277. nap: Harry Potter és a Halál Ereklyéi 2. rész

Négy esztendővel a könyv megjelenése után végre moziba kerül a Harry Potter és a Halál Ereklyéi második része, és ezzel lezárul az utóbbi idők egyik legsikeresebb, legnagyobb bevételt hozó és legtöbb rajongót maga köré gyűjtő sorozata. És ez a tíz esztendő bizony nem csupán a készítők és forgalmazók pénztárcáját tömte tele, de a nézőközönség számára is legtöbbször sokkal többnek bizonyult, mint holmi átlagos, egyszer nézhető és könnyen emészthető látványmozi. A hét részből, illetve nyolc filmből álló történetfolyam túlzás nélkül új világot teremtett milliók számára világszerte, a szereplők sokszor jobban a szívünkhöz nőttek, mint arról a legtöbb szappanopera gárdája valaha is álmodhatna, az abszolút klasszikus alapokból táplálkozó cselekmény pedig olyan megvilágításba helyezte a jó és a gonosz örökös küzdelmét, ami túlzás nélkül a szórakoztató irodalom legnagyobb mesterműveinek sorába emeli a varázslótanoncok megpróbáltatásainak történetét. 

A könyvek és filmek összehasonlítása már a kezdetektől örökös vitatémát jelentett a rajongók között. Voltak, akik a történetben és a cselekményben bekövetkezett valamennyi változtatást szentségtörésként éltek meg, mások úgy vélték, a műfajok különbözősége okán ezek időnként elkerülhetetlenek voltak. Nehéz igazságot tenni, melyik félnek is van igaza. Annyi azonban bizonyos, hogy a rendezői székben a Főnix Rendje óta kimozdíthatatlan David Yates-nek a stúdió végre elég időt hagyott arra, hogy megvalósítsa az elképzeléseit. Lássuk be, erre szükség is volt, mert bizony a Harry Potter könyveket nem kifejezetten úgy írták meg, hogy azok flottul működjenek a filmvásznon. A sokszor 5-600 oldalnyi történetet egy két órás akció-kalandba sűríteni nem csekély feladat, sokszor ki is lógott az a bizonyos lóláb. Ám ekkor jött a Warner stúdió ötlete, miszerint bontsák a befejező epizódot két különálló részre, hogy ezzel megfelelő keretet biztosítsanak az epikus történet lezárásának. Legalább is ez volt a hivatalos magyarázat, amit igyekeztek letuszkolni a tűkön ülő rajongók torkán. Így aztán hónapokkal ezelőtt kaptunk egy viszonylag lassú tempójú első részt, ami viszont a rendelkezésre álló idő viszonylagos bősége révén meglehetősen hű könyvadaptációnak bizonyult. A nézők pedig jól tudták, hogy a második epizód érkezésével felpörögnek majd az események.

Ha valamit el lehet mondani az utolsó részről, akkor az az, hogy tökéletesen kielégíti majd a rajongók elvárását. A látványban nem lesz hiány, de azzal ezt megelőzően sem volt gond, és ha a készítők mindössze ennyivel próbálták volna eladni ezt a filmet, könnyen hoppon maradhattak volna. De erről szó sincs! Ugyanis a fő mozgatórugót az egymást érő érzelmi hullámok magaslatai és mélységei jelentik, amelyek igazán mesterien követik egymást. Ami ezt igazán különlegessé teszi, hogy a dolog nem megy át szirupos csöpögéssé, nincsenek giccses nyáltengerek. A néző átérzi a szereplők helyzetét, szenvedéseit és érzéseit, és néhol igazán megrendítő és szívszaggató jeleneteknek lehet tanúja. Természetesen arra nincs mód, hogy a könyv ráérős tempójában minden részletet kellőképpen kifejtsenek, így olykor elkerülhetetlen egy kis szájbarágás, de ez soha nem erőltetett és nem is megy túlzottan a pörgős cselekmény rovására.

Mert bizony az előző részhez képest töménytelen mennyiségű akcióban lesz részünk, amelynek csúcspontja a Roxfort ostroma, ami egyébként a teljes film nagy részét kiteszi. És itt már szó sincs dajkameséről. A szereplők úgy hullanak a jó és a rossz oldalon egyaránt, hogy azt még a 80-as évek akciófilmjei is megirigyelték volna. Lényegében másfél órán át mészárolják egymást a felek, míg végül sor kerül Harry és Voldemort mindent eldöntő utolsó összecsapására. 

A Sötét Nagyúr bukásáig azonban az út hőseink számára meglehetősen rögösnek bizonyul majd. Folytatódik a lélekdarabkákat őrző horcruxok felkutatása és megsemmisítése, miközben a sorozatban feltűnt valamennyi szereplő élethalálharcot vív azért, hogy ehhez elegendő időt biztosítson Harry, Hermione és Ron számára. Az iskolát, amely oly sok kalandnak volt a színhelye, gyakorlatilag porig rombolják a harcok során, és ahogyan a könyvben már megtapasztaltuk, senki sincs biztonságban. Akik már olvasták a történetet, nem számíthatnak különösebb meglepetésekre, de akik csupán a filmeket látták, bizony jó, ha felkészülnek sok kedvelt karakter elhullására. Külön érdemes kiemelni, hogy az eddigi epizódokkal ellentétben, és a történetnek megfelelően viszonylag kevés humoros jelenetet láthatunk, ami még tovább növeli a drámai hatást. 

Azonban semmilyen hatáskeltő elem nem érhet fel azzal a tudattal, hogy amit a vásznon látunk, az valóban mindennek a végét jelenti. Egy grandiózus történet végét, amely sok évvel ezelőtt egy bűbájos meseként indult el világhódító útjára, és most, ezzel a két órával ér véget, jóval felnőttesebb és sötétebb köntösbe bújtatva. A néző kicsit ilyen szemmel is figyeli a cselekményt, és erre a rendező, ahogyan J. K. Rowling is tette, remek érzékkel rá is tesz egy lapáttal. Mikor Harry egy látomásszerű jelenetben Dumbledore-ral beszélget, és megkérdezi tőle, hogy mindez ugye csupán a képzeletében létezik, az öreg varázsló mosolyogva azt felei, hogy természetesen igen, de attól még az egész nem kevésbé valóságos. Valamiért mindig úgy éreztem, ez egyfajta kikacsintás volt az olvasók felé; egy gesztus, amellyel azt próbálták üzenni, hogy hiába csak egy mesével van dolgunk, attól még ez a történet igenis fontos részét képezheti az életünknek, ami, ha akarjuk, örökké elkísérhet minket. Örültem, hogy ennek a pár mondatnak is helyet szorítottak a filmben.

A színészek, akik egykor gyerekként kezdték, szintén hozzák, amit elvárhatunk tőlük. Daniel Radcliffe Harry Potter szerepében megcselekedte, amit néhány résszel ezelőtt elképzelhetetlennek véltem: szerethetővé tette a főszereplő karakterét. Le a kalappal a teljesítménye előtt, igazán remek munkát végzett. Rupert Grint és Emma Watson pedig nagyszerű társai voltak, ugyanúgy, mint az angol filmipar legnagyobb és legzseniálisabb színészeinek krémje. Minden, de tényleg minden együtt van ebben a filmben, ami által elmondhatjuk, hogy méltó lezárást kapott a sorozat. A moziban mellettem helyet foglaló hölgy például a film felétől kezdve folyamatosan a könnyeit törölgette, amivel feltehetően nem volt egyedül. És valóban, ennél nagyobb dicséretet el sem lehetne képzelni egy olyan alkotás esetében, aminek nyilvánvalóan ez (is) volt a feladata. Keserédes lezárása egy korszakalkotó szériának, ami könyv formájában képes volt újra megszerettetni az olvasást olyan fiatalok millióival, akik egyébként maguktól soha nem vettek volna könyvet a kezükbe, és évről évre okot adott a mozi szerelmeseinek arra, hogy izgatottan várják az újabb részek bemutatóját. 

Szomorú a búcsú. De minden nagy történetnek egyszer vége szakad, a függöny legördül, az embernek pedig el kell köszönnie azoktól, akik oly sok élménnyel gazdagították a személyiségét, és akik egy teljesen új, varázslatos világba engedtek betekintést számunkra, akik nyitottak voltunk ennek befogadására.