#GamerGate - Tim Schafer és az ő kontraproduktív bábjátéka

Isten a tanúm, nem terveztem több #GamerGate bejegyzést készíteni belátható időn belül. Idehaza egyébként sem tudja jóformán senki, miről szól ez az egész, így nem is érdekelheti a szélesebb rétegeket az utóbbi évek (ha nem egyenesen minden idők) legnagyobb vidyagaemz balhéja. Az itthoni játékosok ráadásul még a magyar szaksajtó áldatlan állapotairól, összefonódásairól és korrupciógyanús ügyeiről sem hajlandóak tudomást venni, hiába zajlik minden a szemük előtt, így aztán a külföldi oldalak mocskával végképp nincs lelkierejük törődni. Meg tudom őket érteni.

De ma reggel, San Francisco posványos, szélsőséges mocskában, a Game Developers Conference (GDC) nevű, egykor szebb napokat is látott, ám mostanra belterjes önimádattá süllyedt konferencián Tim Schafer* egy díjátadón színpadra lépett, és akaratán kívül olajat öntött a tűzre. Mit olajat, egy egész olajmezőt! Ennek köszönhetően pedig biztosította azt, hogy a korrupt és etikátlan sajtó ellen fellépő #GamerGate mozgalom ismét új erőre kapjon, és az előző hat hónap küzdelmei után még legalább ugyanennyi ideig kitartson a bennünket érő folyamatos, hazug támadások kereszttüzében is.

Néhányan felvetették, miszerint mindez előre megtervezett volt, és valóban az volt a cél, hogy ismét egymásnak ugrasszák a feleket. De ha vesszük a fáradtságot, és megnézzük Schafer teljes színpadi show-műsorát (nem ajánlom – én végigszenvedtem), akkor valószínűleg meglátjuk, hogy az egész csak egy szánalmas, gyenge produkció egyik nevetséges eleme volt.

De nézzük is, mit is mondott a mi kedves Tim barátunk!

(Sargon videó, mert így tartja úri kedvem!)

És miért több ez a végtelenül ócska poén annál, aminek Schafer (feltehetőleg) szánta? Nem másért, mint a #NotYourShiled kampányért, ami a #GamerGate mellett, azzal közösen létezik, és ami azokat az embereket gyűjti a zászlaja alá, akikkel a korrupt és pofátlan sajtó a botrány kirobbanása óta takarózik. Nőket, kisebbségeket, valódi hátrányos helyzetűeket, vagy olyanokat, akiknek a videojátékok jelentik az egyetlen menedéket a világ elől, és akik megunták, hogy egyes oldalak az álságos „mi megvédjük a marginalizált csoportokat a gonosz fehér férfiak támadásaitól” álcája mögé bújva használják őket szélsőséges propagandájuk terjesztésére.

Olyanokról van szó, akik köszönik, de maguk is el tudják dönteni, mivel töltsék a szabadidejüket és milyen típusú játékokat szeressenek. Akik soha nem kérték, hogy az ő nevükben szélsőséges feministák, véresszájú marxisták és gyűlölködő bloggerek nyafogni kezdjenek azért, mert nem tetszenek nekik az iparág jelenlegi viszonyai.

És éppen ezért a #NotYourShiled jelenti a zavaró tényezőt az ellenoldal hazug narratívájában. Mert ők nem úgy viselkednek, ahogyan azt elvárják tőlük. Mert ők nem akarnak magukból áldozatot csinálni a mocskos sajtó elvárásainak megfelelően. Mert ők nem állnak be a sorba és nem hagyják, hogy őket felhasználva hazudozzon a Polygon, a Kotaku, a Gamasutra és a többi szutyok a kedvenc hobbijukról.

Az anti-GG oldal ezért próbálta és próbálja őket elhallgattatni. Igyekeznek elhitetni mindenkivel, hogy a #GamerGate oldal kizárólag fehér férfiakból áll, akik kirekesztők, rasszisták, nőgyűlölők, zaklatók és terroristák. És ebbe a démoni képbe bizony nem illik bele senki, aki nem fehér és nem férfi. Így aztán, ha már a #NotYourShield létezését nem tudják tagadni, legalább megpróbálják hiteltelenné tenni azt. Bemagyarázzák, hogy ők nem mások, mint hamis felhasználói fiókok és kamu profilok, amik mögött nem azok vannak, akiknek vallják magukat, hanem természetesen gonosz, rasszista fehér férfiak. Ezeket hívják ők „sockpuppet account”-nak.

És egy ilyen sockpuppet virított ott Tim Schafer kacsóján az iparág egykoron szebb napokat látott rendezvényén, egy díjátadón.

Mondanom sem kell, az emberek nem szeretik, ha valaki úgy tesz, mintha nem léteznének. Mintha a véleményük nem is az ő véleményük lenne. Ha valaki tagadja a létezésüket pusztán azért, mert ezzel belerondítanak a hazug és öncélú narratívájába.

Tim Schafer a GDC felszólalás alatt emberek tízezreinek a létezését kérdőjelezte meg és űzött gúnyt abból a platformból, ahol a véleményüknek hangot adhattak. Épp azt a marginalizált csoportot vette célba, akiket ő és az ő dicsőséges szektatársai állítólag védeni igyekeznek a gonosz fehér férfiak elnyomása ellen.

A közösségi média mai viszonyai között pedig az emberek hajlamosak hangot adni elégedetlenségüknek és felháborodásuknak. Jómagam ugyan nem tartozom azok közé, akik egy viccen (legyen az akármilyen gyenge) megsértődik vagy felháborodik. És őszintén szólva lehet a dolgot így is és úgy is nézni. Hisztizni nem kell, nem dőlt össze a világ, és nem állt be semmilyen fordulat ezzel a baklövéssel. Rossz vicc, rossz előadás, szörnyű időzítés és az alkalomhoz méltatlan ügyetlenség. Se több, se kevesebb.

Ám a többség nem olyan, mint én, így a borítékolható felháborodás az esemény után valóban felszította a lelkesedést a #GamerGate mozgalom tagjaiban. Ezzel együtt ismételten bizonyítékul szolgált arra, hogy a felek közti béke, tűzszünet vagy megállapodás immár nem lehetséges. És ahogyan a nagy Napóleon annak idején mondta: „Sose szakítsd félbe az ellenséget, ha éppen hibát követ el”. Márpedig ez hiba volt a javából, kedves anti-GG!

Lassan eljön az idő, és mindenkinek állást kell foglalnia abban a kérdésben, ami immár fél éve kettéosztja a korábban egységesnek és erősnek tűnő videojátékos közösséget. A fejlesztők közül egyre többen állnak ki a #GamerGate oldal mellett, vagy egyszerűen elegük lett abból, hogy pár szélsőséges propagandista próbálja diktálni nekik, mi elfogadható és mi nem ebben az iparágban.

És amíg a Tim Schafer-féle meggondolatlan szerencsétlenek nyilvános, professzionális szerepléseik során csinálnak bohócot magukból és a szakmabeli közönségből a szánalmas bábjátékukkal, addig aligha lehet kérdés, melyik oldal fog tovább erősödni és melyik alól csúszik ki a talaj rövid időn belül.

Schafer könnyelműen kockára tette a saját és munkatársai karrierjét, megélhetését, csupán azért, hogy a hittársai előtt elsüssön egy viccet. Egy olyan viccet, ami még csak nem is volt szórakoztató. Remélem, megérte, Tim! Remélem, jó ötletnek bizonyult olajat önteni a parázsra és magad ellen fordítani a saját közönséged egy jelentős részét. Mert bizony az internet nem felejt. Soha, semmit. És erre egészen biztosan emlékezni fognak akkor, amikor a következő játékodra próbálsz pénzt kunyerálni a Kickstarteren!

Ó, és Tim! 1+1+40 az rohadtul nem 50, már megbocsáss!

*(Tim Schafer korábban olyan játékok létrejöttében segédkezett, mint a Grim Fandango, a Brütal Legend, vagy éppen a The Secret of Monkey Island. Jelenleg a Double Fine fejlesztőcég vezetője, akiknek a nevéhez fűződik az egyszerűen magára hagyott Spacebase DF-9 és a Kickstarter kampánynak köszönhetően létrejött Broken Age. Illetve ez utóbbi csak félig készült el, ugyanis az összegyűlt 3,3 millió dollár csupán arra volt elegendő, hogy a játék első felét piacra dobják, bízva abban, hogy az abból származó bevétel fedezi majd a második felvonást.)

All the Wilderness

Az All the Wilderness című filmmel megtettem azt, amit nagyon kevés másikkal teszek meg mostanában. Nevezetesen, hogy az első, múlt heti megtekintés után (ami finoman szólva sem váltott ki belőlem frenetikus reakciókat) adtam neki egy második esélyt, és pár nap elteltével megnéztem újra, tiszta lappal, nyílt elmével, cinizmus és előítélet nélkül.

Ennek a kilengésemnek egyrészt az az oka, hogy tényleg szerettem volna szeretni ezt a mozit. Amit korábban tudni lehetett róla, az alapján megvolt benne a lehetőség a szikrára, amitől egycsapásra érdekessé válik az egész, és működni kezd a filmes varázslat. Elvégre ennél többre aligha vágyhat az ember a mai, kiábrándító mozis viszonyok között.

Másrészt a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy nem én vagyok az a célcsoport, akinek mindezt szánják. Ezzel természetesen semmi gond nincs, viszont így könnyel észrevétlen maradhat az alkalmatlan befogadó számára a mondandó egy része, ami nyilvánvalóan nem tesz jót a véleményalkotásnak. Így hát úgy illett, ha nekiveselkedem újra, és megpróbálom más szemmel nézni a történetet.

Ám sajnos minden reményem ellenére ez a második megtekintés sem hozott áttörést, és az All the Wilderness továbbra sem tűnik másnak, mint egy közhelyes, kiszámítható és sablonos mozinak, ami nagyon akar mondani valamit, de az utolsó képkockáig szinte teljesen néma marad.

Történetünk főhőse James (Kodi Smit-McPhee), a teljesen tipikus, kibírhatatlan, ellenszenves kölök, akiből egy családi tragédia teljesen tipikus, kibírhatatlan, ellenszenves reakciók egész sorozatát váltja ki. Különleges hópihénk magába zárkózik, Chopint hallgat, a város környéki erdőket járja, verseket és Moby Dicket olvas. Az emberekkel való bizarr interakcióiból süt az önsajnálat, és mindennek tetejében saját fontosságának érzékeltetése céljából a környezetével azt próbálja elhitetni, miszerint előre látja, egyesek mikor fognak meghalni. Szerencsénkre ez utóbbi hajlama miatt már a film legelején megkapja a neki igencsak kijáró hatalmas pofont, amitől pillanatok alatt jobb hangulatba kerülünk mi, a nézők.

A film cselekménye pedig lényegében arról szól, hogyan alakul át ez a megtört, sebzett, magányos lélek (magyarul ez az oltári nagy seggfej) egy erősebb, kiegyensúlyozottabb, nyitottabb fiatalemberré (azaz hogyan lesz belőle egy kevésbé nagy seggfej). James önsajnálatának nevetséges burkát egyrészt az anyja (Virginia Madsen), másrészt a pszichiátere (Danny DeVito) próbálják feltörni, de ifjú hősünk ellenáll minden próbálkozásnak, és nem hagyja, hogy a gaz felnőttek az igazság, a logika és a tények szörnyű erejével megingassák önnön különlegességébe vetett hitét.

De semmi gond, hiszen a fiatalság is a segítségünkre siet Harmon (Evan Ross) és Val (Isabelle Fuhrman) személyében, akik saját gondjukra-bajukra, valamint James általánosan véve visszataszító viselkedésére fittyet hányva azon törik majd magukat, hogy a számukra vadidegen fiút átsegítsék az élet nagy megpróbáltatásain. Mert hát... ilyenek a mai fiatalok! Önzetlenek és segítőkészek, főleg, ha oltári nagy seggfejekkel hozza össze őket a rossz sors!

Hősünk a gyógyulás rögös útját járva olyan jellemformáló események sorozatán megy keresztül új barátjának, Harmonnak köszönhetően, mint a részeges tivornyák és a bolti lopások. Mert hát ezek nélkül hogyan is válhatnánk hasznos tagjává modern társadalmunknak? Mindezt némiképp ellensúlyozandó ott van nekünk Val, aki nagyon aranyos, nagyon kúl, és nagyon türelmes a mi szánalmas hősünkkel és az ő nevetséges tragédia-köntösével. A lány – számomra érthetetlen módon – lelkesen menti meg a passzív és tehetetlen Jamest önmagától és a problémáitól, ráadásul valamiféle szerelmi szálacska is kibontakozik köztük, de csupán azért, hogy a későbbiek során teljesen fölösleges konfliktus generálódjon a három főszereplő között. (Ó, hogy én mit nem adtam volna tinikoromban egy tökéletes leányzóért, akit akármilyen suttyó módon viselkedem, nem tudok levakarni magamról, és aki csak azért él, hogy megmentsen a nem létező gondjaimtól! Csak valamiért – ki tudja, miért?! - nem így alakultak a dolgok).

A probléma mindezekkel kétirányú. Egyrészt az érzékeny ifjú küzdelme a gonosz és érzéketlen világ ellen (ami valószínűleg az alapkoncepció akart lenni) meglehetősen nehezen jön át a képernyőn, amikor ez a bizonyos érzékeny ifjú érzéketlen világ helyett azzal szembesül, hogy a környezetében mindenki azon töri magát, hogy neki végre jó legyen. A túloldalon pedig ott van az a szörnyű hiányosság, hogy James figurája az ég világon semmit nem tesz annak érdekében, hogy jobb (elviselhetőbb) emberi lénnyé váljon. A meló tetemes része így a szereplőgárda többi tagjára hárul, ennek érdekében pedig a film úgy épül fel, hogy a nem-James karakterek a főszereplőnket a helyes irányba pofozgatják a maguk eltérő, mégis egyforma módján. Ezért vannak ott. Mindössze ennyi a céljuk a történetben. És ez nagyon nincs rendjén.

Semmi önkritikára, magától jött felismerésre ne számítsunk magával ragadó főszereplőnk részéről. Egy ponton talán kezdi felfogni, hogy nem ő áll a multiverzum középpontjában, és nem csak neki lehetnek problémái, de ezen aztán hamar túllendülünk, visszakapva az eredeti figuránkat.

 

Mint látható, a történet nem épp világverő (vagy éppen túlságosan eredeti) mestermű. Viszont némiképp jó hír, hogy a film más tekintetben meglepően jól teljesít. Az operatőri munka a szerintem túlzásba vitt kézikamerás felvételek sokasága mellett is remek. Az alig 75 perces játékidőnek hála nem érezzük úgy, hogy a készítők packáznának a nézők idejével, és lássuk be, ennél többet egyébként sem bírt volna el a forgatókönyv.

A színészek igyekeznek mindent megtenni azért, hogy élettel töltsék meg a kimondottan élettelenre sikeredett karaktereiket, aminek hála egyes jelenetek majdhogynem valóságszerűre sikeredtek. Olyannyira, hogy aligha fogom elhinni bárkinek is, aki azt mondja, itt-ott nem hagyták improvizálni a színészeket. Máskor viszont pár mondaton belül annyi hajmeresztő közhely-mondatot durrantanak el a figurák, amire az egyetlen válaszunk egy lemondó, kiábrándult sóhaj lehet.

A zene felejtős, de legalább a funkcióját betölti. Az egy szem Chopin darabot leszámítva senkit nem ismerek az előadók közül, de mint korábban említettem, nem én vagyok az elsődleges célközönség, így mások lehet, hogy ujjongva fogadják majd a felhozatalt. Az író-rendező Michael Johnson próbálja kézben tartani a gyeplőt, de sajnos ebből az alapanyagból a látható igyekezet ellenére sem lehetett sokkal többet kihozni.

Fiatal főhősünk passzív-agresszív lázadását a világ ellen így tehát inkább technikai értelemben csodálhatjuk meg, miközben a narratíva legtöbbször értelmét veszti. Talán ez is volt a cél. Remélem, hogy ez volt a cél! Mert különben a filmnek meglehetősen kevés értelme van.

És lenne itt még egy apróság! Lehet szidni a magyar filmeket a vászonból kiugró gyakori termékelhelyezések miatt (sokszor jogosan), de akkor ne menjünk el szó nélkül az All the Wilderness ilyen jellegű tevékenysége mellett sem! Itt ugyanis nem egyszerűen arról van szó, hogy felbukkan egy autóembléma vagy egy félig megzabált gyümölcs a laptop hátulján. Nem, itt kérem a szereplők egy fél jeleneten át ecsetelik egy Portland-szerte híres, valóban létező fánkosnak a legnépszerűbb termékeit. Sőt, később még el is látogatunk ebben a bizonyos „fánkériába” (jobb szó híján), ahol újra az arcunkba tolják, kinek is köszönhetjük a film létrejöttét. Akit mindez nem zavar, annak jó. Sőt, lehet azon vitatkozni, miszerint ettől csak „autentikusabb” lett minden. Aki viszont falra mászik az ilyen jellegű reklámoktól, az itt akkora dózist kap belőlük, hogy valószínűleg pillanatok alatt vörös fejjel anyázni kezd majd.

Összességében tehát sajnálattal vettem tudomásul, hogy ezt a filmet Isabelle Fuhrman sem volt képes magában megmenteni számomra. Hiányzott a történet, a cselekmény, a tartalom. És egy olyan moziban, ahol a fő mondanivaló a főszereplő jellemfejlődésére van kihegyezve, szerintem meglehetősen felelőtlen dolog kihagyni magát a jellemfejlődés szakaszt.

Szépnek szép, ám üres, mint egy nagyüzemi fánk. Próbáltak valami jót kihozni belőle, épp csak nem volt miből. Ez pedig sajnos nem megengedhető a dráma műfajában, bárki is legyen az a bizonyos célközönség.

Egy videojátékban az ember hamar túlteszi magát a harmatos sztorin, amennyiben a fókusz a remek játékmeneten van. Ám a lineáris szórakoztatás (mint amilyen a mozi) elengedhetetlen kelléke a jó, erős történet és a működő karakterek. Ezek nélkül nem működik semmi. Értelmét veszti az egész. Milyen kár, hogy erre az „apróságra” itt nem figyelt senki!

Az a bizonyos SVU epizód a #GamerGate jelenségről...

Szóval... A tegnapi Law & Order: SVU epizód, ami a fél éve zajló #GamerGate balhé alapján született, minden várakozást felülmúlóan nagyot durrantott. De nem egészen olyan formában, ahogyan azt az anti-játékos, anti-játék, korrupciópárti szaksajtó és az őket követő agyatlan zombitömeg szerette volna.

És ez kizárólag az ő saját hibájukból történt.

A Kotaku (akiket ez a bizonyos epizód név szerint is megemlít), a Polygon, a Gamasutra, meg az összes hozzájuk hasonló oldal patkány firkásza, kiegészülve a Sarkeesian és Wu -féle szélhámosokkal ugyanis azt akarták, hogy a sorozat kizárólag a GamerGate oldalt tüntesse fel negatív színben a világ előtt. Mármint azokat a játékosokat, akik hazugságon, etikátlan magatartáson, korrupción és összeférhetetlenségen érték őket, és akik érthető módon elszámoltatást és felelősségre vonást követeltek volna.

És mi volt a válasz erre a jogos követelésre a szaksajtó részéről az elmúlt fél évben? Magukba néztek, bocsánatot kértek és megpróbálták tényleges tettekkel helyrehozni az általuk okozott bizalomvesztést? Egy frászt! Ez a díszes, magukat újságírónak valló szarházi bagázs inkább elkezdett bennünket terroristáknak, gyilkosoknak, erőszaktevőknek, nőgyűlölőknek, szélsőségeseknek és rasszistáknak beállítani. Mert hát ez mennyivel könnyebb út volt annál, minthogy az általuk elkövetett szemétségekről beszéljenek.

Fél évig ontották magukból ezt a hazugságot. Minden elképzelhető fórumot telesírtak a hisztis nyafogással a fősodratú médiától kezdve az ostoba celebekig. Az egész internet tőlük volt hangos, mert nekik voltak meg az eszközeik ahhoz, hogy a véleményüket nagy nyilvánosság előtt terjesszék. Mindeközben pedig képtelen voltak szembenézni a saját hibáikkal, és elismerni, miszerint az egész narratívájuk egy szánalmas, összetákolt megtévesztésen alapult, ami kizárólag azt a célt szolgálta, hogy a mocskos bőrüket mentsék vele.

Tegnap pedig végre befutott ez az epizód a sorozatból, és brutálisan nagyot szart a palacsintába!

Mert bizony a sorozat nem csak a GamerGate oldalt tüntette fel rossz színben, hanem MINDENKIT, akinek valamilyen formában köze van, volt és lesz a videojátékok iparához. MINDENKI nőgyűlölő lett. MINDENKI rasszista és kirekesztő. MINDENKI gyilkos, terrorista és erőszaktevő. Kivétel nélkül.

Az ő weboldalaik is. Az ő olvasótáboruk is. Az ő nézeteik is. 

És most ezeknek a rohadék firkászoknak van képük megdöbbenni azon, milyen rossz fényben tüntette fel ez a fikciós epizód az egész iparágat?! Van bőr a pofájukon panaszkodni arra a sok ostobaságra, általánosításra, félrevezetésre és hazugságra, ami ebben az egy részben elhangzott rólunk?!

Elárulom, kedves videojátékos szaksajtó, hogy MIATTATOK lett olyan ez az epizód, amilyen. Ti hazudtátok azt fél éven át, hogy terroristák, gyilkosok, erőszaktevők és nőgyűlölők vagyunk! Ti voltatok azok, akik ezt a narratívát kommunikáltátok a nagy testvérnek, a mainstream médiának, a celebecske haveroknak!

És most meglepődtök, hogy azt mondják a játékosokról, amit TI magatok mondtok. Meglepődtök, hogy mindenkit egy kalap alá vesznek, miután TI magatok vettetek egy kalap alá mindenkit. Csodálkoztok, hogy a TI hazugságaitok alapján alkották meg az epizód fő mondanivalóját.

Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire nem vagytok tisztában azzal, mit tettetek, mit kommunikáltok, mit hazudtok!

Ti szánalmas idióták! Minket aknáztatok, és most a bomba belerobbant a pofátokba! Mostantól ti is terroristák vagytok, hiszen ti írtok azokról a játékokról, amelyet, ugyebár, kizárólag terroristák használnak. Gyilkosok vagytok, mert ti mondjátok meg, ugyebár, a gyilkosoknak, mit vásároljanak meg a pénzükön. Nőgyűlölők vagytok, mert egy olyan iparágban próbáljátok a trendeket diktálni, ami, ugyebár, a nőgyűlöletre épül.

Ugyebár a ti narratívátok szerint a játékosok a legrosszabb aljanép, akit el lehet képzelni. Nos, az SVU epizód után ti lettetek a falkavezérei ennek az aljanépnek, és mindez egy csodálatos és páratlan iróniája a sorsnak!

Értem én, miért nem tetszik nektek mindez. Mindenki tudja és látja, hogy az az epizód köszönőviszonyban sincs a valósággal. De ez a mondóka a gonosz játékokról és játékosokról a TI mondókátok! Hazudtatok rólunk, és most azzal szembesültök, tulajdonképpen miket is hazudtatok. Most látjátok át, milyen képtelen és ostoba narratívát hoztatok össze ellenünk. Ti magatok állítottatok be minket úgy, ahogyan most ez a sorozat az egész iparágat beállította ország-világ előtt. Mire fel hát ez a marha nagy csodálkozás és felháborodás? Nem tetszik, amit láttok? Elárulom, a játékosoknak sem tetszik mindez, pedig mi már fél éve ugyanezt a hülyeséget halljuk tőletek, rólunk.

Értitek már, milyen abszurd nonszenszeket okádtok ki magatokból, hogy lejárassatok bennünket? Ti, akik ezen a milliárd dolláros iparágon élősködtök, miközben egy szemernyi újságírói etikát, elfogulatlanságot nem vagytok képesek villantani? Ti, akik a korrupció mocsarában fetrengtek, miközben nagymenőnek hiszitek magatokat? Nektek itt nincs befolyásotok, nincs jövőtök és nincs szavatok. Ez a mi iparágunk, mi építettük fel és nekünk szól. Rátok pedig innentől kezdve semmi szükség nincs!

Ez a rész nem a játékosokat tüntette fel rossz színben, hanem belőletek csinált bohócot! Nem csoda hát, hogy birizgálja a csőrötöket a dolog. Az SVU epizód görbe tükröt tartott elétek és a hazugságaitok elé! És nektek most nem tetszik, amit láttok. Mondanám, hogy sajnálom, de az hazugság lenne, és én veletek ellentétben nem szoktam pofátlan módon hazudozni!

Legyünk őszinték egy percre! Ez az iparág túlélt már néhány morális pánikot. Minket elmondtak már mindennek, aminek csak lehetett. Volt már itt néhány Jack Thompson. Sokszor voltunk már céltáblája azoknak, akik fenyegetve érezték magukat miattunk. És a széles nézőréteg lassan megértette, hogy ezeket a vádakat nem kell komolyan venni a játékokkal kapcsolatban. Nem leszünk tömeggyilkosok, mert Call of Duty-val játszunk. Nem leszünk terroristák, mert a GTA-ban rakétavetőkkel lövöldözünk. Nem fogunk iskolákban lövöldözni, mert CS pólót hordunk.

És innentől kezdve ugyanez a széles réteg azt sem fogja elhinni, hogy a játékok nőgyűlölővé és kirekesztővé nevelnek bennünket. Számukra ez ugyanaz a fikció marad, mint a többi mese, amivel évtizedekig etették őket, és amelyek egytől egyig megbuktak a valóság tesztjén.

Bizony, innentől kezdve nektek sem hisznek majd, mikor a hazugságaitokat ontjátok rólunk. Ennél mesésebben nem is lőhettétek volna magatokat lábon! 

De igazából csak azt kaptátok, amit érdemeltek!

#GamerGate kontra modern feminizmus

Az új, modern, radikális, szélsőséges feminizmus hosszú évek óta mérgezi a nyugati világot az egyenlőség álcája mögé bújtatott irányítási kényszerével, hatalmi törekvéseivel, polkorrekt nonszenszével. Tevékenységüknek köszönhetően eddig mindent tönkretettek, felemésztettek, elrohasztottak, amire csak rátették a mocskos mancsukat vagy amit megfertőztek beteges ideológiájukkal. Beleértve ebbe természetesen azokat a korábbi fontos feminista értékeket is, amelyekért a mai Tumblr-idióták elődei sokat tettek és harcoltak. A mozgalom jelenlegi „élharcosainak” köszönhetően maga a szó is a lehető legnegatívabb kicsengéssel bír, egyet jelent a hisztivel, a kicsinyes ostobaságokkal, a kettős mércével, az érzelmi zsarolással.

Professzionális áldozati szerepüknek köszönhetően a modern feministák nyugodtan támadhatnak, rágalmazhatnak, sértegethetnek bárkit és bármit, ha úgy tartja kedvük (és általában úgy tartja), hiszen úgysem mer nekik ellent mondani senki. És ha mégis, akkor azonnal érkezik a siránkozás, a különféle jelzők sorozata (nőgyűlölet, kirekesztés, elnyomás, meg ami épp az eszükbe jut), és mintegy varázsütésre ezek az erős, független és emancipált amazonok átvedlenek védtelen virágszirmokká, akiket aljas módon, ok nélkül támadás ért, és akiket mindenkinek illik megvédenie a bestiális hímek ádáz rohamaitól. Roppant átlátszó módszer, de sajnos ugyanilyen hatásos is.

A cégek, vállalatok, politikusok és a sajtótermékek is egyetlen csettintésükre behódolnak, ahogy behódoltak a feministák előtt mindenkinek, aki ugyanezt a taktikát követve próbált előnyösebb pozícióba jutni a hatalomért folytatott küzdelemben. A korrupt, hazug rendszer az ügyeskedőket és a szélhámosokat támogatja, ameddig azok az ügyeskedők és szélhámosok egy csónakban eveznek velük. Ezért tűrik meg a modern feministákat. Használják őket, ahogyan a feministák maguk is felhasználják a rendszert a saját javukra. Jól bejáratott, régi módszer ez, amelyet a mai, túlérzékeny, sértődős, politikailag korrekt, a különbségeket megsemmisíteni igyekvő közeg egészen elképesztő magasságokig erősít. Mindenki szeret felháborodni. Mindenki különlegesnek érzi magát. Mindenkinek tekintettel kell lennie az egyedi hópihék törékeny lelkére.

Ám a dolgok tavaly augusztus óta kicsit megváltoztak.

Ugyanis a feminista brigád, feltehetőleg az eddigi gyenge ellenállásnak hála kicsit elbízta magát. Elhitte, hogy bárkivel el tud bánni, csak az áldozati szerepet kell sokadjára előhúzni a tarsolyából. Bízott benne, miszerint a továbbiakban is ugyanúgy behódol mindenki a sértett érzéseik előtt, mint ezt megelőzően bárki, akinek eljátszották a hattyú halálát. Valamiért abba a fantáziába ringatták magukat, hogy a nyilvánvaló hazugságaikat továbbra is feltétel nélkül tényként kezelik, pusztán azért, mert ők a véresszájú feministák.

Valószínűleg ezért támadtak neki a videojátékok iparának is. Amit, mint kiderült, nagyon rosszul tettek.

Azt azért meg kell hagyni, szépen előkészítették a dolgot. A szaksajtó egy részét a hatalmukba kerítették, majd előrángatták a bábjukat, Anita Sarkeesiant, akit lassan, de biztosan felépítettek, előtérbe toltak, felerősítettek, majd profitálni próbáltak belőle. Nem volt ugyanis nehéz előre felmérni, milyen reakciókat fog kiváltani a játékosokból, amikor a szubkultúrán kívülről jövő szélsőséges feminista idióta ordenáré baromságokat kezd el összehordani arról a hobbiról, ami világszerte tízmilliók számára oly kedves és fontos. A Sarkeesiant érő kritikák, vádak, támadások kereszttüzében pedig nem kellett mást tenniük, mint hátradőlniük, és rákezdeni a szokásos mondókára. Azaz, hogy a játékok és a játékosok mennyire szexisták, nőgyűlölők, kirekesztők, erőszakosak, hiszen lám, itt van ez a szegény, ártatlan, magányos hölgy, aki csupán a véleményét mondja el a dolgokról, és tessék, mennyi rondaságot kap érte a kis drága! Hát kell ennél több bizonyíték arra, hogy valami nincs rendben a videojátékokkal, az azt övező kultúrával, és magukkal a játékosokkal?! Nincs mit tenni, meg kell hát változtatni mindent, mert ez az állapot nem maradhat így!

Narratívájuk szerint a nőket szisztematikusan ki akarják üldözni az iparágból. Mint ahogyan ezt a szerencsétlen, ártatlan kritikust, Anita Sarkeesiant is tönkre akarják tenni, pedig ő csak annyit mondott, hogy azok a disznó játékosok egytől egyig szörnyetegek! Vagy például Zoe Quinn-t, mert hát szegény ugyan mindenkivel lefeküdt, aki kicsit is előremozdíthatta a nevetséges játékának karrierjét, de mi mást tehetett volna a lelkem egy olyan ellenséges közegben, ahol ilyen megpróbáltatások érik ezeket a bátor és hősies feministákat?! Vagy harmadiknak ott van például Brianna Wu, aki kicsit sem azért gerjeszti maga körül a feszültséget, hogy az aljas megnyilvánulásai után rendeltetésszerűen érkező viszontválaszok láttán segítségért kiabálva adományok után kuncsorogjon!

A szaksajtó idióták, SJW barmok és feminista propagandisták által irányított fele pedig gépiesen, rendszeres időközönként beszámol nekünk ezeknek a szegény, elnyomott asszonyoknak a megpróbáltatásiról. Azt mondják, minden a mi, azaz a játékosok hibája, miközben azért siránkoznak, mert az iparág nem elég nyitott és befogadó. Szerintük a játékosok és a játékos identitás halott, de jó hír, hogy a progresszív feminista nézeteiknek köszönhetően valamiféle pozitív fordulat indult el az iparágon belül. 

Mint említettem, eddig ez a taktikájuk remekül működött. De azt is mondtam, hogy ezúttal nagyon melléfogtak.

Mert akik hozzám hasonlóan eltöltöttek pár évtizedet a videojátékok világában, azok nagyon jól tudják, mivel állunk szemben. A konzolgyártókkal és kiadókkal napi szinten vívjuk sokszor kilátástalannak tűnő, mégis fontos harcunkat. A politikusokat jól ismerjük, elvégre amióta az iparág létezik, azóta próbálnak belőlünk profitálni azok, akiknek szüksége van valamilyen ellenségképre. Mi, a játékosok vagyunk a gonoszok, amikor egy jelölt az iparággal kapcsolatos ismereteket nélkülöző szülők szavazataira vágyik. Minket vesznek elő, amikor egy eszelős rohadék lövöldözni kezd egy iskolában vagy bevásárlóközpontban. Bármilyen szörnyűségről legyen is szó, biztosra vehetjük, hogy valahol valaki bennünket vádol vele.

A sajtóra meg kár is szót vesztegetni, elvégre mi vagyunk a tévécsatornák legnagyobb konkurensei. Illetve csak voltunk, mert mostanra a földbe tapostuk őket. Hiszen legnagyobb bánatukra nem nézzük az ő műsoraikat és reklámjaikat, helyette inkább játszunk valamivel, ami nagyobb élménnyel szolgál, mint az ő szánalmas próbálkozásaik. Hollywood pöffeszkedő urai is erőlködhetnek, ahogy kedvük tartja (a legtöbb nagy amerikai kábeltévé tulajdonosa valamelyik filmstúdió), de mi átlátunk a hazugságaikon. A videojátékok több pénzt termelnek, mint a filmek és a zeneipar együttvéve. Innentől kezdve pedig valahol érthető, miért támadnak bennünket ilyen vehemenciával.

De kibírjuk ezt is. Kibírtuk, amikor Jack Thompson azzal a váddal próbálkozott, hogy a videojátékok erőszakossá teszik a felhasználókat. Ugyanúgy azt is ki fogjuk bírni, hogy Anita Sarkeesian szerint a videojátékok szexistává és nőgyűlölővé nevelnek bennünket. Kibírjuk, hogy a Polygon, a Kotaku, a Gamasutra, a PockPaperShotgun, meg a többi oldal gyűlöl bennünket – a saját olvasótáborát, mert eddig sem tartottuk túl sokra sem őket, sem azt, amit képviselnek.

Kibírjuk, mert ezek az idióták semmi olyan hazugságot nem tudnak mondani rólunk, aminél rosszabbal ne vádoltak volna már bennünket az évek során. 

A feministák, mint mondtam, hatalmas hibát követtek el, amikor belekötöttek a játékosokba. De nem azért, mert bennünket nem tudnak megfélemlíteni – igaz, nem tudnak. Nem azért, mert mi nem hajtunk fejet a nyüszítő sipítozásaik és professzionális áldozati szerepük előtt – igaz, tényleg nem hajtunk. És nem is azért, mert mi nem hagyjuk magunkat, bárki is támadjon ránk – és tényleg nem hagyjuk, ahogy eddig sem hagytuk.

Hanem azért, mert ezzel az ostoba támadással felhívták magukra a figyelmet. A játékosok ennek a rohamnak hála megismerkedtek a feminizmus mai, nevetséges álarcával, és azzal a kettős mércével, amit képviselnek. És nagyon nem tetszik nekik az, amit látnak.

Amikor egy olyan hatalmas, nyitott, sokszínű és változatos csoport, mint amilyen a játékostársadalom talál magának egy közös ellenséget, ami még a kiadók szemétségeinél is jobban egyesíti őket, az bizony nem sok jóval kecsegtet. Mármint az ellenségre nézve. A feministák megrángatták az alvó oroszlán bajszát, aki ettől felébredt, és alaposan megcsócsálta őket. És bizony hiába kiáltanak szexizmust, kirekesztést, vagy éppen nőgyülöletet, az oroszlánt ez nem fogja érdekelni, mert ő csak azt teszi, amit a természete diktál neki. A játékosok természete pedig az évek során alkalmazkodott az ellenséges közeghez, az állandó támadásokhoz, a külvilág becsmérlő, lenéző és gúnyos hozzáállásához. Így ha valaki rángatja a bajuszát, annak leharapja a karját. Ilyen egyszerű az egész. Aztán nekiindul, és felfalja a többi végtagját is, amíg semmi nem marad belőle. Ez számunkra a valóság. Ilyen a mi önvédelmi mechanizmusunk.

Így aztán, kedves modern feminista barátaink, csak azt tudjuk mondani, hogy bárhol is ütitek fel a csúf pofátokat, az innentől kezdve az oroszlán vadászterületének számít. És továbbra is ti vagytok a préda. Bárhová is merészkedtek ezt követően, vagy bármit is szennyeztetek be korábban a hazugságok hálójával, mi ott is ugyanúgy bolondot csinálunk belőletek, ahogyan azt tettük veletek a videojátékok iparában. Tudnotok kell, hogy ismerjük a módszereiteket, és gondoskodunk arról, hogy mindenki más is megismerje azokat. Immár mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ti nem képviseltek semmiféle egyenlőséget, ami viszont a videojátékok iparának egyik legfontosabb jellemzője. A mondandótok pedig épp olyan üres, mint a jövőtök, így nincs szükség túl nagy erőfeszítésre ahhoz, hogy eltakarítsunk benneteket és a propagandátokat, ahonnan csak kedvünk tartja!

ABC News, menjetek ti a jó fenébe! #GamerGate

A GamerGate balhé alatt egyértelművé vált, hogy a nők jelenléte az iparágban komoly, és egyre inkább részt követelnek maguknak a hardcore cuccokban is. És ez nagyon jól van így. A videojátékok mindenki (de tényleg mindenki) előtt nyitva állnak, bárki leülhet a számítógép elé, vagy vehet egy konzolt, és annyi időt szentel a hobbinak, amennyit akar.

Jómagam elég sokat szentelek neki. Túlzás nélkül, És sok a női játékos a mobilos, facebook szemeteken túli életben is. És a saját tapasztalataim szerint ezeknek a csajoknak jobb dolga van, mint a férfiaknak. Elvégre egy lány lehet gyengébb valamiben, mert neki elnézik. Ha viszont pasi vagy, nincs kegyelem. Ha nő vagy, akkor kapsz ingyen cuccokat, mindenki segít mindenben, minden kérdésre válaszolni fognak. A túloldalon ez nincs így.
Az meg, hogy idióta vicceket is elsütnek egyesek, az szintén nem nagy ügy. Elvégre ezek a hülye feministák azt hiszik, hogy játék közben a férfiak polkorrekt, udvarias, tisztelettudó hangon beszélnek egymással? A szívatás és a beszólás a kompetitív szféra elengedhetetlen kelléke, és ha valakit kóstolgatni kezdenek, attól egyben azt is elvárják, hogy ugyanúgy visszakóstolgasson. Ennek semmi köze ahhoz, hogy ki nő és ki férfi - mindenkit tesztelnek, mindenkit bepróbálnak, és azzal nem megy át senki a vizsgán, ha nyüszítve szexistának bélyegez mindenkit, mert ezeket a beszólásokat a kérdéses troll egyszerűen úgy alakította, hogy az nőspecifikus legyen. Így mennek a dolgok, kivétel nélkül.

Úgyhogy oltári nagy hülyeség, miszerint itt bárki el akarná üldözni a nőket az iparágból. Senkit nem érdekel, ki ül a kontroller túlsó végén. A játékosokat nem, a játékot magát biztosan nem, a kiadóknak meg teljesen mindegy, ki veszi meg a portékájukat. Az egyetlenek, akik ezt az ostoba narratívát erőltetik, azok a szaksajtó egyes képviselői, az SJW idióták és a polkorrekt baromságot erőltetők, akik diktálni akarnak a játékosoknak arról, mit szerethetnek és mit nem. És ugyanígy diktálnának a fejlesztőknek, hogy mi elfogadható és mi nem. Holott a játékosok (férfiak és nők) egyértelművé tették már százszor, hogy nem szeretik, ha a feministák a nevükben próbálnak diktálni bármit is. A videojátékok jelenleg úgy jók, ahogy vannak (több pénzt hoznak, mint a filmek és a zeneipar együttvéve - ezt legalább az ABC News pontosan közölte), és nincs szükségük azokra, akik számára ez a közeg idegenül hat. Sőt, nincs szükség a feminista brigádra, a polkorrekt bagázsra, az SJW barmokra sem. Megvoltunk eddig is nélkülük, és ezután is megleszünk, még ha ezek az idióták nehezen is hiszik el, mennyire jelentéktelenek valójában.

Nohát! A GTA 5-ben megölhetünk nőket! Bumm! Ugyanúgy megölhetünk férfiakat is, az mégsem zavar senkit. A kampányküldetések során soha egyetlen egy nőt sem kellett kötelező jelleggel megölni abban a játékban, minden más meg opcionális. Hol itt a szexizmus és a kirekesztés?
A Watch Dogs jelenetek pedig még viccesebbek. Ugyanis ott ezek a véletlenszerű bűnesetek pontosan azok, amiket a nevük sugall: véletlenszerűek, azaz a játék véletlenszerűen generálja, ki a támadó és ki az áldozat. És a játékosnak minden esetben lehetősége van arra, hogy megmentse az áldozatot, ha elég gyors. Ebben hol a nők kirekesztése?

Elképesztő! És ez a mocsokláda Anita Sarkeesian kerül reflektorfénybe, mikor inkább arról kéne kérdezni a Kotaku, a Gamasutra, a Polygon és a RockPaperShotgun oldalak egyes "újságíróit", vajon mennyire etikus a szeretőnk, a lakótársunk, a gyerekkori pajtásunk játékát egekbe dicsérni, miközben elfelejtjük megemlíteni, hogy ő a lakótársunk, a szeretőnk vagy a pajtásunk? Vajon mennyire etikus újságíróként egy tanácsadó céget indítani fejlesztők számára, és aztán ezeket az ügyfeleket az egekbe dicsérni az oldalunkon, miközben elfelejtjük közölni, hogy mi egyben az ő tanácsadó cége is vagyunk? Vajon mennyire etikus Skype összeröffenéseken ezeknek az állítólagosan konkurens magazinoknak összegyűlnie, és közösen eldöntenie, kiről mit mondanak, kiről mit nem mondanak, miről hallgatnak és mit hazudnak? Vajon mennyiben meríti ki az újságírói etikát, miszerint ezek az "újságírók" évek óta aszerint írnak dolgokról (vagy hallgatják el őket), hogy az az ismerősi körüket hogyan érinti?
Csak néhány dolog azok közül, amelyekre az utóbbi hónapokban fény derült. Ezeket ki kérdezi meg? Kit érdekel Anita Sarkeesian? Mindenki kap fenyegetéseket az interneten, halálosakat is szép számmal. Akkor hol van a média? És "Brianna Wu", aki valójában férfi? Miért releváns? Miért számít a véleménye? Patologikus hazudozó, ezerszer bebizonyították róla, mégis ismét előadhatja a professzionális áldozat szerepet nagy nyilvánosság előtt. Hihetetlen!

Tudom, a fősodratú média számára a videojátékok ipara a legnagyobb ellenség, hiszen amíg valaki játszik, addig nem fogja nézni a remek műsoraikat és a még remekebb reklámokat. De ennyire egyoldalú, hazug, félrevezető és vérforraló anyagot rég láttam már!

Je Suis Maksa

Elképesztő, vérlázító, arcpirító és minden képzeletet felülmúló az az aljas kettős mérce, amivel az utóbbi napokban szembesülnie kellett a nyugati „demokráciák” civilizált lakóinak. Természetesen a párizsi terroristatámadásról (és hazai viszonylatban a pár nappal korábbi Maksa ügyről) van szó. Mert mi is történt nálunk azon a szilveszter esti kabaréban, amire a feminista SJW csürhe úgy reagált, ahogy? Nos, megtudtuk, hogy a nagy demokráciánk kellős közepén nem szabad ám olyat mondani, ami sértheti mások érzékenységét. A szólásszabadságot háttérbe kell tolni az érzések mindenhatósága felett, Maksa egy nőgyűlölő és kirekesztő szörnyeteg, akit bizony el kell ítélni a női nem – sőt, az egész emberiség! - ellen elkövetett bűneiért!

Aztán ugyebár befutott a Charlie Hebdo szatirikus hetilap elleni támadás híre, amiből meg hirtelen azt a következtetést kellett volna levonnunk nekünk, nagy nyugati demokratáknak, hogy a szólásszabadság mindenek fölött áll, semmi esetre sem szabad hagynunk, hogy megfélemlítsenek bennünket, és nem kell tekintettel lennünk mások érzékenységre és sértődéseire.

De most akkor hogy is van ez, kérem szépen? Amit Maksa tett, azt az érzések, a jó ízlés és az emberi értékek védelmében el kell ítélni, míg a vallásgyalázás rendjén van, az a szólásszabadság netovábbja, és igenis mindenki azt mond, amit csak akar – még akkor is, ha az egyeseknek nem tetszik? Ezek az eltérő impulzusok bizony megkavarják a hozzám hasonló, politikailag inkorrekt emberkék gondolatait. Döntsük már el végre, melyik oldalon állunk, miként vélekedünk a szólásszabadság és a kényes kérdések kapcsolatáról!

A kérdés azonban egy kicsit tovább bonyolódott, miután Marc Zuckerberg, a Facebook alapítója kiállt a nyilvánosság elé, és a következő nyilatkozatot tette, elítélve az iszlamisták tettét és kiállva a szólásszabadság mellett:

"Pár évvel ezelőtt pakisztáni szélsőségesek azt akarták elérni, hogy halálra ítéljenek, mert a Facebook nem volt hajlandó leszedni azokat a Mohamedet érintő posztokat, amik számukra sértőek voltak. Akkor azért álltunk ki magunkért, mert a különböző vélemények – még akkor is, ha néha sértőek – jobbá és érdekesebbé teszik a világot

A Facebook mindig az a hely volt, ahol a világ minden tájáról származó emberek megoszthatják ötleteiket és nézeteiket. Minden ország törvényét tiszteletben tartjuk, de soha nem engedjük egy országnak vagy csoportnak sem, hogy diktálják az embereknek, mit lehet, vagy nem lehet posztolniuk. Most, a szerdai merénylet kapcsán, saját tapasztalatomból azt mondom: egy csoport szélsőséges megpróbálja elhallgattatni a sajátjukkal nem egyező hangokat és véleményeket – ezt pedig vissza kell utasítanunk.
Nem hagyom, hogy ez megtörténjen a Facebookon. Elkötelezett vagyok egy olyan szolgáltatás építésében, ahol szabadon lehet véleményt nyilvánítani, az erőszaktól való félelem nélkül. Gondolok az áldozatokra, családjaikra, a francia emberekre és mindazokra, akik akkor is elmondják véleményüket, ha ahhoz bátorságra van szükség"

(fordítás: HVG)

Ugye, milyen szép, nemes és igaz gondolatok ezek? Zuckerberg számára fontos a vélemény szabad kinyilatkoztatása, még akkor is, ha az egyeseknek nem tetszik. És igaz, ami igaz, vele kell egyetértenem. Viccelni és véleményt formálni szabad mindennel és mindenről, akkor is, ha az nem tetszik másoknak. Ha sérti az érzéseiket. Ha negatív visszhangja lesz. Mert azért annyit nézzünk már ki a mindenható égiekből, hogy pár harmatos poént képesek lesznek helyén kezelni!

Épp csak akkor azt nem értem, vajon hogyan is magyarázza azt az igazság bajnokaként pózoló demokratikus tömeg, Zuckerberggel az élen, hogy az utóbbi évek során rendszeresen letiltottak a Facebook oldaláról olyan tartalmakat, amelyek a szólásszabadság állítólagos megkérdőjelezhetetlen fontosságára való tekintettel igenis megfértek volna a politikailag korrektebb nonszenszek mellett? Mi lett a Tolvajkergetőkkel? A valóban kicsit keményebben fogalmazó Kuruc.info oldallal? Vagy a „többi véleménnyel”, amelyek „jobbá és érdekesebbé teszik a világot”? Mégis, ki mondhat akkor véleményt, ha egyébként minden vélemény fontos, épp csak egyeseket üldözni kell?

Világos, ilyenkor menetrendszerűen jön a „gyűlöletbeszéd”, a „kirekesztő” és „rasszista” vélemények elítélésének állítólagos fontossága, ami tulajdonképpen visszarepít bennünket a Maksa ügyünkhöz. Hiszen ott is az érzések voltak a fontosabbak a szólásszabadságnál.

És ezen a ponton végleg elvesztettem a fonalat. Mert bizony nagyon úgy fest, a politikailag korrekt baromság és a szólásszabadság együtt nem mennek. Nem kompatibilisek. Nem férnek meg egymás mellett. Vagy lehet mindent mondani, miközben nem törődünk azzal, mit gondolnak majd mások (szólásszabadság), vagy semmi olyat nem lehet kiejteni a szánkon, ami esetleg valakit érzékenyen érinthet (politikailag korrekt puhapöcs nonszensz). Döntsétek már végre el, ó, ti Je Suis Charlie fotelharcosok!

Továbbá érdemes vetni egy pillantást erre a bizonyos gyűlöletbeszéd izére. Mert immár biztossá vált, hogy, jól jönne végre egy pontos, egyértelmű definíció, kedves demokrata, polkorrekt, szólásszabadságot hol elítélő, hol támogató lángelmék. Mert az nem megy, hogy amit mások mondanak rólunk, az gyűlöletbeszéd, viszont amit mi mondunk, az a szólásszabadság diadala. Azok az iszlamista gyilkosok a hetilap karikatúráit valószínűleg úgy értelmezték, amit ti gyűlöletbeszédnek hívtok. És pontosan úgy reagáltak rá, ahogyan azt a vallásuk elvárta tőlük. Számukra ez a létező legkirekesztőbb, legrasszistább és leginkább gyűlöletkeltő sértés volt. De valamiért ezt ezúttal felülírja a sajtószabadság szentsége. Milyen furcsa dolog ez.

A kettős mérce egyszerűen égbekiáltó, és nehéz elhinni, hogy nem sül le a bőr a pofájáról azoknak, akik alig pár nappal ezelőtt még visítva rinyáltak Maksa poénja ellen, és akik most büszkén verik a mellüket a szólásszabadság fontossága mellett tüntetve.

E sorok írója úgy véli, a szabad vélemény fontosabb, mint a becses érzések védelme. És némiképp gyanús módon a nyugati sajtót, a közvéleményt, az emberek reakcióját elnézve az utóbbi napokban mintha mindenki velem értene egyet... Leszámítva persze azokat a szörnyen kirekesztő eseteket, amikor valaki olyat mond, amin meg lehet sértődni, amikor a nagy demokraták lesznek a gúny tárgyai, amikor a képmutató, túlérzékeny, progresszív hisztikirályoknak tartanak görbe tükröt. Na, az onnantól kezdve egyértelműen gyűlöletbeszéd, és a szólásszabadság érvényét veszti!

Ezt nevezzük mi demokráciának? Szabad véleménynek? Menjetek a francba, hipokrita idióták!

Maksa ügy - a szólásszabadság ott ér véget, ahol az érzések elkezdődnek

Eddig többé-kevésbé semlegesen álltam Maksa Zoltánhoz és munkásságához. És ez a továbbiakban is így maradt volna, ha nem fut be az a bizonyos ominózus szilveszter esti kabarés beszólása, ami után valamennyi hazai politikailag korrekt, feminista, SJW (social justice warrior – a legrosszabb mind közül), szólásszabadságot ellenző csürhe azonnal éktelen rikácsolásba kezdett. Mert bizony azóta Maksa Zoltán számomra hős lett, példakép, az első mártír azok között, akiket majd ez az ostoba lincselő tömeg magával sodor abba a posványba, amiben ők maguk randalíroznak.

Előre szólok, nem vagyok politikailag elfogult egyetlen párttal szemben sem. Ám ezt valószínűleg úgysem hiszi majd el senki eme bejegyzés után, de ez a legkevésbé sem érdekel. Amit viszont gyűlölök, ami ellen mindig felemelem a szavam, és amit nem tolerálok, az a kettős mérce, a hipokrita mocskok fröcsögése, az ostobaság, és mindaz, ami ezekből következik.

De nézzük, mit is mondott Maksa Zoltán azon a bizonyos napon, ami kiverte a biztosítékot! „Mintegy kétszáz magányos nő várakozik napok óta az ELTE jogi kara környékén megerőszakolásban reménykedve” - ez volt az a világrengető mondat. Röviden egy úgynevezett „rape joke”, azaz a nemi erőszakra utaló vicc, amit e sorok írója nem tart túlságosan jónak, egész egyszerűen azért, mert szerintem nem mókás. Sőt, némiképp ízléstelen is. Ennek ellenére nem háborodom fel rajta, nem érzem sértve magam, nem teszek úgy, mintha a lelkembe gázoltak volna.

Nem így a polkorrekt feminista brigád, akik kikérik mindezt maguknak, akik szerint ezzel nem lehet viccelni, és akik most valószínűleg nem lennének ellenére egy nyilvános korbácsolásnak, kasztrálásnak, kivégzésnek sem. Hozzájuk csapódik egy sereg úgynevezett „white knight” is (white knight az, aki önfeláldozóan veti magát a tűzvonalba, valahányszor egy nőt sérelem ér az interneten, függetlenül attól, hogy esetleg nem a nőnek volt igaza), a nyilvánosság meg valamiért némán bólogat ezeknek a degenerált barmoknak a siránkozásához, mert hát „ÉRZÉSEK SÉRÜLTEK!”

Azonban ez a jelenség* (a siránkozás, valamint a többség gyáva hallgatása) egy rendkívül veszélyes és káros jelenség kezdete. Ez az, amely előrébb hozza az Orwelli valóságot, a gondolatrendőrséget, a totálisan lecsupaszított, egységesített és jellemzők nélküli társadalmat. A társadalmat, ahol nem a logika, nem az ész és nem a tények dominálnak, hanem az érzések, az egyén felsőbbrendűsége a többség akaratával szemben, és ahol kritizálhatatlan csoportok döntik el, mi a helyes, mi a követendő, és mi az a vélemény, amit üldözni kell.

Mert mit üzennek a feministák, mikor Maksa poénja miatt bevágják magukat a „professzionális áldozat” rendkívül jövedelmező szerepébe? Azt, hogy az ő nyomoruk és bajuk olyan nyomor és baj, amivel tilos viccelnie bárkinek is. Azt, hogy az ő érzéseik, a sértődés, a felháborodás olyan valami, amire bizony innentől kezdve kötelező jelleggel tekintettel kell lennie mindenkinek. Sőt, ennél többről van szó, hiszen a lényeg az, miszerint ezek a bizonyos érzések azok, amire egyedül tekintettel kell lennie a világnak és a társadalomnak. Elvégre hogy jön bárki is ahhoz, hogy olyat mondjon, amit ők esetleg nem tartanak a szájuk íze szerint valónak?! Márpedig, mint tudjuk, nincs fontosabb annál, hogy megvédjük ezeket a szerencsétlen, ártatlan, törékeny feminista elméket attól, hogy a sajátjuktól eltérő véleménnyel kelljen találkozniuk. Hogy valaki ne legyen tekintettel az ő mindenek felett álló érzéseikre, az egyszerűen hallatlan, és minden erőnkkel ki kell gyomlálni a hitetlen gondolatot az elnyomó, patriarchális társadalom gonosz fejéből!

Holott a mocsok igazság az, kedves feministák, SJW szarzsákok, pokorrekt hipokriták, hogy viccelni bizony mindennel szabad. Sőt, kell! Akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszik. Akkor is, ha ezen megsértődik valaki. És ha már itt tartunk: mégis mi van akkor, ha valaki felhúzza magát valamin? Miért kell figyelembe venni azt, ha valaki teli pofával azt ordítja: „ez sérti a drágalátos érzéseimet!”? Elárulom, nem kell figyelembe venni mindezt. Nem kell tekintettel lenni mások érzéseire. Felháborodtál, kicsi tubarózsám – és akkor mi a franc van?! Kit érdekel? Miért érdekelne bárkit is, mi esik rosszul nektek, édes bogárkáim?

Manapság az emberek kétségbeesetten próbálnak találni valamit, amin rendszeres időközönként felháborodhatnak. Legyen szó politikáról, közéletről, hobbiról vagy bármi másról, a lényeg, hogy jól besértődjünk, pusztán azért, mert valahol, valaki, valamiért, valamilyen kontextusban olyat mondott, ami sérti törékeny lelki világunkat. Holott a világon senkit nem érdekel a drága virágszirmok érzésekkel teli birodalma, akik elhervadnak az első csúnya szó hatására. Felháborodtál, kicsi tubarózsám – le van szarva, veled együtt! Nőj fel, vedd észre, hogy a világ nem körülötted forog, és ha nem tetszik valami, akkor állj odébb!

Az pedig, hogy ezek az idióták ellenzik azt, hogy Maksa – vagy bárki más – arról viccelődjön, amiről akar, egyszerűen nevetséges. Mert ennek bizony az az üzenete, hogy bizony annak a néhány szerencsétlennek az ÉRZÉSE, akiknek ez nem tetszik, fontosabb, mint a modern, nyugati demokrácia egyik legfontosabb és legjobb vívmánya, a szólásszabadság. Hiszen innentől kezdve tilos lesz mondani olyan valamit, ami esetleg mások érzékenységét sértheti. Ha valakinek nem tetszik valami, csak mert attól felmegy benne a pumpa, akkor annak a bizonyos valaminek nincs helye a köznyelvben.

Ennek a folyamatnak a teljesen fölösleges és káros öncenzúra lesz a vége, mert hát Isten mentsen meg attól, hogy valami olyat mondjunk, ami valakinek nem tetszik. Márpedig ezt a világot nagyon is jól ismerjük, és köszönjük, de nem kérünk belőle!

Szóval, kedves tubarózsák, az érzéseiteket tartsátok meg magatoknak. A nemi erőszak rendőrségi és kriminalisztikai ügy, amit komolyan kell venni, és nem arra való, hogy a szánalmas narratívátokat próbáljátok vele hazug módon alátámasztani. Felháborodtatok egy gyenge viccen – nagy ügy, legközelebb hallgassatok Sas kabarét! 

*Szerencsére idehaza a feminizmus még nem ért el olyan mélypontokat, mint a „fejlett” és „progresszív” Svédországban, Kanadában (Toronto) vagy az Egyesült Államok bizonyos területein (San Francisco), ahol olyan „előremutató” javaslatok kerülnek a törvényhozók asztalára vagy a nyilvánosság elé, miszerint ne lehessen börtönbe küldeni a nőket (WP), csökkentsék a férfiak fizetését 25%-kal pusztán nemi alapon (The Guardian), vagy egyéb nyalánkságok, amelyeket nem jó dolog emlegetni, mert a hazai kretének esetleg ötleteket merítenek belőlük.

De kétségünk se legyen azzal kapcsolatban, hogy hozzánk is elérnek majd ezek a nonszenszek.

FRISSÍTÉS (2015. 01. 08.): Az agymosott SJW idióták időnként tényleg nézhetnének tükörbe. Mert bizony ugyanazok, akik alig pár napja veszettül rikácsolták, miszerint Maksa nem viccelhet azzal, amivel akar, most ugyanolyan lelkesedéssel csaptak le a tragikus franciaországi eseményekre azt hangoztatva, hogy a szólásszabadság mindenek felett, éljen a humor, és nem szabad engedni a külső nyomásnak. Ó, az a mocskos nagy irónia!  

Ezért fontos szerintem a Reszkessetek, betörők!

A karácsonyi időszak a nyakunkon liheg, azaz jobb, ha már most felkészülünk a tévécsatornák kiszámítható, unalmas és végtelenül sablonos repertoárjára. Amelyekből egészen biztosan nem fog hiányozni az ünnepi műsorrend minden bizonnyal legnagyobb közhelye, a Reszkessetek, betörők! sem. Tudat alatt talán épp ennek köszönhetően került szóba egy hétvégi beszélgetés kapcsán – gyakorlatilag a semmiből – a film, amely során megjegyeztem, miszerint annak a másfél órának az egyetlen valamirevaló jelenete szerintem a templomi beszélgetés.

Akkor nem fejtettem ki pontosan, miért vélekedem így, és valószínűleg nem is lettem volna képes spontán érvekkel alátámasztani az álláspontomat. Ám azóta sokat gondolkodtam az okokon, és úgy vélem, megtaláltam azokat a válaszokat, amelyeket kerestem. Ezeknek a válaszoknak köszönhetően pedig azt is megértettem, hogy az a jelenet önmagában, kontextusából kiragadva valójában mit sem ér, és hogy a maga módján a film igenis fontos és erős mondanivalót kínál azoknak a gyerekeknek (és közvetve felnőtteknek), akik odafigyelnek rá. Sőt, megkockáztatom, ez a mozi egyenesen ajánlott a fiatal korosztálynak, főként, ha azt a bizonyos ünnepi kínálatot vesszük összehasonlítási alapnak.

A film java része természetesen nem több, mint az összes többi, elsősorban gyerekeknek szánt nonszensz, és a széleskörű ismertségére való tekintettel nem is kívánok foglalkozni az általános jellemzéssel. Fontos viszont megemlíteni, hogy a főszereplőnk, Kevin valójában egyfajta karikatúrája a mai (és akkori) kölköknek, és mint ilyen, azok alaptulajdonságait vonultatja fel a maga eltúlzott módján. Mondjuk ki: lényegében egy szociopatával van dolgunk, aki kizárólag magával van elfoglalva, aki képtelen másokra figyelni, aki szerint a világ körülötte forog, és akiben egyszerre teng túl az ostobaság és az arrogancia. Azaz pont úgy viselkedik, mint ahogyan a gyerekek viselkednének a valóságban, ha megszabadulnának a szülői felügyelettől.

A dolog pikantériája, hogy a filmben Kevin tényleg szülők és család nélkül marad, ám ez a cselekmény előrehaladtával egyértelműen a karakter javára válik, ami valóban abban a bizonyos templomi jelenetben csúcsosodik ki. De nem azért, amire a felületes néző elsőre gondolhat. Hiszen a lényeg nem az, hogy Kevin egy találkozásnak hála megérti, miszerint a rosszindulatú pletykák és hazugságok miatt teljesen félreismerte a szomszédban lakó Marley-t. Meglátásom szerint ennél sokkal fontosabb, hogy a gyerek a beszélgetésük során olyat tesz, amire addig a film során egyszer sem volt példa, és ami a hétköznapi életben gyakorlatilag elképzelhetetlennek tűnik. Nevezetesen, hogy megérti, ő maga is vastagon hibás sok mindenben, hogy ő is felelős a saját nyomorúságáért, és hogy nyíltan bevallja, rosszat tett. Az addigi szociopata eltűnik, és helyette felbukkan egy önreflexív, őszinte bűnbánatot érző gyerek, aki nem próbálja kisebbíteni a szemétségeit. A beszélgetés során tényleges érdeklődést mutat Marley és az ő problémái iránt, megérti annak gyökereit, és együtt érez vele – amikre pedig kizárólag az képes, aki rendelkezik a szociopatákból (és gyerekekből) hiányzó empátiával.

Az pedig, hogy a beszélgetés végén a gyerek ad tanácsot az idős szomszédnak, a maga módján természetesen megmosolyogtató. Ugyanakkor nem is az a lényeg, mennyire életszerű egy ilyen pillanat. Az a fontos, hogy valóban hasznos és jó tanácsot ad, amire valóban csak olyan valaki képes, akiben van együttérzés.

A jelenet elején Kevin szomorúan és magányosan ballag el a boldog családokkal zsúfolt házak előtt, és bizonytalan azzal kapcsolatban, vajon be merjen-e menni a templomba hazafelé menet. De végül mégis bemegy, ám nem azért, mert olyan tökös és bátor gyerek, hanem mert feltámad benne a hiányérzet és a bűntudat. A döntést azonban így vagy úgy, de neki kellett meghoznia. Ha Kevin akkor és ott nem ment volna be a templomba, ha Marley és ő nem beszélgetnek, valószínűleg a karakter épp olyan önző, gonosz és arrogáns idióta maradt volna, mint amilyennek a film elején megismertük. Ebben az esetben pedig valószínűleg képtelen lett volna örülni annak, hogy a film végén visszakapta a családját, elvégre továbbra is őket okolta volna minden rosszért, ami vele történt.

Tehát lényegében azért vélem úgy, hogy a Reszkessetek, betörők! egy fontos film, mert esetleg némi világosságot gyújthat az önimádatba beleőrült kölkök fejében. Talán néhányukkal megértetheti, hogy ők is hibásak lehetnek sok mindenben, és hogy egyáltalán nem szégyen – sőt, egyenesen hatalmas jó pont – elismerni a saját felelősségüket, amennyiben az felmerül. Tudom, reménytelen ilyen dolgokban hinni, hiszen a gyerekekre jellemző mentalitás a legtöbb felnőtt esetében is ugyanúgy fellelhető és ugyanolyan domináns.

De legalább valahol mélyen azért megpedzegeti azokat a bizonyos gyerek és felnőtt morális irányjelzőket. Vagy esetleg néhányan elgondolkodnak azon, honnan is jöhet az a kellemes, nosztalgikus érzés, és értetlenkedve teszik fel a kérdést, vajon mi is az, ami a régi filmekben még megvolt, de a maiakból már hiányzik.

Pedig a válasz egyszerű: a mai filmek már nem próbálnak szembesíteni bennünket a saját szörnyeteg énünkkel.

Az árva

Bevallom, Az árva című filmhez a Hunger Games első része terelgetett, méghozzá finom, vidám, mégis nehezen kivédhető eszközökkel. Történt ugyanis, hogy a Suzanne Collins által jegyzett könyvtrilógia egyik (gyengébb pillanataimban az egyetlen) nagy pozitívumának egy mellékszereplő, Clove bizonyult a számomra, akit kezdetben diszkont-Micukó néven emlegettem, és aki idővel azért egészen hozzám nőtt. Aztán megnéztem a filmet (nem kis részben a karakternek köszönhetően), és ott még inkább elnyerte a tetszésemet – annak ellenére, hogy a jeleneteit kisebb-nagyobb mértékben megkurtították. Amit persze igencsak zokon vettem.

Ugyanakkor gyorsan jött a felismerés, miszerint ha a filmes pszicho-csaj a kevesebb képernyőidővel érdekesebbnek bizonyult a könyves verziónál, akkor ott valaki valamit vagy nagyon rosszul, vagy nagyon jól csinált. Az okok kutatása során végül arra jutottam, hogy az általam tapasztalt bizarr különbségekről egyedül a Clove-ot alakító színésznő, Isabelle Fuhrman „tehet”, aki képes volt a meglehetősen szerény alapanyagból egészen jó végeredményt produkálni. Feltámadó kíváncsiságom és érdeklődésem innen pedig egyenesen az Az árva című 2009-es mozihoz vezetett, ahol ő volt a főszereplő, és ami első ránézésre a legkönnyebben beszerezhető filmjének tűnt.

De az őszinteségi rohamból legyen elég ennyi, nézzük inkább magát a bejegyzés tárgyát! 

Az árvát valószínűleg első ránézésre sokan a horror kategóriába fogják sorolni, holott erre nem szolgált rá, és soha nem is éreztem úgy, hogy ez célja lett volna a készítőknek. Mások esetleg a thriller jelzővel illethetik, aminél viszont szerintem kicsit durvább tartalommal fogunk találkozni. Azaz műfajilag valahol a kettő között foglal helyet, ha ezzel közelebb jutunk az igazsághoz. Pszicho-thriller, esetleg? Mindenesetre természetfeletti eseményekre és lényekre ne számítson senki, mert azok nincsenek benne – hacsak nem vesszük ide a mindenhol jelen lévő és mindenről tudó főgonoszt, aki mellesleg SPOILER! az unalmas kliséknek megfelelően roppant nehezen akar majd elhalálozni, amikor eljön az ideje. SPOILER VÉGE! Ám attól tartok, előreszaladtam egy picit. 

A film koncepciója a számos, hasonló tartalmú mozi után rögvest ismerősként köszön ránk: van itt nekünk egy gonosz árvalány, a kilenc éves Esther (Isabelle Fuhrman), akit a Coleman család örökbe fogad, és aki lassan felépített manipulációkkal, érzelmi zsarolással és megfélemlítéssel sakkban tartja a frissen szerzett rokonságot. Apucit (Peter Sarsgaard) az első perctől leszereli a tökéletes gyerek álcájával, a fiatal, így viszonylag könnyen befolyásolható hugicával (Aryana Engineer) sincs túl sok gondja, és az eleinte a féltékenységtől kipukkadó bátyust (Jimmy Bennett) is sakkban tudja tartani a szükséges kényszerítőeszközök bevetésével. Az egyetlen fejtörést anyuci (Vera Farmiga) jelenti számára, aki lassan, de biztosan megérzi, hogy valami tényleg nagyon nincs rendben a jövevénnyel. Innentől kezdve pedig némi iróniával bepillantást nyerhetünk két ösztön-nőstény dominanciaharcába a falka birtoklásáért.

Ám az erőviszonyok roppant egyenlőtlenek, hiszen a külvilág szemében egy ártatlan, tündéri, jóságtól és kedvességtől majd' kipukkadó kislány szava áll szemben az alkoholról nemrégiben leszokott, kissé labilis anyáéval, akinek még a saját férje sem képes tiszta szívből hinni. Esther végig jól kavarja az ürüléket, sikerül minden helyzetet a maga javára fordítani, ezzel izolálva a kellemetlenkedő családtagot. De – teszi fel a kérdést a marketinges ismereteket könyvből bemagolt filmes bértollnok „kritikus” – vajon mi állhat a háttérben? Milyen titkot őriz a felszín alatt ez az ártatlannak tűnő kislány? Na igen, ezek valóban jogos kérdésnek tűnnek elsőre. Épp csak az velük a baj, miszerint előre felhívják a néző figyelmét a várható csavarra és fordulatra. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az ilyen jellegű kerülőutas spoilerek jót tesznek az élménynek. És nem, ezeket a kérdéseket nem én tettem fel egyedül, ugyanis ehhez hasonlók szegélyezik a film teljes marketinges gépezetét, kezdve egyenesen a plakáttal (pl. „There's something wrong with Esther” vagy „Can you keep a secret?”).

Meglátásom szerint az ilyen jellegű filmek sikere nem feltétlenül az alaptörténeten áll vagy bukik, hiszen bőségesen láttunk már ilyet ezt megelőzően is. Annál sokkal fontosabb a jelenetről jelenetre zajló cselekmény, a karakterek interakciói, hihetősége, az eseményekre adott reakciói és azok az egyedi ötletek, amelyekre aztán a későbbiek során is emlékezhetünk. Ilyen szempontból nézve pedig Az árva jól szerepel. A történetet lényegében egyetlen nagy fordulatra/felismerésre húzzák fel, ami aztán visszatekintve szinte minden kérdésünkre sikeresen választ fog adni. A karakterek jórészt úgy viselkednek, ahogyan az épp rendelkezésükre álló információk alapján viselkedniük illik, bár azt azért meg kell jegyezni, hogy ebben a műfajban képtelenség lenne egy jó filmet összehozni, ha egyik-másik figura nem viselkedne alkalmanként rém ostobán (valószínűleg ebben a filmben ismerhetjük meg a bolygó legrosszabb pszichiáterét). Ezért ennyit talán még el lehet nézni a készítőknek.

Azonban az első perctől fogva az a kérdés motoszkált bennem, vajon nem lett volna-e még érdekesebb a film, ha a nézőt is bizonytalanságban tartják? Ha nem tudjuk, kinek is higgyünk? Ha nem látjuk, miket csinál Esther a háttérben? Ha hagyták volna, hogy mi is csak annyit lássunk az igazságból, amennyit a film szereplői? Valószínűleg ebben az esetben egészen más jellegű élményre számíthattunk volna, és elismerem, sok mindent meg kellett volna változtatni ahhoz, hogy ez működni tudjon. A film atmoszférája átalakult volna, nem tudtuk volna teljes pompájában élvezni az olykor művészi szintre emelt manipulációs játszmákat, hiányzott volna a félelmetes hangulat, és a végén egy sor flashback jelenetre lett volna szükség, hogy minden a helyére kerüljön. De talán működhetett volna így is a dolog. Már sosem tudjuk meg.

A film összességében a kategóriáján belül mindenképpen kellemes csalódásnak bizonyult a számomra. A cselekmény megfelelő tempóban halad, az apró részletek pedig ügyesen ültetik el a néző fejében azt, amit szavakkal nem akarnak a tudtunkra adni. Pl. Esther felbukkanásáig, a film első negyed órájában minden sokkal fakóbbnak, csöndesebbnek, üresebbnek tűnik, a szereplők látszólag távolabb vannak egymástól, amit aztán az új családtag érkezése fog csak megváltoztatni, ezzel mintegy visszahozva a melegséget az életükbe. Aztán persze a dolgok rövidesen még rosszabbra fordulnak, mint előtte bármikor – ami persze a cél, hiszen nem egy érzelmes dráma, hanem egy pszichopata kölök kalandjai tárulnak fel a szemünk előtt.

A rendező a feszültségkeltés hagyományos módját választja, azaz egy-két kóbor esetet leszámítva nem találkozunk jump-scare nonszenszekkel, és szerencsére azok sem túl erőteljesek. Helyette viszont elég jól átérezzük, min mehetnek keresztül a szereplők, ezzel létrehozva a nyomasztó és sötét légkört, amikor arra szükség van. Halálesetekből nincs túl sok, így patakokban folyó vérrel sem fogunk találkozni. Egy-két jelenet ugyan vizuálisan nem épp szívmelengető (az a fránya satu!), de a fókusz nem az erőszakon és a brutalitáson van.

Az események jórészt a család egyébként építészetileg meglehetősen látványos házában játszódnak, ami egyáltalán nem baj. Szereplőből pont annyival kell csak vesződnünk, amennyire feltétlenül szükség van, és ez szintén javítja a fogyaszthatósági élményt.

És ha már a szereplőknél tartunk, örömmel tapasztaltam, hogy mindenki remekül teljesített. A szülők esetében ez nem különösebben meglepő, hiszen mind Vera Farmiga, mind Peter Sarsgaard jelentős tapasztalattal rendelkeznek. Ami viszont igazán örömteli volt, azok a gyerekszínészek, akik közül mindannyian remekül hozzák a rájuk osztott figurát. A süket kislány (aki a valóságban is halláskárosult) igazán bájos, és az idősebb fiú is meggyőző az új testvérre féltékeny és ellene lázadó kamasz szerepében. A film igazi fénypontja viszont kétségtelenül (és nem kis megelégedésemre) Esther, vagyis Isabelle Fuhrman volt, aki ugyanolyan jó volt az ideális, szinte már már lehetetlenül jó, okos és értelmes gyerek, valamint a manipulatív szörnyeteg bőrében is. És szerintem nem az elfogultság beszél belőlem – elfogult csupán azután lettem, mikor ezzel a filmmel meggyőződtem arról, miszerint érdemes lesz a későbbiek során is odafigyelni az ifjú hölgy karrierjére.

Jómagam a filmet egyszeri megtekintésre mindenkinek tudom ajánlani, bár meglehet, a gyerekek érintettsége és az árvaság, mint téma miatt néhányan érzékenyebben reagálhatnak a látottakra.

Battle Royale kontra Éhezők viadala

 Elismerem, kicsit le vagyok maradva a nagy Éhezők viadala buliról. Alig pár hete olvastam el az első könyvet és néztem meg annak filmes feldolgozását, így aztán most, a közelgő harmadik rész (illetve 3/1 – ó, te drága Hollywood!) árnyékéban viszonylag nagy nyugalommal tudok a széria nyitófelvonásáról értekezni. Illetve arra nincs is igazán szükség, hogy magáról a műről beszélni kezdjek. Elvégre a nyilvánvaló siker és a közönség rajongásának hála mostanra valószínűleg mindent elmondtak már róla, amit lehetett, tehát én a szerény eszközeimmel aligha tudnék hozzátenni valami érdemlegeset a diskurzushoz.
Ugyanakkor azt megtehetem, hogy összehasonlítom a sokszor előzményként, „eredetiként” emlegetett Battle Royale című könyvvel, amit egyébként a személyes kedvencemnek tartok. Mert bár a különféle kritikák során sokan megemlítik a két történet közötti tagadhatatlan párhuzamokat, ám a tényleges összehasonlítást általában letudják vagy annyival, hogy az Éhezők viadala a BR koppintása, vagy azzal, hogy a kettő teljesen eltér egymástól. Viszonylag ritkán találkoztam olyannal, ahol valamiféle középutas álláspontot képviseltek volna.

Előre szeretném leszögezni, miszerint a Battle Royale esetében fennáll a súlyos elfogultság esete. Ezért aztán aki úgy véli, hogy ezzel hiteltelenné válik az általam leírt bárminemű összehasonlítás, annak valószínűleg igaza van. Elvégre pontosan ezért tartott olyan sokáig, hogy nekiálljak az Éhezők viadala elolvasásának. Tudtam, hogy nem tudok objektív lenni. És talán nem is akartam azzá válni egy percig sem. Kicsit mintha hivatalból utáltam volna ezt a bizonyos „amcsi változatot”, holott jóformán nem tudtam róla semmit. De most itt vagyok, kiolvastam az első részt (és azóta a másodikat is), és megnyugodva vettem tudomásul: nem váltam a BR árulójává azzal, hogy nekiveselkedtem a vaskosnak tűnő, ámde gyorsan ledarálható konkurensnek.

Ebben az összehasonlításban aztán amennyire lehet, ténylegesen megmaradnék az objektív, tényszerű dolgoknál, amelyeket érvekkel alá lehet támasztani. Eközben pedig a személyes véleményt és a szubjektív írói döntések hatásait és következményeit inkább nem bolygatnám, mert azok mindenkinek a saját ízlésvilágára tartoznak. Szerintem így fair. Kezdjük is!

1.: Első körben a leginkább szembetűnő eltérés a narrátori pozícióból származik. Míg az Éhezők viadala esetében végig egyes szám első személyben, Katniss nézőpontjából látjuk a dolgokat, addig a Battle Royale esetében több szereplő szemüvegén keresztül követhetjük az eseményeket. Ez aztán egyértelműen befolyásolja, sőt, Suzanne Collins művében végeredményben korlátozza a lehetőségeinket. Csak annyit tudunk, amit a főhősnő tud. Azt látjuk, amit ő lát. Ennek köszönhetően a viadal résztvevők java részének még a nevét sem tudjuk meg, nemhogy azt, hogyan élték meg életük legtraumatikusabb eseményét. Tény, hogy ennek köszönhetően az Éhezők Viadala rendkívül könnyen olvasható – sosem kell nézőpontot váltanunk és folyamatos történetszállal találkozunk elágazások, megszakítások nélkül. Ez aztán valóban fontos a könyvek elsődleges célcsoportja számára, akik nagy része viszonylag ritkán vesz irodalmat a kezébe. De mégis úgy éreztem, ezzel inkább kevesebb lett a történet, elveszett belőle a mélység, és a mondanivaló is nehezebben vált átadhatóvá.
Persze többé-kevésbé megértem az ellentétes oldalt is, akik meg pont azt mondják, hogy a Battle Royale éppenséggel átesett a ló túloldalára. Azaz túl sok volt a 42 diák, nehezen volt követhető mindenki személyes kis története, problémát jelentett a sok név és karakter megjegyzése, és az állandó nézőpont-váltakozásnak köszönhetően nehézkes volt a cselekmény összeillesztése. Elfogadom ezeket is, elvégre első olvasásra tényleg küzdenie kell az olvasónak a hadseregnyi szereplővel. Egyéni meglátás, szubjektív kérdés, így a korábban rögzített elveket figyelembe véve nem is kívánok erről ítéletet mondani. Viszont a két nézőpont közötti különbség felvet egy első ránézésre talán nem is olyan szembetűnő, ám annál súlyosabb problémát, ami nem más, minthogy...

2.: Az Éhezők viadala esetében pontosan a belső nézőpontnak hála minden végtelenül sarkított, fekete-fehér színben feszít. Vannak a jók és vannak a rosszak. A jók a főszereplők, illetve néhány támogatójuk, és vannak a végtelenül egydimenziós, jellem, emberség és értékek nélkül ábrázolt rosszak. Na és persze egy sereg névtelen, arctalan és majdhogynem fölösleges ágyútöltelék, akiknek az a hálátlan szerep jut, hogy az olvasó egyrészt ne feledkezzen el az alaphelyzetről, másrészt időnként emlékeztetnek minket, miért is gonoszak a gonoszok.
Holott ha valamit megtanult az olvasó a Battle Royale alatt, az az, hogy egy ilyen helyzetben, egy ehhez fogható játékban bizony nincs fekete és fehér, jó és rossz. Csupán a szürke 42 (vagy éppen 24) árnyalata. Ám ahhoz, hogy ezt megértse az olvasó, hogy átlássa a helyzet kegyetlen abszurditását és súlyát, bizony bele kell látni azok fejébe is, akik első ránézésre gonosznak tűnnek. A játékosok célja mindkét történetben az, hogy túléljenek, és ehhez bizony sokan felhasználnak minden rendelkezésükre álló eszközt. A Battle Royale kétségtelenül sokkal jobban mutatja be a helyzet pszichológiai folyamatait, és kegyesen engedi, hogy az olvasó maga ítélje meg, egyik-másik szereplő cselekedeteit milyen színben látja. Az Éhezők viadalában viszont erre nem kapunk lehetőséget, mert ott gyakorlatilag a szánkba rágják, kiket kell gyűlölnünk, és azt is, miért.
Igaz, Collins is tesz néhány bátortalan kísérletet arra, hogy bizonyos figurák esetében árnyalja a képet, ám meglátásom szerint ez kicsit kevés, és sok esetben nem is éri el a kellő hatást. Kár érte. Tényleg nagy kár.

3.: Ami viszont különösen tetszett, hogy a két könyv karakterei egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen és erőltetetten behelyettesíthetők egymással. Nincs szó copy/paste figurákról, bár meglehet, ezért jórészt a japán és az amerikai szereplők sztereotípiája közti különbség tehető felelőssé. Persze, mint említettem, az Éhezők viadala esetében a karakterek legalább feléről semmit nem tudunk meg, de akiket mégis megismerünk, azok az adott környezetbe jól beilleszthetők anélkül, hogy a nyúlás vádja vetülne a történetre. És ennek kimondottan örültem.

4.: Újabb, mondhatni „jó” pont, hogy mindkét könyv esetében a férfi és női főszereplő egyformán ellenszenves volt számomra. A szerelmi szál az Éhezők viadala és a Battle Royale estében is inkább zavaró volt (hogy a Katniss-féle „egyszerre küzd értem a tüzes lázadó és a tökéletes jófiú, miközben én képtelen vagyok dönteni” maszlag vagy a Nanahara által elszenvedett „Noriko csillogó szemekkel, elpirulva lesi minden szavam és mozdulatom” nonszensz a viccesebb, azt nehezen tudnám eldönteni), és az idegesítő-faktor is igencsak magasba szökött bizonyos pontokon. Hiába, jó ideje főhős-undorban szenvedek, köszönhetően a közhelyeknek, unalomig ismert jellemvonásoknak és kötelező ismérveknek, amelyek legalább olyan kevéssé realisztikusak, mint amennyire visszataszítóak.
Mindent összevetve viszont inkább Katniss, mint Nanahara. Egy hajszálnyival. Szubjektív pont és értékelés, bocs!

5.: Maga a viadal lebonyolítása a két könyvben viszont komoly eltéréseket mutat. És igazából nem értem, hogyan lehettek képesek egy majd' három hetes reality műsort keríteni az Éhezők viadalából. Mármint a 24 résztvevő egyszerűen túl kevés (a felük ráadásul az első napon kiesik), a rendelkezésükre álló terület viszont túlságosan nagy. A végtelenségig el lehetne húzni a dolgot, ugyanis időlimit nincs. Egyszerűen kizárt, hogy a nézők ne unnának bele a napokig tartó semmittevésbe. Igaz, a sci-fi környezetnek hála megoldható, hogy a játékmesterek teljes ellenőrzés alatt tartsák az arénát, és időnként fel is dobják néhány külső körülménnyel az élethalálharcot. Viszont mégis úgy éreztem, hogy kevés játékos kicsi arénában és szűk időlimit mellett jobban kiszolgálná a nézők „igényeit”.
A Battle Royale esetében ezzel nem volt gond. A veszélyzónák állandóan szűkítették a területet, összeterelték a játékosokat, kifüstölték a rejtőzködőket. Ha 24 óráig nem hal meg senki, akkor mindenkivel végeznek. Ilyen körülmények mellett a viadal sokkal feszesebb és eseménydúsabb volt, ami kívánatosabb lett volna olyan helyzetben, ahol ténylegesen egy televíziós showműsorról van szó. 
   
6.: A két könyv világa meglehetősen hasonló egymáshoz, de amíg a Battle Royale ebből csak apró szeleteket villant fel (pont annyit, hogy az olvasó megértse, miért kerülhet sor évről évre a Programra), addig az Éhezők viadalában jóval nagyobb hangsúlyt kap a politikai és társadalmi problémák kivesézése. Persze, ennek jórészt az az oka, hogy a történet nem ér véget a viadallal, hanem egy lázadás bontakozik ki előttünk a folytatások során, ezért aztán muszáj megismernünk a körülményeket. Collins a könyvében egyébként jól kézben tartotta a dolgokat, és bőségesen elég részletet közölt ahhoz, hogy az olvasó átlássa a helyzetet, amiben a karakterek léteznek. Igaz, néhol már kicsit sok volt a jóból, hiszen az ember elsőre is megérti, mi a gond. Látjuk a kettősséget és az ellentmondást a Körzetek nyomora és a Kapitólium rongyrázása között. Világos: itt éheznek, ott pazarolnak. Egyik helyen az egyszerű túlélés a tét, a másikban pedig tombol a dekadencia.
Az persze egyáltalán nem baj, ha erre időről időre emlékeztetnek minket. De az – véleményem szerint – mindig üdvösebb, amikor ezeket semlegesen tálalják, hogy az olvasó alkosson róluk véleményt. Meglehet, én vagyok túl öreg. De akkor is jól esett volna, ha elég érettnek néznek ahhoz, hogy én hozzam meg az ítéletet a súlyos ellentmondásokkal kapcsolatban.

És ezzel azt hiszem, elértem arra a pontra, ahol immár nincs semmi, ami ne esne szubjektív elbírálás alá a könyvekkel kapcsolatban. A fenti hat pontról úgy vélem, képes voltam elfogultság nélkül szólni, még ha tudom is, hogy egyszerűen lehetetlen ténylegesen semlegesnek maradnom. De legalább megpróbáltam!
Az Éhezők viadala tehát nem egy rossz döntés, kortól és nemtől függetlenül. Számomra továbbra is a BR marad a király, de attól még látom az értéket a másikban is, és nem érzem úgy, mintha egy egyszerű koppintásról lenne szó. Az alaphelyzet lényegében ugyanaz, de manapság gyakorlatilag lehetetlen, hogy valami ne hasonlítson valamelyik korábban megjelent szórakoztatóipari termékre. Onnantól kezdve pedig csak az számít, mit hoz ki a szerző a rendelkezésre álló alapanyagból.

(A későbbiek során várható még egy poszt az Éhezők viadalával kapcsolatban – amint rájöttem, hogyan tudom a véleményemet politikamentesen, és lehetőleg mindenféle -izmus nélkül prezentálni.)