Közismert tény, hogy a dongó méretes (vagy sokkal inkább: puffadt, gusztustalan, rettenetes, ilyesztő, félelmetes, visszataszító... csak így, zárójelben, leválasztva magáról a "közismert tényről") teste és ehhez viszonyítva rendkívül kicsiny szárnyfelülete miatt - az aerodinamika álláspontja szerint - tökéletesen alkalmatlan a repülésre. Persze ezt azzal a mocskos döggel nem közölte senki, így az nem is zavartatja magát: repül!
Valahogy így voltam, vagyok ezzel én is. Amikor elkezdtem az általános iskolát, és ezzel együtt a betűvetés művészetének tanulását, tanáraim, szüleim, rokonaim, osztálytársaim állandóan figyelmeztettek: rosszul fogom azt a szerencsétlen ceruzát vagy tollat, alapvetően félresikerült a tartásom, és így bizony soha a büdös életben nem fogok megtanulni rendesen, szépen írni!
Igazuk is lett. A mai napig képtelen vagyok két egyforma betűt létrehozni, így például egy jól begyakorolt aláírásról nem is álmodhatok. Mindennek tetejében pedig alig néhány sor papírra vetése után sajogni kezd a csuklóm és néhány ujjam is, így kénytelen vagyok időnként rövid pihenőket beiktatni a körmölésbe.
Később aztán persze eljött a megváltó klaviatúra, s nekem többé nem kellett aggódnom deviáns kéztartásom miatt. Írni sajnos azon sem sikerült megtanulnom. Szememet állandóan a gombokon kell tartsam, ha érthető végeredményt szeretnék kapni, de egy fokkal jobb volt már a helyzet. Tehetségnek híján voltam, de lelkesedésem határtalan, így egy ponton elkezdtem saját magam szórakoztatására történeteket írni. Inspirációt furcsa álmaimból nyertem; értelmetlen zagyvaságokból, amelyeket eszméléseim után megpróbáltam értelemmel felruházni és tartalommal megtölteni. Ostoba ötlet volt, tudom; részben azért, mert valószínűleg ezzel tönkre is vágtam a minimális esélyét annak, hogy valami újszerűt és egyedit készítsek. Ráadásul egy idő után szomorúan kellett megállapítanom, hogy a magamnak írt szövegek visszaolvasásai a legcsekélyebb mértékben sem képesek szórakoztatni, pedig eredeti funkciójuk éppenséggel ez lett volna. Ezen a ponton talán az egészet hagyni kellett volna a fenébe. De sajnos nem ment. Szerettem írni, még ha a végeredményt legtöbbször mélységesen gyűlöltem is. Ugyanakkor minek írni, ha nincs meg az ehhez szükséges képesség, én nem jár semminemű sikerélménnyel? Minek repül az a rohadék dongó, ha erre - elvileg - képtelen?
Az a szörnyszülött azonban gond nélkül röpköd, én pedig írok, holott ezt a külvilág szerint egyikünknek sem kéne tennie. S ahogyan a dongó is belekezd olykor egy látványosabb légi manőverbe, úgy nekem is eszembe jutnak hajmeresztő ötletek. Most például elhatároztam, hogy oly sok évnyi szöszmötölés, tervezés után végre nekiállok megírni az első könyvemet. Sutba dobom a gyávaságot, a lustaságot, a végtelen mennyiségű kifogást és aggályt, amelyek az ellen szóltak, hogy nekivágjak végre a nagy feladatnak. Szerencsére elkészült a forgatókönyvem végleges változata az első részhez (egyáltalán normális dolog, ha forgatókönyvet ír valaki egy könyvhöz?!) így már semmi nem állhat az utamba! Legfeljebb az aerodinamika, ami - bár a címszereplő rácáfol erre - többé-kevésbé tévedhetetlen!
U.i.: A bejegyzés nyitányaként szolgáló dongó-elemzés elhangzott - többek között - a Retúr című film egyik jelenetében is. Ezen sorok írója ezt a legmélyebb tisztelettel használta fel, s csupán néhol egészítette ki az állatra vonatkozó, személyes, kissé barátságtalan megjegyzéseivel!
U. i. 2:Ezen túl pedig szeretném leszögezni, hogy elhatározásom az Egy évet semmilyen formában nem érinti. Kitartok az eredeti terv mellett, és szeretném befejezni, amit elkezdtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése