A tegnapi sikertörténetem után elgondolkodtam, hogy törölni kéne a fenébe ezt a blogot. Elvégre nem hiányozna senkinek, ha eltűnne az éterből. Nekem is sokkal több gondot okoz, mint örömöt, logikus lenne hát, hogy megszabaduljak tőle. Kevés dolog van, ami ideköt - kezdetektől nem arról szólnak a bejegyzések, amiről eredetileg szerettem volna, hogy szóljanak. Sokszor pedig komoly dilemmát jelent, amikor írni kéne, pedig nem akarok.
De hiába a logika, hiába a sok bosszúság, amit a bejegyzések elkészítése okoz, egyszerűen nem tudtam rávenni magam arra, hogy mindent töröljek. Gyáva voltam hozzá. Féltem, hogy idővel megbánnám, de akkor már késő lenne. Oly ritkán tűzök ki magam elé célokat, és azokat is rendre bebukom vagy feladom; de ezt valamiért (Büszkeségből? Dacból? Pusztán a küzdelem kedvéért?) nem volt szívem elengedni, bármennyire is szerettem volna. Meg aztán, az sem jó, ha valaki csupán pillanatnyi hangulati benyomások alapján hoz meg döntéseket, legyenek azok mégoly jelentéktelenek is.
Arról sem lenne okos dolog megfeledkezni, hogy már közel a vég. Túl vagyok a háromnegyedén, 80 szánalmas napocska van hátra, amit az eddigiek után foggal-körömmel küzdve is teljesítenem kéne. Másoknak akarok bizonyítani, vagy csak magamnak? Vagy egyszerűen be akarom végre fejezni, amit elkezdtem? Kit érdekel?! A lényeg, hogy még vagyok. De ez csupán a gyávaságomnak köszönhető.
Nem kell kitenned a hozzászólást, csak írok, hogy tudd, én olvaslak rendszeresen. El sem tudom felejteni, mert az RSS olvasóm automatikusan szól, ha frissül az oldalad. De amúgy is, ha estig nem jön az új bejegyzést, akkor már kezdek morfondírozni, hogy mi történhetett. : )
VálaszTörlésHa nem akarod folytatni, ne tedd. (Majd 363-nál hagyd abba, az stílusos. :) De ne töröld le. Jó lesz visszaolvasni, visszanézni évek múlva. Mint a letűnő korok emlékkönyveit, naplóit. Csak ez nem fogja a port, nincs útban, nem kell a padlásra száműzni. Ez itt lesz, amíg a Google Google.
A tegnapi bejegyzést amúgy (sajnos nem először) konkrétumok hiányában nem értem.