Kedvenc játékomban, a Planescape: Torment című alkotásban a főhős a történet jelen ideje előtt több ezer évvel halandó létére halhatatlanná akart válni. Nem az örök élettel járó hatalom érdekelte, nem az elmúlástól félt, és nem is tervezte, hogy mérhetetlen hosszú futamidőre leköti a pénzét egy bankban. A részletekre sosem derült fény, csupán annyi bizonyos, hogy valamikor elkövetett egy olyan rettenetes tettet, aminek jóvátételéhez túl kevésnek bizonyult volna egy emberöltő. Ezért vágyott arra a bizonyos áldott-átkozott képességre, amire nem lett volna szabad - hogy legyen ideje újra egyensúlyba hozni a dolgokat. Az események a későbbiek során ugyan nem a tervei szerint alakultak, de ebbe most ne menjünk bele.
A lényeg, hogy egyesek hisznek abban, hogy létezik valamiféle felsőbbrendű, megfoghatatlan mérleg, ahol minden tettünk valaki, vagy valami által elbírálásra kerül, és annak a fényében kapunk vissza dolgokat az élettől. A bűnös meglakol, a jó pedig elnyeri jutalmát. Hangzatos szólam, el kell ismernem. De hogy van valóságalapja, arról fogalmam sincs. Ha hiszünk benne, megnyugtathat a tudat, hogy ellenségeink egyszer, valamilyen formában visszakapják a rosszat, amit ellenünk tettek, mi pedig majd dicsőségben fürödve kiegyensúlyozott, békés életet élünk majd. Na, még mit nem!
Fajunk sok mindenre képes, de az önkritika nem tartozik az erős oldalai közé. Az egyén hajlamos felnagyítani a mások által, ellene elkövetett tetteket, míg saját hibáira és görénységeire mindig vannak magyarázatai. Az utcán, a boltban, az étteremben mellettünk beszélgető emberek mondandójából mindig azt szűrhetjük le, hogy valaki más volt a szemét, az aljas, a számító és a kétszínű. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy vajon az a másik személy, akiről a háta mögött szó van, véletlenül nem ugyanezeket meséli azokról, akik mellettem játsszák a testet öltött ártatlanságot? Létezik bárki ezen a bolygón, aki tiszta lelkiismerettel, saját maga ámítása nélkül képes a tükörbe nézve azt mondani, hogy ő bizony soha még a légynek sem tudott ártani?
Hogy a játékok után egy filmes példát hozzak, az Oldboy főszereplője, akit bárminemű indoklás nélkül 15 évre bezárnak egy szobába, egy idő után elkezdi összeírni az összes embert, akit valaha valamivel megbánthatott vagy megsérthetett, annak érdekében, hogy rájöjjön, ki bánt el vele ilyen embertelen módon. A történet során aztán kiderül, hogy a büntetését valami olyasmiért kapta, amire nem is emlékezett már, hiszen azzal sem volt tisztában, hogy vétkezett volna. Vajon hány olyan dolog van az ember életében, amiről nem is gyanítja, milyen károkat okoz vele a másiknak? És mégis, ő maga tisztának gondolja magát, mint a friss hó.
És van itt még valami. A karma, ha létezik ilyen egyáltalán, semmiképp nem helyettesítheti a büntetést. Ahogy arra már korábban utaltam, inkább az egyensúly helyreállításán, a törlesztésen van ebben az esetben a hangsúly. Ez pedig számomra semmiféle megnyugvást vagy elégtételt nem jelent. A büntetésnek mindenképp súlyosabbnak, mi több, aránytalanul durvábbnak kell lennie annál, amiért kiszabják a vétkesre, különben az egész hókuszpókusz fabatkát sem ér.
Mindez a hosszas és teljesen fölösleges bevezető nyugodtan mehetett volna a kukába. Mindössze annyit szerettem volna elmondani, hogy oké, tudom, szívnom kell még sok mindenért, de azért valaki igazán számításba vehetné azokat a ritka alkalmakat is, amikor véletlenül valami jót is sikerül cselekednem. Vagy úgy jártam, mint a P: T főhőse? Egy élet is kevés lesz rendbe hozni a dolgaimat? Nem valami rózsás kilátások!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése