A hétvége úgy telt el, hogy észre sem vettem: túl vagyok a lélektani határon, azaz immár 100 napon belülre kerültem! Egészen pontosan minimum 98 bejegyzés van hátra, és sikeresen befejezettnek tekinthetem az Egy év öngyilkos küldetését. Sportnyelven szólva a hosszú célegyenes bejáratába fordultam, amit egy jó erős hajrával akár teljesíthetek is. Már ha addig nem keresek új lakást a galaxis egy távoli pontján, a lehető legmesszebb a Föld nevű bolygótól...
Ugyanis a két nappal ezelőtti bejegyzésnek, amelyben a néminemű alkoholos befolyásoltság mókás hatásairól elmélkedtem, bizony születtek utóhatásai. Pontosabban nem is magának a szövegnek, inkább az ittas állapotomban elkövetett üzenetküldési- és levelezési ámokfutásomnak, amely lassan kezd visszaütni rám. Ezen a fronton egyébkén is kicsit jobban elkezdtem arcoskodni a kelleténél, amire a likőr sajnos rátett még egy lapáttal. Az eredmény pedig összesen hét darab olyan levél lett, amelyet máskülönben soha a büdös életben nem mertem volna elküldeni a címzetteknek. Komoly, nagy, kirívó dolgokra azért nem kell gondolni, így nem fenyeget a veszélye annak, hogy egyik este kopogtat a Nemzetbiztonsági Hivatal az ajtómon egy letartóztatási paranccsal. Ettől függetlenül némelyik üzenetem utólag, józanul már komoly *facepalm* reakciókat váltott ki belőlem, ami, lássuk be, nem előnyös dolog az én koromban. Vigasztal a tudat, hogy szerencsére leginkább magamból csináltam hülyét, és reményeim szerint nem ingattam meg senki bizalmát az emberi fajban.
Tulajdonképpen az egész múlt hetet szívesen újrakezdeném tiszta lappal, egyes meggondolatlanul, könnyelműen és elhamarkodottan megnyitott kommunikációs csatornák nélkül. Sok ősz hajszáltól megkíméltem volna magam, ha egyszerűen befogtam volna a számat, és kussolok, mint eddig. Arra pedig egyszerűen már gondolni sem merek, mi történne, ha az érintett személyekhez valahogy eljutna ez a bejegyzés! Hajjaj, az életem kezd egy kicsit tragikomikussá válni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése