Minden szerencsétlenségre rá lehet tenni még egy lapáttal, ez nem kétséges. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint én magam, akit még az ág is húz, egyre lejjebb, a feneketlen pocsolyába.
Ez utóbbit kéretik szó szerint venni, ugyanis ma reggel, egy kiadós eső közben, gyakorlatilag a semmi közepén ment tropára a legjobb állapotban lévő cipőm. Mondanom sem kell, nem voltam feldobva, és bár nem teljesen menthetetlen a kis drága, de jelenlegi állapotában nem nevezném esőbiztosnak sem. Sok lehetőségem nem volt, nekiindultam hát a létező legförtelmesebb időtöltésnek, amit el tudok képzelni - a vásárlásnak!
Eleinte úgy kalkuláltam, hogy nem is olyan nagy baj ez. Hiszen a jelenlegi sem egyik pillanatról a másikra adta be a kulcsot, voltak ennek elég komoly előjelei, így egyébként is terveztem egy ideje ezt a kínzással is felérő tevékenységet. De még így is ez volt a legjobb csukám, ami önmagában is eleget árul el arról, milyen komoly figyelmet szentelek a divatnak.
Elsőként a belvárosban található egyik túraboltot céloztam meg. Valahányszor betértem oda, eddig mindig láttam pár szemrevaló darabot, amelyek ugyan borsos áron voltak elérhetőek, de kiindulásnak jobb nem jutott hirtelen az eszembe. Ám ekkor rögtön jött az első pofon, ugyanis, mit tesz a véletlen, pont most nem volt egyetlen árva cipő sem, ami tetszett volna. És nem elég, hogy rondák voltak, de továbbra is aranyárban mérték őket! Morcos voltam, de (még) nem csüggedtem, hiszen az egyik bevásárlóközpont egy karnyújtásnyira, ott pedig, úgy sejtettem, minden bizonnyal hemzsegnek azok a boltok, amelyekre nekem szükségem van.
Nos, ebben nem is tévedtem nagyot, a kínálat azonban több, mint pocsék volt. Végigjártam hat helyet, egyik szörnyűbb volt, mint a másik, és közben, hála a vásárlási undoromnak, végig úgy éreztem magam, mint akinek a fogát húzzák. Húztam én is, a számat, egyre-másra a sok csíkos, színes, mintás borzadály látványától, amelyeket cipőként árultak, de nem voltak többek, mint bohóckellékek. Én viszont egy végtelenül egyszerű, már-már mezei, jellegtelen, semmitmondó cuccot kerestem, lehetőleg feketét, amin nincs sem csicsa, sem hivalkodó felirat, sem idióta márkajelzés.
Tudom, túl sokat akarok azzal, hogy nem akarok semmi extrát. Ez mindig így van. De hogy ennyire ne legyen semmi, amire egyszerre illene a jelentéktelen, feltűnésmentes és a fekete jelzőhármas, az egyszerűen döbbenetes volt! Dühös voltam, mi több, pipa, és haragomban nem tehettem mást, hazajöttem.
Aztán elkezdtem töprengeni. Vajon nem bennem volt a hiba? Nem azért nem találtam semmi szemrevalót, mert most valóban eljött az ideje annak, hogy vegyek egy új cipőt? Ugyanez lett volna a véleményem a felhozatalról, amennyiben, "tét nélkül" mustráltam volna végig a kínálatot? Egyfajta önvédelmi reflex volt ez, ami arra ösztönzött, hogy mielőbb meneküljek a boltok taszító és ellenséges közegéből?
Ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak, aztán rájöttem, hogy nem érdekel a válasz. Mert olyan jó volt valamin bosszankodni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése