebpénzbarát összegért kapható, így aki egy régebbi, de még nem antikvár kötetet szeretne beszerezni, érdemes itt körülnéznie.
http://www.akonyvesbolt.com

A Sárga Királyban összesen kilenc novella található. S bár nagyon szerettem volna, ha a művek önmagukban is értelmezhetőnek bizonyulnak, ám a könyv kiolvasása után szinte lehetetlennek tűnik, hogy ne más írók munkáit alapul véve alkossak véleményt a szövegekről. Ha műfajilag akarjuk besorolni a történeteket, találhatunk köztük gótikus horrort, tudományos-fantasztikumot, fantasyt, s mindezeket körüllengi egyfajta groteszk látásmód és értelmezés. Szigorúan véve Chambers novelláiban egy Ambrose Bierce - H. P. Lovecraft egyveleggel van dolgunk, amelyben megtalálhatóak mindkét, fentebb nevezett szerző stílusának jellegzetességei. Ezeket összegyúrva azonban nem mindig azt kapjuk, amit várunk, sajnos a rosszabbik értelemben.
Viszont az is igaz, hogy olykor teljesen magával ragadja az olvasót a történet, s életre kelnek a helyszínek, a cselekmény és a karakterek. Ilyen novella a Holdvarázsló és a zárófelvonásnak számító Sárga Jel, amelyek az első betűtől az utolsóig "működnek", elvarázsolják az olvasót, és fellebbentik azt a bizonyos fátylat egy ismeretlen és rettenetes világról, amely ott rejtőzik körülöttünk, mégis titokban marad a szem előtt.
A szövegek narrátorai jellemzően az érintetlen vadont járva találkoznak a természetfeletti különböző megnyilvánulásaival, és ezeket az embertől távoli, ismeretlen tájakat Chambers olyan kellemesen érzékletesen tudja visszaadni az olvasóknak, mintha Fekete István egyik leírását olvasnám a Tüskevárban. A feszültség adagolása viszont olykor meg-megakad, s gyakran azon vettem észre magam, hogy sokkal szívesebben olvasnám tovább a hangulatos jellemzéseket a vidékről, mint azt, hogy valami csúnya, lidérces lény váratlanul megzavarja a szereplők barangolását.
A novellák többsége rövid és tömör, a szerző a realizmus jellegzetes stílusjegyeit követve viszi végig a cselekményt. A narrátor többnyire egyes szám, első személyben szól hozzánk, amely kellőképpen megalapozza a hangulatot. A felbukkanó rejtélyekre nincs magyarázat, nincs konklúzió, nincs megnyugtató végkifejlet. A karakterek találkozásai az ismeretlennel nem végződnek, nem is végződhetnek jól. Minden együtt van a kellemes horror-történetek elengedhetetlen kellékeiből. És mégsem éreztem azt, hogy jól működne Chambers szövegeiben a tökéletes recept. Valami hiányzik belőlük. Talán Bierce fanyar, embergyűlölő, kegyetlenül valóságos humora. Esetleg Lovecraft mesterien felépített, megtervezett és kivitelezett cselekményeinek zökkenőmentes sodrása. Chambers novellái az arany középutat járják, amely ebben az esetben nem mindig tudja kielégíteni az olvasók igényeit.
És mindezeken túl a könyv mégis jó. Kicsit kevesebb, mint amire számítottam, és sokkalta rövidebb, mint ami elégséges lenne. Aki kedveli a műfajt, aki Bierce, Poe, Lovecraft rajongója, annak szinte kötelező darab, de érdemes némi fenntartással kezelni a novellákat. 

Kiegészítés: A könyv ajánlójában szereplő megjegyzés, miszerint Lovecraft Chambers műveiből is vett át bizonyos elemeket, hízelgő és jól hangzik, s itt javarészt a Sárga Király karakterére gondolnak. Ám azt sem szabad elfelejteni, hogy Hastur eredetileg Bierce két novellája, az Egy férfi Carcosából (An Inhabitant of Carcosa), és a Haita, a pásztor (Haita the Shepherd) sorai közt bukkant fel először.

34. nap: A fogoly

Saját otthonom foglya vagyok.
A négy fal közt ülve, a külvilágtól elzárva, magányosan, félhomályban, a harmadik emeleten írom e sorokat. Odakint a Nap rég lenyugodott már, a város zajai, a szombat estére való tekintettel viszont lassan kezdenek felélénkülni. Huzatot csináltam, hogy valamelyest enyhítsem a lakásban uralkodó meleget. Nem segít. Nem segít, hiszen odakint sincsen hideg; az ősz egyik utolsó, talán végső feltámadása zajlik épp most, mielőtt beköszönt a tél, a hó és a fagy korszaka.
Egy darabig a tévét kapcsolgattam, de nem fogott meg semmi. Nekiálltam egy könyvnek, de nem volt hozzá sok hangulatom. Félretettem hát későbbre, jobb időkre. Nem szeretném, ha egy gyenge pillanat miatt ne élvezném ki minden lapját. A rádióban a szokásos tingli-tangli: jelentéktelen és egysíkú, pillanatok alatt befogadható, de éppen olyan gyorsan elfelejthető zenék futnak, s csak ritkán hallom, amint egy műsorvezető mézes-mázos hangon próbálja elhitetni velem azt a hazugságot, hogy amit hallok, az jó.
Ilyen helyzetekben legtöbbször egyszerűen fogom magam, és nekivágok a városnak. Sétálok, nézelődöm, vegyülök és eltűnök az emberek forgatagában. A jelenlétem okán válok láthatatlanná. És Budapest valóban gyönyörű esténként. A sötétben ugyanis nem látszanak apró, de nagyszámú hibái; a kosz, a falfirkák, a lerobbant házak omladozó vakolata. Az emberek arcán sem tűnik ki annyira ilyenkor a komor mélabú. A lámpák, a kirakatok ragyogása, a mesterséges fény jótékonyan fedi el azt, amit a természetes világosság egytől egyig, kíméletlenül leleplez előttünk.
De most nem mehetek sehová! Rabbá váltam, képtelen vagyok kimozdulni, bármennyire is szeretnék ma éjszaka nekivágni a város utcáinak. Börtönöm aranykalitka, amelyből számomra nincs kiút. Édes béklyó, amely gúzsba köt és nem ereszt. Hiába minden, hiába az út, a kaland, az izgalom iránit vágy, ezeket most a sors szeszélye megtagadja tőlem, bármit is próbálnék ellene tenni. 

Ugyanis kimostam az egyetlen nadrágot, amit utcán is viselni tudok. És az a nyomorult, béna farmer még nem száradt meg teljesen, hogy a pék rakja tele! Ezért vagyok én a saját otthonom foglya!

33. nap: Alibi

Fárasztó egy nap volt ez! Sajog minden porcikám, izomláz gyötör, csupa sár valamennyi ruhadarabom, és ennek ellenére nem sikerült teljesíteni a kitűzött cél(oka)t. Izgalmas kirándulásnak indult, de aztán a szeszélyes időjárás, valamit a járhatatlanul csúszós, latyakos utak meghiúsítottak bennünket abban, hogy megmásszuk a hegyeket, leereszkedjünk a völgyekbe, barlangnyílásokat és várromokat látogassunk meg.

A fenti kép egy hatalmas kudarc! Ugyanis nem képes visszaadni, hogy milyen rettenetes volt a dőlésszög, amit megmásztunk azért, hogy elérjük a fotó készítésének pontját. És mindjárt a legelején! Továbbá, ha hozzávesszük a meredekhez a csúszós avart és a nedves, agyagos talajt, máris érthetővé válik, miért volt olyan epikus, egyben reménytelen a mi küzdelmünk!

Azért így is módunkban állt remek fotókat készíteni, még ha nem is sikerült teljesíteni a kitűzött célokat.

Erről a rönkről, tuskóról, fadarabról Attila sokkalta jobb képeket készített nálam! A saját kattintások közül ez a fenti volt az egyetlen, amely méltónak bizonyult a megjelenítéshez.

És a kedvencem! A tarantula, madárpók, Vérpók rejtekhelyét sikerült a fönti képen megcsípni! Elképzelem, ahogyan a bejáratot fátyolozó háló mögül figyelt minket, a két leendő prédát, s csupán az alkalomra várt, hogy lecsapjon ránk! Szerencsére végül is megúsztuk a mindent lehengerlő rohamot, de szerintem csak egy hajszálon múlt az életünk!

És ezzel zárom is mára a blogot. Ahogy a cím is mutatja, ezt legfeljebb csak egy gyenge alibi-bejegyzéskének tekinthetjük. Ha jól emlékszem, valahol mintha már említettem volna, mennyire fárasztó volt számomra ez a mai nap, ezért lett ennyi az annyi. Amennyiben nem alszom át a holnapot, úgy talán írok majd erről a túráról bővebben is. De most egy jókora durmolás következik!

32. nap: A végső kérdés

Mmm! Mályvacukor! Az atombomba és a napalm után az emberiség harmadik legnagyszerűbb találmánya! Három különböző csomagolás, három eltérő ízesítés - egyetlen jeles alkalomra, karácsonyra!
Nem biztos, hogy egyértelműen itt lenne már az ideje az ünnepi előkészületeknek és vásárlásnak. De ha a boltokban ezt árulják, akkor biztosan így van rendjén minden, hiszen ők tuti jobban tudják minálunk, egyszerű halandóknál!
Csak egyetlen dolgot nem értek! Az amcsi filmekben, a tábortűz körbeülése közben miért égetik meg nyársra tűzve a mályvacukrot, mint valami elvetemült boszorkát a középkorban? Attól jobb lesz az aromája? Vagy kicsit megolvad, és úgy még finomabb? Karamellizálják a cukrot, ezzel egy édes bevonatot képezve a falaton? Vagy az ő mályvájukat eleve nyersen húzzák karóba, és az égetés folyamata által nyeri el az édesség a végleges formáját, ízét?

A kérdés súlya alatt roskadozva szükségem van azonnali energiára! Van is kéznél három csomag mályvacukrom...  

31. nap: A dongó

Közismert tény, hogy a dongó méretes (vagy sokkal inkább: puffadt, gusztustalan, rettenetes, ilyesztő, félelmetes, visszataszító... csak így, zárójelben, leválasztva magáról a "közismert tényről") teste és ehhez viszonyítva rendkívül kicsiny szárnyfelülete miatt - az aerodinamika álláspontja szerint - tökéletesen alkalmatlan a repülésre. Persze ezt azzal a mocskos döggel nem közölte senki, így az nem is zavartatja magát: repül!
Valahogy így voltam, vagyok ezzel én is. Amikor elkezdtem az általános iskolát, és ezzel együtt a betűvetés művészetének tanulását, tanáraim, szüleim, rokonaim, osztálytársaim állandóan figyelmeztettek: rosszul fogom azt a szerencsétlen ceruzát vagy tollat, alapvetően félresikerült a tartásom, és így bizony soha a büdös életben nem fogok megtanulni rendesen, szépen írni!
Igazuk is lett. A mai napig képtelen vagyok két egyforma betűt létrehozni, így például egy jól begyakorolt aláírásról nem is álmodhatok. Mindennek tetejében pedig alig néhány sor papírra vetése után sajogni kezd a csuklóm és néhány ujjam is, így kénytelen vagyok időnként rövid pihenőket beiktatni a körmölésbe.  
Később aztán persze eljött a megváltó klaviatúra, s nekem többé nem kellett aggódnom deviáns kéztartásom miatt. Írni sajnos azon sem sikerült megtanulnom. Szememet állandóan a gombokon kell tartsam, ha érthető végeredményt szeretnék kapni, de egy fokkal jobb volt már a helyzet. Tehetségnek híján voltam, de lelkesedésem határtalan, így egy ponton elkezdtem saját magam szórakoztatására történeteket írni. Inspirációt furcsa álmaimból nyertem; értelmetlen zagyvaságokból, amelyeket eszméléseim után megpróbáltam értelemmel felruházni és tartalommal megtölteni. Ostoba ötlet volt, tudom; részben azért, mert valószínűleg ezzel tönkre is vágtam a minimális esélyét annak, hogy valami újszerűt és egyedit készítsek. Ráadásul egy idő után szomorúan kellett megállapítanom, hogy a magamnak írt szövegek visszaolvasásai a legcsekélyebb mértékben sem képesek szórakoztatni, pedig eredeti funkciójuk éppenséggel ez lett volna. Ezen a ponton talán az egészet hagyni kellett volna a fenébe. De sajnos nem ment. Szerettem írni, még ha a végeredményt legtöbbször mélységesen gyűlöltem is. Ugyanakkor minek írni, ha nincs meg az ehhez szükséges képesség, én nem jár semminemű sikerélménnyel? Minek repül az a rohadék dongó, ha erre - elvileg - képtelen?
Az a szörnyszülött azonban gond nélkül röpköd, én pedig írok, holott ezt a külvilág szerint egyikünknek sem kéne tennie. S ahogyan a dongó is belekezd olykor egy látványosabb légi manőverbe, úgy nekem is eszembe jutnak hajmeresztő ötletek. Most például elhatároztam, hogy oly sok évnyi szöszmötölés, tervezés után végre nekiállok megírni az első könyvemet. Sutba dobom a gyávaságot, a lustaságot, a végtelen mennyiségű kifogást és aggályt, amelyek az ellen szóltak, hogy nekivágjak végre a nagy feladatnak. Szerencsére elkészült a forgatókönyvem végleges változata az első részhez (egyáltalán normális dolog, ha forgatókönyvet ír valaki egy könyvhöz?!) így már semmi nem állhat az utamba! Legfeljebb az aerodinamika, ami - bár a címszereplő rácáfol erre - többé-kevésbé tévedhetetlen!  

 
U.i.: A bejegyzés nyitányaként szolgáló dongó-elemzés elhangzott - többek között - a Retúr című film egyik jelenetében is. Ezen sorok írója ezt a legmélyebb tisztelettel használta fel, s csupán néhol egészítette ki az állatra vonatkozó, személyes, kissé barátságtalan megjegyzéseivel!

U. i. 2:Ezen túl pedig szeretném leszögezni, hogy elhatározásom az Egy évet semmilyen formában nem érinti. Kitartok az eredeti terv mellett, és szeretném befejezni, amit elkezdtem.

30. nap: Próba

Olykor megpróbálom kevésbé gyűlölni az emberi fajt. Érdekes és izgalmas feladat, rengeteg türelmet, kreativitást és empátiát igényel. Szórakozásnak sem utolsó, unalmas, jellegtelen napokra. Csak az a bibi, hogy ezt a folyamatot maguk az emberek teszik rettentő nehézzé, szinte lehetetlenné. Á, mindegy! Ami nem megy, azt inkább ne erőltessük!

29. nap: A nap hallgatója

A címben nevezett személy én lennék, legalább is a Class FM Morning Show című műsorában engem választottak ki erre a megtisztelő titulusra a délelőtt folyamán. Mindezt pedig egy sms küldésével értem el, a jutalmam pedig ajándékcsomag lesz, amikor majd megérkezik.
Ez a váratlan és kellemes esemény nem csupán megvidámította számomra ezt a hétfőt, hanem egyben keresztülhúzta a mára tervezett bejegyzésem megírásának tervét is. Sebaj, majd legközelebb! Hiszen nem sürget semmi és senki, az Egy évem döntő hányada még előttem áll. Viszont amellett már nem mehetek el szó nélkül, hogy ismételten a szerencse témakörét kell körbejárnom, a 24., majd a 28. nap után immár harmadszor. Kicsit olyan ez, mintha egy szinusz-görbére ültetett volna valaki, és a tegnapi zuhanás után ismét a csúcsokat kezdeném ostromolni. A helyzet számomra új, olvasóimnak pedig valószínűleg kezd unalmassá válni, így most abban bízom, hogy ezzel véget ér a száguldás, és beállok egy állandó szintre, különösebb elmozdulások és kilengések nélkül. A rosszat már ismerem, felőlem lehetek újra az örök balszerencsés, nincs ezzel semmi problémám. Ha pedig abban a csodában lehet részem, hogy utamat a csúcson abbahagyván ott is maradok még egy darabig, nos... mindent meg lehet ám szokni!
Persze a Nap Hallgatójaként (nem akarom túlragozni a dolgot, és szeretném leszögezni, hogy nem szálltam el magamtól, és a nagy kezdőbetűkkel sem emberi nagyságomra utaltam...) elgondolkodtam azon, mi is történhetett valójában. Két alternatíva létezik. Egyrészt vagy annyira zseniális sms-t írtam, hogy nem volt kérdéses a dolog (hiszen a NAP HALLGATÓJA attól a NAP HALLGATÓJA, hogy erre képes kell legyen!).
A második lehetőség az, hogy a tegnapi fölháborodásom után a szerencse istenasszonya végre magába nézett, és rájött, hogy A NAP HALLGATÓJÁVAL nem lehet csak úgy szórakozni, neki alanyi jogon járnak bizonyos dolgok, és elérkezett a pillanat, hogy égi létezése minden szikrájával jóvá tegye, átfordítsa eddigi pech-szériámat. A NAP HALLGATÓJA mostantól szerencsés lesz, ha bele is pusztul a világ!
De a tréfát félretéve tényleg jópofa volt a délelőtt, főleg annak fényében, hogy tegnap oly csúfondárosan befürödtem a kedvenc programommal, és kifakadtam Lady Luck szeszélyei ellen. Hogy lesznek-e további hegyek és völgyek? Ezt természetesen nem tudhatom. De az már mindenesetre bizonyosan látszik, hogy Fortuna istennőre illik az angolból jól ismert, szellemes "attention whore" megnevezés!

Pofára esés

Van nekem egy nagyszerű, ingyenes szoftverem. Format Factory a neve, és arra szolgál, hogy különböző formátumú fájlokat, képeket, videókat átalakítson, átkonvertáljon más kiterjesztésűekre. Elvégre a lejátszókkal Dunát lehet rekeszteni, ám azok mégsem annyira felhasználóbarátak (vagy épp a jogdíjak túl magasak), hogy megbirkózzanak az összes, internetről begyűjtött cuccaimmal.
Az F.F. használata végtelenül egyszerű (értsd: még nekem is megy), gyors és megbízható; kiváló kezelőfelülettel és logikus felépítéssel. Az elmúlt hónapokban gyakran nyújtott számomra nélkülözhetetlen segítséget, ezért nem lehet azon csodálkozni, ha eléggé a szívemhez nőtt a drága. A mai napig az 1.9-es verzióját használtam. Ma estefelé azonban úgy döntöttem, letöltöm hozzá a legfrissebb adalékot, és felturbózom a kicsikét 2.5-re! Végigolvastam a listát, amely a program változásait és újításait tartalmazta, és úgy vélekedtem, kedvemre való, amit látok. Különben is, rengeteg zeném MP4 kiterjesztésben van meg, amelyeket szerettem volna átalakítani AVI-ra. Tudom, luxus ilyen fajsúlyú problémákra időt fecsérelni, mégis fontosnak éreztem, hogy rászánjam az ehhez szükséges energiát.
Természetesen, mint mindig, bakot lőttem!
Letöltés, install, miegymás. Simán ment minden, egészen addig a pillanatig, amíg el szerettem volna indítani az új, friss, ropogós programocskámat. Mert ekkor elkezdődött a hibaüzenetek áradata, majd villámcsapásként ért a felismerés: a nagyszerű Format Factory karrierje a gépemen véget ért.
Ha majd harcos énem valaha visszatér, majd rákeresek, mi okozhatja nálam a hibát. Addig pedig megelégedtem annyival, hogy cafatokra téptem a korábban emlegetett, nyertes Bounty csoki papírját.
Lady Luck csessze meg magát! Nálam soha, semmi nem változik!

28. nap: Furcsaságok boltja

Tegnap nagyon különös élményem volt egy boltban. Úgy tűnt, mintha tudomást szeretek volna a jelenlétemről, a létezésemről! Máskor, máshol inkább átnéznek rajtam. Furcsa dolog volt valódinak éreznem magam, már-már szürreális. Pedig néha tényleg elhiszem, hogy Harry Potter vagyok a láthatatlanná tévő köpenyben! Erre most az eladó megtöri a varázst... Nehéz eldönteni, hogy hálás legyek ezért, vagy a Pokolba kívánjam a fickót!

27. nap: Feledékenység

Remember, remember the fifth of November!
No igen, ezt csúnyán elfelejtettem, pedig a felszólítás mindenkinek szólhat, akiből még nem halt ki teljesen a lázadó. Guy Fawkes egy kicsit több, mint 400 évvel ezelőtt szerette volna a levegőbe röpíteni az angol parlamentet, és azzal együtt a királyt, hogy a birodalomnak ismét katolikus uralkodója legyen. A merénylet kudarcot vallott, ami után a nép az 1605 november 5-én tartott ünnepséggel vigadozott azon, hogy őfelsége életben maradt. Azóta ez a dátum - többek között - Guy Fawkes napja a szigetországban.
A merénylőt megkínozták és kivégezték, de az elmélete, miszerint a parlament felrobbantása után kialakuló anarchia elegendő ahhoz, hogy a nép megszabaduljon a zsarnokoskodó uralkodói rétegtől, nem teljesen lehetetlen. Mi több, nagyon is kivitelezhetőnek tűnik, ha bizonyos körülmények kedvezően alakulnak.
Persze nem akarok itt utalgatni az elmúlt húsz évre. A mi drága politikusainkra. A nagyszerű államférfiakra és államasszonyokra, akik éjt nappallá téve küzdenek a jobb, élhetőbb ország megteremtéséért. Akik tűzzel-vassal harcolnak a korrupció ellen, s ők maguk olyannyira makulátlanok, mint a ma született bárány. Nem, nem és nem! Én csupán a teóriát vázoltam fel, hangosan gondolkodtam és megkésett Guy Fawkes Napot tartottam.