Tegnap volt a Harry Potter és a Halál Erekléyi második részének díszbemutatója Londonban, a Trafalgar Square-en, amit szerencsém volt teljes hosszában online végignézni. Furcsa, keserédes órák voltak ezek, mert bár a filmek részről részre egyre gyengébbnek tűntek számomra, de attól még az ifjú varázslótanonc életútja J. K. Rowlingnak köszönhetően kezdettől fogva igen közel állt a szívemhez. Gyerekkönyvként kezdődött a történet, és mostanra egy világméretű őrületté nőtte ki magát - aminek ez a tegnapi, jelképes esemény visszavonhatatlanul a végét jelenti. Hiába jelent meg az utolsó kötet pontosan 4 évvel ezelőtt, a rajongók jelentős többsége csak most, az utolsó film második felvonásának nyitányakor értették meg, hogy nincs tovább. Harry, Ron és Hermione története lezárult, a jó megvívta sokadik harcát a gonosz ellen, amivel elérkeztünk az utóbbi évtizedek talán legmeghatározóbb meséjének finiséhez.
Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én mindig elszomorodom a nagy történetek zárásakor. Legyen a végkifejlet akár jó, akár rossz, a lényegen ez mit sem változtat. Üres, magányos pillanatok ezek, amikor az embernek érdemes kicsit megpihennie és helyretenni magában a dolgokat. Mert bizony piszok nehéz elengedni azokat a szereplőket, helyszíneket és történeteket, amelyek évek óta bennünk, velünk élnek, a mindennapjaink részévé válnak, és talán mi magunk is változtunk általuk egy kicsit. Esetenként a korral, a tapasztalattal egyre könnyebben veszünk végső búcsút a mesék és legendák hőseitől, de attól még az élmény nem kevésbé megrázó. Azok a fiatal rajongók pedig, akik csupán most először kénytelenek szembesülni ezzel az érzéssel, alighanem egy életre megtanulják a leckét.
Harry Potter története fontos, meghatározó és kitörölhetetlen részét képezi nem csupán az én, hanem millió más rajongó életének is, és ezen aligha fog változtatni az, hogy nem készül több eltorzult filmes könyvadaptáció, amelyekkel kapcsolatban a készítőik kizárólag a nézőszámról és a bevételi adatokról voltak képesek állandó jelleggel dicsekedni. Az egykori gyerekszínészek is felnőttek már, a nézők szeme láttára, és a tegnapi premieren könnyes búcsút vettek egymástól és a rajongóktól.
És legyen bármennyire fájdalmas, ugyanezt kell tennie a rajongóknak is. Persze, a különböző fanfic-ek bizonyos szintig képesek életben tartani a karaktereket és a történetet, de kérdem én: tényleg szükség van erre? Nem jobb inkább elengedni mindent, és szenvedni ettől egy kicsit? Tudom, manapság szinte elképzelhetetlen az ilyen. Az emberek megszokták, hogy kedvenc történeteiket a végtelenségig képesek húzni a készítők, legalább is addig, amíg az profitot termel, így kicsit értetlenül állnak azelőtt, hogy Harry Potter meséje valóban elérkezett a végéhez. De ez bizony a dolgok rendje. Tanuljanak, okuljanak belőle, és úgy talán maga az élet is könnyebb lesz a későbbiekben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése