Pedómacikát csípett fülön a #GamerGate!

Az évek során az SJW csürhe megszokta, hogy hazugságokkal, online nyomásgyakorlással, megszégyenítéssel, karriergyilkossággal, politikailag korrekt ostobaságok kényszeres erőltetésével szinte bármit elérhet, amit csak akar. Mindennemű lelkiismeret-furdalás nélkül kamuztak, kiforgatták az igazságot, megjátszott felháborodással hivatkoztak a sértett érzéseikre, mindezt pedig a "nagyobb jó" nevében tették. A "nagyobb jó" alatt természetesen a saját érdekeiket kell érteni.

Évekig ment ez. Hosszú időn keresztül rengetegen estek igazságtalanul, ártatlanul áldozatává ennek a beteges hordának. És jóformán senki nem mert egyetlen szót sem szólni ellenük, mert tartottak attól, hogy az SJW professzionális áldozatok azonnal különféle -izmusokat vágnak a fejükhöz, miközben magukat állítják be ártatlannak és elnyomottnak.

Ez ment egészen egy évvel ezelőttig. Aztán jött a #GamerGate, az élet pedig hirtelen egyre nehezebbé vált az SJW bohócoknak. Az online megszégyenítés immár nem működött. A hazugságaikat a kutakodások során egytől egyig leleplezték és feltárták a világ előtt. Az izmus vádak nem működtek, mert senkit nem érdekeltek többé. A politikailag korrekt nonszenszet a tények és az igazság pillanatok alatt helyre tette. Az SJW banda lebőgött a világ előtt. Nevetség tárgyává váltak.

Ezek után pedig nem csoda, hogy az anti oldal mélységes gyűlölettel és megvetéssel tekint ránk - elvégre mi fosztottuk meg őket a fegyverüktől, amivel sakkban tarthattak bárkit. De a dolog szerencsére ezzel nem ért véget. Mert hamar kiderült, hogy a magukat ártatlan és elnyomott áldozatokként prezentáló nagyszájú SJW idióták közül sokan bizony elvetemült, veszedelmes rohadékok. Zaklatók, csalók, szélhámosok - vagy ennél is rosszabbak. És az igazság egy különös fordulatának köszönhetően az utóbbi év során az általuk elindított folyamat megfordult, azaz immár nem ők azok, akik ártatlanokat támadnak és szégyenítenek meg, hanem ők kerülnek rivaldafénybe. Ráadásul az SJW módszerekkel ellentétben hazudni sem kell róluk ahhoz, hogy a kívülállók is lássák, kivel van dolguk.

A legújabb SJW díszpinty, akiről kiderült az igazság, Sarah Nyberg. A mi kis Sarah barátunk, aki egy éven át szemérmetlenül hazudozott a GamerGate támogatóiról, ugyanis a saját bevallása szerint egy mocskos, rohadt pedofil. Itt olvasható Milo Yiannopoulos cikke a kis tubarózsáról.

Egy pedó fülön csípése pedig jó dolog, gondolhatná a jóérzésű ember. Elvégre ez a nyomorék a saját 8 éves unokahúgáról készített fotókat. De a részletekről mindenki informálódhat a fenti cikkben. És azt hihetnénk, hogy a hír hallatán az anti oldal is megfelelően kezeli a helyzetet, elhatárolódnak ettől a pedómacitól, és a helyes dolgot cselekszik. 

Ám természetesen nem ez történt. És ha valakinek kétségei lennének azzal kapcsolatban, hogy az SJW horda nem más, mint egy beteges, belterjes szekta, csak vessen egy pillantást a hír hallatán szárnyra kapott antik reakciójára.

Bizony, mindenki jól láthatja. Ezek a férgek inkább védenek egy pedót, pusztán azért, mert az ő szélsőséges politikai nézeteiket vallja, minthogy azt mondanák, amit bárki más, jóérzésű ember mondana. És amint látható, sok ismerős név bukkan fel a listán. Jól jegyezzük meg őket, egytől egyig. A nyilvánvaló tények ellenére ezek a mocskok védik a saját elvtárukat. Ezek teszik ki az anti-GamerGate oldal prominens tagjait. Ezek próbálnak erkölcsi és morális kérdésekről kioktatni másokat. Ők az állítólagos "social justice" lelkes hívei. Ők próbálják a saját képükre formálni a világot. Ezek támogatnak egy pedofilt, ha az történetesen a ő oldalukon áll. Gratulálok,rohadékok!

Mint mondtam, a dolgok az utóbbi egy évben sokat változtak. Az SJW idióták most pontosan ugyanazt kapják vissza, amit ők előszeretettel gyakoroltak másokon. A nyilvánosság elé kerülnek, és ott megmérettetnek. Épp csak az a különbség, hogy nekünk nem kell hazudnunk és félrevezetnünk senkit a népharaghoz. A tények ugyanis önmagukban is elég ijesztő képet festenek róluk!

FRISSÍTÉS: ezen a linken találunk még néhányat azon szarháziak közül, akik támogatják a pedofíliát és pedofil pajtásukat.

FRISSÍTÉS 2: A cikk szerzője sem hagyta annyiban a dolgot, és bemutatta az olvasóknak azokat a beteg szektás idiótákat, akik a tények ellenére még most is támogatják a macinkat. Íme!

Jimmy Kimmel is piszkosul féltékeny a videojátékokra

Jimmy Kimmel úgy döntött, odaszúr egyet annak a konkurenciának, ami pár éven belül őt és a hozzá hasonlókat egytől egyig munkanélkülivé fogja tenni. Bizony, nem nehéz kitalálni, kik lehetettek a showman legújabb célpontjai - természetesen a videojátékosok, akik egyik pillanatban félelmetes terroristáknak, rasszistáknak, sátánistáknak, elit hekkereknek, szektásoknak vannak beállítva, a másikban meg tizenéves, lusta, röhejes, visszataszító, buta idiótáknak, akiknek nincs életük. Döntsük már el végre, melyik hazug képet akarjuk ráhúzni erre az embercsoportra, kérem szépen!

Kimmel egy rövid szegmens erejéig a YouTube új, Twich.tv szerű streaming szolgáltatásáról beszél. Ebben kifejti, miszerint számára érthetetlen, miért is akarná valaki azt nézni, ahogyan egy vadidegen játszik egy videojátékkal. Íme a videó.

A dolgok tisztázása és a későbbi kérdések megválaszolása érdekében jobb, ha most felsoroljuk azokat az okokat, amelyek olyannyira felfoghatatlannak bizonyultak a műsorvezetőnek, hogy emiatt be kellett támadnia néhány százmillió embert. Mégsem szép ugyanis, ha titokban tartjuk a rejtély kulcsát - a kulcsot, amely egyértelmű mindenkinek, aki néhány másodpercnél tovább gondolkodik a megoldáson.

1. Az emberek azért néznek videojátékos streameket, mert kíváncsiak magára a játékra. Ez a módszer a legjobb arra, hogy pontos információkat kapjunk a kérdéses termékről, ha nem vagyunk biztosak abban, vajon meg akarjuk-e vásárolni vagy sem. Az írott tesztek ebben a műfajban hátrányban vannak, hiszen nem egy passzív szórakozási formáról van szó.

2. A játékok drágák. Drágák és sokan vannak. Nem mindenki engedheti meg magának azt, hogy mindegyiket beszerezze, ezért pótléknak az is megteszi, ha látjuk, ahogyan valaki más játszik vele.

3. A népszerű streamerek esetében sokszor teljesen mindegy, hogy az illető mivel játszik, mert a közönség egy tetemes része a személy miatt nézi a közvetítést, és nem feltétlenül azért, amivel éppen az illető eltölti az időt. Az emberek sokszor kíváncsiak arra, vajon az illető hogyan reagál bizonyos történeti elemekre, fordulatokra, eseményekre. 

Ezek a streamerek sokszor legalább olyan celebritásnak számítanak játékos körökben, mint azok, akikkel Jimmy Kimmel beszélget a műsorában. És annak ellenére vannak, akik nézik Kimmel műsorait, hogy történetesen nem ők beszélgetnek a kérdéses sztárral. A videojátékok esetében pont ugyanez a helyzet.

4. "Miért nézné bárki is azt, hogy valaki más videojátékkal játszik?" Remek kérdés. Vajon miért néz bárki is sportot ahelyett, hogy ő maga sportolna?

5. A videojátékok, minden más szórakozási formától eltérően ügyességet, kitartást, gyakorlást, tudást és hozzáértést követlenek meg. Egyáltalán nem egy rossz élmény, amikor egy nálunk jobb játékost figyelünk. Tanulhatunk tőle, trükköket leshetünk el, esetleg összehasonlíthatjuk a saját módszereinkkel. 

Ha valakinek vannak egyéb ötletei, amiket a mi kis Jimmy barátunk tudna hasznosítani a számára felfoghatatlan kérdés értelmezésére, az írja le nyugodtan hozzászólás formájában. Igazságtalan lenne ugyanis, ha mi, játékosok valamiféle sértődés miatt nem állnánk a dologhoz támogatóan és segítőkészen. Elvégre nehéz lehet elviselni a Kimmelhez hasonló embereknek, hogy sok millió potenciális reklámbevételt hozó szempár szívesebben néz egy vadidegent egy játékkal, ócska webkamerával és szutyok mikrofonnal, mint az ő "elit", nagy költségvetésű showműsorát!

BTFO, firkászok!

A születésnap alkalmából itt van még egy apróság, zárásnak. Ice-T saját bevallása szerint ugyan nem sokat tud a #GamerGate buliról, ennek ellenére a jelek szerint elég jól átlátja a helyzetet, lévén maga is időtlen idők óta szereti ezt a hobbit. Így mikor a téma szóba került a Twitteren, és rövid felvilágosítást kapott arról, mi is forog kockán, a kellő módon helyre tette a dolgokat!

A hírességek támogatásával ugyan nem sokra megyünk, de azért néhanapján a léleknek jót tesz, amikor ilyesmiket lát!

 

Boldog születésnapot, #GamerGate!

Nem vagyok jó születésnapi köszöntőkben. Nem szeretem túlragozni a dolgokat és nem vagyok híve a fölöslegesen pátoszos, ömlengős, nyálas szövegeknek sem. Egy bizonyos életkor fölött az egész csupán időpazarlásnak, üres szócséplésnek tűnik, amire kár szót vagy energiát pazarolni.

Ennek ellenére most mégis szülinapi köszöntőt fogok tartani. Ugyanis pontosan egy évvel ezelőtt, 2014. augusztus 27.-én hangzott el először a #GamerGate szóösszetétel, amit a színész Adam Baldwin a WaterGate botrány mintájára alkotott meg (ő ITT írja le gondolatait a jeles nap alkalmából). A hashtag, ami minden túlzás nélkül az utóbbi évek messze legfontosabb és legfajsúlyosabb eseményévé nőtte ki magát a szórakoztatóiparban, 365 kínkeserves napon át képes volt fennmaradni egy olyan ellenséges közegben, amire ritkán látni példát a nyugati világban. De erről még kicsit később lesz szó bőségesen.

A #GamerGate kifejezés indította útjára azt az online mozgalmat, ami világszerte játékosok tízezreit gyűjtötte egyetlen közös zászló alá. És lássuk be, az örökös háborúskodások (konzol vagy PC, Sony vagy Microsoft, CoD vagy BF, és még lehetne sorolni a végtelenségig) közepette már önmagában ez is hatalmas teljesítménynek számít. A mozgalom azonban nem csupán ezeket a nevetséges és pitiáner ellentéteket volt képes feloldani a tagjai között. Politikai beállítottság, vallási nézetek, nemi és szexuális identitás – ezek mind-mind másodlagosak, hiszen egy olyan közös célért küzdenek a tagok, amely számukra fontosabb minden másnál. Az internet talán valaha volt legszínesebb és legváltozatosabb közössége valamennyi korábbi ellentétét félretette azért, hogy megmentse a hobbit, amit annyira szeret: a videojátékokat.

Akik napi szinten kapcsolatban állnak az iparággal és olvassák a szaksajtót, valószínűleg régóta érezték, hogy valami nincs rendjén. Hogy a diskurzus immár kevésbé szól magukról a játékokról, miközben egyre gyakrabban hallhattuk azt, miszerint az iparágnak „fel kéne végre nőnie”, vagy hogy „ideje túllépni a régi korlátokon”. Játéktesztek felét kitöltő elemzések jelentek meg arról, hogy bizonyos karakterek miként vannak ábrázolva és ez állítólagosan mennyire rosszat tesz mindenkinek. Hogy nincsen kellőképpen reprezentálva X és Y kisebbség. Hogy az iparágnak valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag VÁLTOZNIA kell.

Minderre volt magyarázat.

Ugyanis a videojátékok ipara (és sok minden más is) jó ideje támadás alatt van. Külső, szélsőséges politikai ideológiák támadják, amelyek ezt megelőzően sikeresen megfertőztek mindent, amit csak kiszemeltek maguknak. A képregényeket, a filmeket, a sci-fit és fantasyt, azaz a popkultúra teljes egészét. Egy ideológia, ami a politikai korrektség álcája alatt próbálja öncenzúrára kényszeríteni az írókat, rajzolókat, művészeket. Egy ideológia, ami zsarolással, vádaskodással valamint gyűlöletkeltéssel próbálja a saját torz nézeteire formálni a világot.

A szexizmus, rasszizmus, kirekesztés, nőgyűlölet vádja ezt megelőzően elég volt mindenki másnak ahhoz, hogy beadja a derekát és feltartott kézzel kapituláljon a betolakodóknak. És ugyanezek az idegen, külső elemek azt hitték, ugyanilyen könnyedén be tudják majd hazug narratívájukkal hálózni a videojátékok virágzó, népszerűség tekintetében minden más ágazatot háttérbe szorító iparát is. De ezúttal csúnyán melléfogtak.

Ahogyan az lenni szokott, az egész balhé egyetlen szikrával kezdődött. Egy megalázott és földbe döngölt ex megírta, hogy volt barátnője, egy bizonyos Zoe Quinn nevű fejlesztő viszonyt folytatott a Kotaku egyik újságírójával, Nathan Grayson-nel. Grayson ezt megelőzően többször is pozitív színben írt Quinn játékáról, miközben arról az apróságról elfelejtett említést tenni, miszerint a szeretője játékáról áradozik.

Ez aztán érthetően számos kérdést szült összeférhetetlenségről és etikátlan újságírói gyakorlatról. Ám válasz nem érkezett egyikre sem. Helyette viszont példátlan cenzúra vette kezdetét, méghozzá olyan fórumokon, amelyekről korábban ez elképzelhetetlennek tűnt. A Reddit több tízezer hozzászólást törölt, amelyek ezt az ügyet feszegették. A 4chan kerek perec megtiltotta a felhasználóinak, hogy a témáról értekezzenek. A videojátékos fórumok szintén tűzzel-vassal üldözték azokat, akik akár csak egyetlen szóval is említést mertek tenni a dologról.

Azonban az internet népe nem szereti, ha megpróbálják elhallgattatni. Úgyhogy ahelyett, hogy a botrányt csírájában sikerült volna elfojtani, csak újabb és újabb kérdések fogalmazódtak meg a dühös, csalódott és értetlenkedő játékosokban. Mi ez a példátlan cenzúra? Miért tilos egy összeférhetetlenségi ügyet kitárgyalni? Miért van az, hogy a széles, szerteágazó iparág bizonyos elemei mintha összejátszanának annak érdekében, nehogy a végére lehessen járni az ügynek?

A dühös felhasználók így aztán maguk kezdtek el kutakodni, és amit találtak, az bizony még a legelvetemültebb összeesküvés-elmélet hívőt is megdöbbentette volna. Titkos levelezőlistát, ahol a különféle oldalak firkászai egymás között döntöttek arról, ki kaphat és ki nem figyelmet tőlük – mindezt szigorúan politikai alapon. Tucatnyi újságírót, akik rendszeresen, különösebb gond nélkül ajnározzák a lakótársaik, barátaik, ismerőseik, szeretőik játékait anélkül, hogy ezekről a viszonyokról említést tennének. Korrupt, etikátlan és hazug sajtót, amely szemérmetlenül próbálta politikai ideológiáját elültetni a gyanútlan játékosokban.

De a balhé kitört, ők pedig lelepleződtek. Ám ahelyett, hogy beismerték volna a hibáikat és elnézést kértek volna az összeférhetetlenségi ügyek miatt, ezek a oldalak inkább rátámadtak a saját olvasótáborukra. Nőgyűlölő terroristáknak, alsóbbrendű létformáknak, zaklatóknak, hisztis gyerekeknek és szélsőjobbos náciknak állították be a közönségüket, miközben ők igyekeztek áldozati szerepben tetszelegni. És mindezt csupán arra alapozták, hogy a botrány egyik résztvevője történetesen egy nő volt.

Példátlan arroganciára és nagyképűségre valló húzás. Ám mindez nem tántorította el a #GamerGate mozgalmat attól, hogy újabb és újabb mocskos titkokról, összeférhetetlenségekről és uram-bátyám szemétségekről rántsa le a leplet.

A sajtó egyre mélyebbre ásta magát a korrupciós botrányban, és kétségbeesésében a fősodratú médiához fordult segítségért. Ők aztán természetesen kapva kaptak az alkalmon, hiszen egyrészt a sztori a „gonosz, kirekesztő, nőgyűlölő” játékosokról kellően szaftosnak hangzott, másrészt meg jó ideje örömmel vetik rá magukat minden lehetőségre, amivel árthatnak a legnagyobb konkurenciájuknak, a videojátékok iparának. A legnagyobb, legrangosabb oldalak világszerte elkezdtek cikkezni a témáról, és egytől egyig ugyanazt a narratívát közölték le, amit a videojátékos szaksajtó hazudott a saját védelme érdekében: azaz a játékosok ok nélkül támadják őket, azok a kölkök félnek a változástól, és egyszerűen nem akarják, hogy bárki belerondítson a soviniszta macsó fantáziálásukba.

A mese, miszerint a #GamerGate nem más, mint néhány száz szélsőséges náci, akik utálják a nőket, a kisebbségeket és félnek azoktól a „bátor amazonoktól”, akik kritizálni merészelik a hobbijukat, általánosan elterjedté vált mindenhol. Olyannyira, hogy egy teljes éven át jelentek és jelennek meg cikkek, ahol ezt a narratívát erőltetik.

És mindez nem volt elég ahhoz, hogy a #GamerGate mozgalom meghátráljon. Az állandó hazugságok, a legszörnyűbb rágalmak és legaljasabb mellébeszélések ellenére a tagok folytatják a küzdelmet az etikusabb szaksajtó és a kívülről érkező ideológiai támadások ellen. Egy éve. És a bulinak még messze nincs vége!

A #GamerGate mozgalom tagjai különböző háttérrel rendelkeznek, különböző célokért küzdenek és különböző eszközöket vetnek be a harcban. Ám egyikük sem vágyik teljesíthetetlen célokra. Nem akarnak Pulitzer-díjas írásokat a szaksajtóban látni. Nem akarják elhallgattatni egyik politikai vagy ideológiai ellenfelüket sem. Csupán annyit szeretnének, hogy az újságírók és bloggerek megemlítsék, ha valaki olyanról közölnek le cikket, akihez a magánéletben is kötődnek. Hogy a játékokról legyen végre szó, és ne identitáspolitikáról, feminizmusról, lenge öltözékekről vagy nagy mellekről. Hogy a fejlesztők megkapják a szabadságot ahhoz, hogy azt és úgy hozzanak létre, ahogyan csak szeretnék, és ne kelljen attól rettegniük, hogy támadás éri őket, amennyiben a játékukban nincs elegendő női és/vagy kisebbségi karakter (vagy esetleg nem „megfelelően” vannak ezek ábrázolva).

Szóval egy év. Egy teljes éve megy a buli. Az interneten még a 15 perc hírnév is komoly teljesítménynek számít, főleg, hogy az átlagos felhasználó figyelme hamarabb lankad, mint egy középkategóriás aranyhalé.

A #GamerGate mindezen idő alatt viszont elérte, hogy számos oldal frissítette az etikai kódexét. A szerzők végre (többnyire) odabiggyesztik a cikkek alá a különféle személyes kötődéseiket. Két hete a Society of Professional Journalists meghallgatta a mozgalom problémáit és sirámait a videojátékos szaksajtóval kapcsolatban, és nem meglepő módon nekünk adtak igazat.

A #GamerGate valószínűleg örökké a rosszfiú fog maradni. A nyilvánosság (már akik hallottak a dologról egyáltalán) mindörökké akként fog tekinteni ránk, aminek a sajtó hazug módon beállított minket: zaklatóknak, kirekesztőknek, rasszistáknak, terroristáknak, nőgyűlölőknek. Semmit nem tehetünk ellene.

Ezen megítélésen kizárólag ugyanez a sajtó tudna változtatni, de nekik ez nem érdekük, hiszen akkor azt is be kéne ismerniük, miszerint amit eddig állítottak rólunk, az egytől egyig szemérmetlen hazugság volt. De ez legyen a legkisebb bajunk! Ha hazudni akarnak rólunk, csak tessék! Eddig is ezt tették, ezután is ezt fogják tenni! Mi pedig ezalatt folytatjuk tovább azt, amit elkezdtünk!

Boldog első születésnapot, #GamerGate!

Attack on Titan - élőszereplős film

Egyszerűen tanácstalan vagyok. Ugyanis most először nehezen tudom szavakba önteni, mennyire rossz az Attack on Titan élőszereplős filmváltozata. Kutakodom kifejezések után, de csak olyan közhelyek jutnak eszembe, mint a „tragikus”, a „szörnyű” vagy a „katasztrofális”. Ám ezek egészen egyszerűen nem képesek jól érzékeltetni azt az abnormális, természetellenes förmedvényt, ami a szemem előtt zajlott fájdalmas másfél órán keresztül.

Itt fontos megjegyezni, hogy a manga és anime széria egyaránt elnyerte a tetszésemet. Beismerem, elfogult vagyok, éppen ezért tessék az itt elhangzottakat egy csipetnyi kétkedéssel kezelni. Mégsem érzem azt, hogy igazságtalan lennék, amikor azt mondom: ezt a filmet – függetlenül a forrásanyag ismeretétől – mindenkinek messze el kell kerülnie.

Tudom magamról, hogy az elvárásaim hatalmasak, amelyeknek semmi a világon nem lett volna képes maradéktalanul megfelelni. Ráadásul az előzetesen kiszivárgott információk alapján tudható volt, hogy annyi változást iktattak be a történetbe, amely óvatosságra intette még a legoptimistább rajongókat is. Éppen ezért némileg reményvesztetten, óvatos távolságtartással és lemondással álltam neki a filmnek – és még így is sikerült annak hatalmas csalódást okoznia! Mondhatom, nem kis bravúr volt ez a részéről.

De menjünk csak szépen végig azokon a változásokon, amelyek nem feltétlenül tettek jót a végeredménynek, és amelyek tanácstalan fejvakargatásra késztették a hozzám hasonlókat. Egyrészt a fantasy közegnek búcsút mondhatunk, helyette pedig kapunk valamiféle poszt-apokaliptikus egyveleget, amely alapján arra következtethetünk, miszerint a filmben látott világ a miénk akar lenni az óriások inváziója után.

Mindez legalább olyan fölösleges változtatásnak tűnik, mint amennyire értelmezhetetlennek. Persze, nem tudjuk, merre is tart a történet egésze (ez csak az első rész volt – sajnos!), tehát meglehet, lesz értelme a dolognak. De jelenleg mindez nem tűnik egyébnek, mint egy kényszeres változtatásnak az eredetiség nevében.

A karakterek részben megmaradtak. A három főszereplő ugyanaz, továbbá néhány rajongói kedvenc is felbukkan. Az ugyan különös, hogy miért pont a minden létező népszerűségi listát vezető Levi nem kapott helyet a moziban, de ugyebár nem láthatunk bele a készítők különös gondolatmenetébe. Helyette viszont előkerül egy Shikishima nevű alak, aki részben ugyanazt a szerepet hivatott betölteni, mint Levi, épp csak rosszul, bizarrul, közhelyesen és erőltetetten.

Hanji bolond a mangában és a sorozatban is, de legalább jó értelemben vett bolondról beszélünk. A filmben viszont egy ostoba, idegesítő bohóc-bolondot csináltak belőle, amit valószínűleg sokan zokon fognak venni. Sasha szörnyű, Jean tulajdonképpen különösebb ok nélkül utálja a főhőst és a világot, a többi fontosabb szereplőt pedig részben újak helyettesítik, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A film eleje és vége hasonlít a forrásműhöz (körülbelül a nyolcadik epizód végéig jutunk el benne), a közte lévő kaotikus, üres, semmitmondó és lélektelen szenvedés viszont a remény legapróbb lángocskáit is pusztítót szélviharral söpri el. Az egymást követő jelenetek egytől egyig felidézik bennünk a legszörnyűbb filmes emlékeinket. A párbeszédek olyan rosszak, hogy szinte már én érzem magam kellemetlenül. Az, hogy a színészek túljátsszák a szerepet, hihetetlenül enyhe kifejezés. Az általuk megformált karakterek pedig körülbelül annyira szerethetőek, mint egy szinte teljesen kiapadt, koszos pocsolya egy elhagyott út mentén.

A trükkökről sok jót nem lehet elmondani, és talán jobb is, ha nem mondok róluk semmit. És nem azért, mert nem egészen fair, ha Hollywood látványvilágához és szintjéhez mérjük őket (miért baj, ha a legjobbat állítjuk fel mérceként?), hanem azért, mert szeretnék minél kevesebbet gondolni rájuk. Rosszak, legyen elég ennyi, és a film előrehaladtával a minőségük csak egyre gyatrább lesz. Hogy a pénzből, az időből vagy az akarásból fogytak ki, azt természetesen nem lehet tudni. 

Az Attack on Titan mentőkörülmény és pozitívum nélkül rossz. Nem tudom, igazából kinek is szánhatták ezt a filmet. A manga és anime rajongóinak egészen biztosan nem, mert semmit nem találunk meg benne azon jellemzők közül, amelyek jóvá, érdekessé és szerethetővé tették a forrásműveket. A szériát nem ismerőket megcélozni ezzel a borzalommal pedig szintén nem tűnik életszerű forgatókönyvnek, hiszen egyrészt (a széria népszerűségét és ismertségét figyelembe véve) jóformán ők vannak kisebbségben, másrészt meg ez valóban egy förtelmesen rosszul sikerült film, akár vannak előzetes elvárásaink, akár nincsenek.

Az adaptációk nem erősségei sem az amerikai, sem a japán filmiparnak. És mindezt következetesen újra és újra bizonyítják a nézőknek. Ugyanakkor az Attack on Titan kudarcát nem lehet egyszerűen a műfajok közti különbségek és a nehezen átültethetőség számlájára írni. A filmben található változtatások egytől egyig tudatos döntések eredményei, és egytől egyig a végtermék kárára vannak. A nézők tudják, min ment el a buli. A készítők is tudják, min ment el a buli. Innentől kezdve pedig a történetnek vége van.

Sokat lehetne még beszélni erről a filmről, de fölösleges. Az, hogy a rendező hatalmas hisztivel esett neki a kritikusoknak, akik őszintén elmondják a véleményüket legalább annyira beszédes, mint az, hogy a jó mozis nyitóhétvége után a manga szerzője személyesen könyörgött a rajongóknak, hogy adjanak a filmnek egy esélyt, miután villámgyorsan híre ment, mennyire kitoltak velük.

Én viszont arra kérnék mindenkit, lehetőleg ezt ne tegye! Ne adjon esélyt és ne bízzon abban, miszerint annyira azért csak nem lesz rossz, mint mondják. Mert bizony ezúttal a film tényleg annyira rossz, mint mondják!

Joss Whedon és a feminista Twitter Inkvizíció találkozása

Annak ellenére nem vagyok egy nagy Joss Whedon rajongó, hogy egyetlen filmjét vagy sorozatát sem láttam. A kialakult ellenszenvnek tehát semmi köze az úriember eddigi karrierjéhez, sokkal inkább ahhoz a szélsőséges politikai nézethez, amit a rendező a nagy nyilvánosság előtt propagál. Röviden tehát egy SJW, aki nem egyszerűen információhiányból vagy tudatlanságból állt be a progresszív táborba, hanem színtiszta meggyőződésből. 

Modern feminista ikonként pózolt, a szokásos mágikus szavakat skandálta, és olyan szélhámosokkal bratyizott, mint Anita Sarkeesian. 

Sarkeesian, aki valamiért feljogosítva érzi magát, hogy a planéta minden egyes nőnemű lakója nevében grandiózus kijelentéseket tegyen, valószínűleg egy darabig jó (használható) szövetségesnek vélte a rendezőt. Ez nem is csoda, hiszen Whedon szorgalmasan ítélte el az érkező Jurassic Park filmet annak feltételezett szexizmusa miatt (tette mindezt egyetlen előzetes alapján), lelkesen bélyegezte a Gamergate mozgalmat nőgyűlölőnek és kirekesztőnek, valamint rendszeres időközönként kifejtette, mennyire fontosak számára azok a misztikus, elérhetetlen célok, amiért a feminista hárpiák oly lelkesen küzdenek.

Azaz Whedon volt a nők bajnoka és megmentője. Hollywood teljes szigorával sújtott le azokra, akik merészeltek más véleményt vallani a sajátján kívül, legyen szó kollégákról vagy kívülállókról. 

Csak éppenséggel a napokban befutott a Bosszúállók második része, és bizony a jó rendező hirtelen a rossz végén találta magát az SJW bohócok haragjának. 

Whedon az Avengers 2 bemutatóját követően ilyen üzenetek sokaságát kapta. A feministáknak nem tetszett a film egyetlen valamirevaló női karaktere. Szexistának, nőgyűlölőnek vélték a mozit, mert az nem felelt meg az ő ízlésviláguknak és elvárásaiknak. A jelek szerint a rendező nem volt elég jó feminista nekik. Többé már nem. Rosszul csinálta, amit csinálnia kellett volna, ezért pedig az ő beteges világnézetük szerint bűnhődnie kellett!

A legcsúnyább az egészben az, hogy maga az Anita Sarkeesian-Jonatham McIntosh páros is hátba szúrta Whedont, miután egyikük kifejtette nem épp hízelgő véleményét a moziról.

Mindezeknek végül az lett a hatása, hogy Joss Whedon úgy, ahogy van, törölte a Twitter fiókját. A modern kor Inkvizíciója újfent győzelmet aratott, áldozatuk pedig ezúttal egy olyan valaki lett, akit napokkal korábban még a saját soraik között tudhattak.

Lelkiismeret-furdalás nélkül támadtak rá, gyakorlatilag a semmiből. Tették mindezt azok után, hogy a rendező jó ideje az ő pártjukat fogja, nyilvánosan harcol értük, és szó nélkül tűri ennek minden negatívumát. Mint korábban említettem, nem kedvelem Whedont, de az biztos, hogy elismerés jár neki azért, mert fel merte vállalni a nézeteit, bármilyen hibásak vagy hazugak is azok. 

De ez sem volt elég. Ő is célponttá vált abban a pillanatban, amint erre parányi okot adott. Gusztustalan, ellenszenves dolog ez, én pedig a magam részéről azt kívánom neki, hogy menjen el pihenni, eméssze kicsit a dolgot, és utána remélhetőleg újult erővel (és a hazug ideológiák nélkül) tér majd vissza a szórakoztatóiparba.

És hogy mi ebből a történetből a tanulság? Talán az, hogy a hivatásos felháborodók pártjára nem érdemes állni, mert nem kifizetődő. Vagy az, hogy a szélsőséges ideológiák követői előbb-utóbb bekebelezik önmagukat. Esetleg, hogy a szélhámosok között nincs becsület, és bármilyen jó szolgálatot is tesz nekik az ember, azok idővel hátba fogják szúrni. Sőt, megjegyezhetjük azt is, hogy a feministák számára egy koszos hím soha nem fog többet érni, mint egy eszköz, amit bármikor eldobhatnak.

Számomra viszont két világos tanulsága is van az esetnek. Az egyik, hogy a modern feminizmus egy gyűlöletre épülő kampány, ami hangos, erőszakos és visszataszító. Irányítói kihasználják az emberek félelmeit, kétségeit, bizonytalanságát, rossz tapasztalatait, és olyan ideológiát prezentálnak nekik, amit aztán valamennyi szektavezér megirigyelne tőlük.

A másik pedig egy némiképp személyesebb üzenet a rendezőnek: Kedves Joss, most a saját bőrödön tapasztalhattad meg, milyen érzés volt az utóbbi nyolc hónapban játékosnak lenni, hála jórészt azoknak az elvtársaidnak, akik ezúttal téged vettek célba!

Bombafenyegetés a GamerGate összejövetelen

(Frissítve: 2015. 05. 03.)
Azt már megszokhattuk, hogy az anti-GamerGate oldal bátor katonái egymást túllicitálva próbálják megbélyegezni az etikusabb videojátékos szaksajtóért küzdőket. A leggyakoribb jelzők között megtaláljuk a rasszistát, a nőgyűlölőt, a kirekesztőt, a gyűlöletkeltőt vagy éppen a terroristát. A lista hosszú, rendkívül széles és szerteágazó, hiszen nyolc hónap alatt gyakorlatilag minden elképzelhető sértést a fejünkhöz vágtak a korrupt, leleplezett firkászok és a véresszájú SJW bohócok. És nem kíván ebben lemaradni a fősodratú média sem, ami az elmúlt évtizedek során eddig is minden lehetséges alkalmat megragadott arra, hogy ezt az iparágat a sárba döngölje. 

Professzionális áldozataink mondvacsinált, kiforgatott, nevetséges indokokkal bélyegeznek bennünket alsóbbrendű létformáknak, és mikor szembesülnek azzal, hogy ettől nincsenek elragadtatva a megbélyegzettek, megjátszott siránkozások közepette rohannak az elvtársakhoz Patreon támogatások után könyörögve.

A Polygon, a Kotaku, meg a többi szutyok az összes picsogást hatalmas csinnadrattával kürtöli szét a világnak, bármekkora hazugságról legyen is szó. Persze szigorúan csak addig, amíg ők az "áldozatok". Mert hát a fene sem akarja, hogy az egyébként is ezer sebből vérző narratívájuk omladozó falai tovább repedezzenek, felfedve a valóságot a széles közönség előtt. Áldozatok kizárólag ők lehetnek, míg a GamerGate oldalon csakis gonosz elkövetőket és rosszindulatú trollokat találunk, akik tízezrével gyűltek egyetlen hashtag alá, és miközben kijátszották a hatóságokat, az FBI-t, a rengeteg vizsgálóbizottságot, meg akit csak kell, 8 hónapot áldoztak az életükből arra, hogy elüldözzék a szerencsétlen nőket az iparágból. Aki ezt a mesét szó nélkül beveszi, és aki nem kérdőjelezi meg azt, miszerint valami itt mintha nem stimmelne, az jobban jár, ha rövid önvizsgálatot tart és ellenőrzi, vajon helyes-e az az ideológia, amit követ. De ebben természetesen semmi új nincs, hiszen augusztus óta ennek a nonszensznek vagyunk a tanúi.

Na de mi történik akkor, amikor valaki tényleg túl messzire megy? Amikor a terrorizmussal rágalmazó idióták valódi terroristává válnak? Vajon mennyire érvényesül a kettős mérce, amikor ezredszerre is kiderül: az egyetlen veszedelmes, szélsőséges, kirekesztő csoport éppenséggel az, amelyik pontosan ezzel vádol bennünket? 

A mai estén volt egy összejövetel Washingtonban. A GamerGate mozgalmat támogatók gyűltek össze egy esti találkozóra egy helyi bárban, hogy végre személyesen is megismerkedjenek, és hogy jól érezzék magukat. Hozzájuk csatlakozott - egyebek mellett - Christina H. Sommers feminista és Milo Yiannopoulos újságíró, akik jó ideje támogatói ennek az ügynek. Összesen olyan 300-an lehettek, aminek hála zsúfolásig megtelt az a bizonyos kocsma. 

(forrás: https://twitter.com/BenBenMiri/status/594339726225592320)

És ahogyan arra számítani lehetett, ettől nem voltak éppenséggel elragadtatva a GamerGate mozgalmat ellenző SJW hópihék. A szokásos nyafizások, tiltakozások, zaklatások és fenyegetőzések menetrendszerűen érkeztek a rendezvénynek helyet biztosító kocsmába.

Ilyen üzenetek mellett a hely természetesen számos telefonhívást és e-mailt is kapott, amelyekben a kirekesztés ellen  és a tolerancia mellett küzdő bátor harcosok próbáltak mindent megtenni annak érdekében, hogy a tulajdonosok tiltsák be a "veszedelmes" eseményt. Mert ugyebár nincs is annál jobb bizonyíték valaki toleranciájára és nyitottságára, mint amikor az illető  fenyegetőzésekkel és hazugságokkal próbálja elhallgattatni a másik felet.

Az SJW katonák próbálkozásai azonban süket fülekre találtak, az összejövetel pedig egy darabig remekül alakult. És mikor a professzionális áldozatok és hárpiák megértették, miszerint ezúttal sem érdekelnek senkit az üres szólamaik és pitiáner zsarolásaik, egy picit tovább mentek a kelleténél. És mi lehet a következő lépés az ellenfelek elhallgattatására? Természetesen egy bombafenyegetés!

Hát, ez van. Az állítólagos "áldozatokról" ismét kiderült, hogy egyáltalán nem áldozatok, sokkal inkább beteges, megvadult őrültek, akik nem riadnak vissza semmitől. Vajon ezeknek az ostoba barmoknak eszükbe jutott, mennyire lesz jó ötlet bombával fenyegetőzni Washingtonban? Hogy ez kimeríti a terrorizmus fogalmát? Hogy innentől kezdve akaratukon kívül ők maguk lesznek a vizsgálatok célpontjai? És lássuk be, aligha lesz szükség hosszú időre, amíg a hatóságok felmérik, kik is az igazi terroristák, kirekesztők, fenyegetőzők és gyűlöletkeltők.

Ó, és arról se feledkezzünk el, hogy nem sokkal később még egy tűzriadót is kapott a kocsma, biztos, ami biztos alapon. 

Azonban a fenyegetőző jómadarak újfent nem jártak sikerrel. Az összejövetel néhány órával később folytatódott, a résztvevők visszatértek a szórakozóhelyre, és mindenki elégedett volt. Ez az éjszaka pedig az ostoba, megveszekedett bolondoknak köszönhetően mindennél jobb muníciót biztosított arra, hogy SJW barátainkat még mélyebbre ássuk a saját mocskukban és hazugságiakban.

Mert az úgy bizony nem megy, hogy miközben teli pofával bennünket bélyegeznek terroristáknak, valójában ők maguk a terroristák. Azt még a szélesebb közönség gyomra is nehezen veszi be, amikor a tolerancia nevében zsarolással és fenyegetésekkel próbálnak elhallgattatni olyanokat, akik az ég világon semmi rosszat nem tettek azon kívül, hogy megkérdőjelezték a hazug narratívát. 

A média átlátszó meséje, amely szerint a GamerGate mozgalmat támogatók egytől egyig internetes szörnyetegek (és nem mellesleg mindannyian fiatal fehér férfiak), akik a bátor, hősies Anita Sarkeesian, Brianna Wu és Zoe Quinn ellen fogtak össze, a valóságban immár képtelen megállni a helyét. Minden egyes nappal újabb és újabb bizonyíték kerül napvilágra a szélsőséges SJW barátaink mocskairól és aljasságáról. 

Pontosan ezért próbálják ők minden lehetséges eszközzel megakadályozni azt, hogy az emberek szemtől szemben találkozzanak a valódi GamerGate-tel. Mert nincs annál veszélyesebb dolog egy összehangolt médiahazugságra nézve, mint amikor valaki a saját szemével győződik meg arról, hogy amit eddig mondtak neki, az tényleg nem több, mint hazugság. A közösségi médiákon kedvükre kamuzhatnak, terjeszthetnek, amit csak akarnak, de ez manapság már semmire sem elég. Egyre többen értik meg, miről is van szó és mi folyik a háttérben. A mindenen megsértődők és felháborodók ideje kezd lejárni. Senkit nem érdekelnek. Senki nem kíváncsi rájuk. Senki nem hisz nekik.

Nemrég volt szerencsénk a Protein World metrókampányához, ami szintén egy bombafenyegetésben csúcsosodott ki.

Aztán ott voltak a Calgary Expo-n történt események (ahonnan kitiltották a Honey Badger Brigade nevű csapatot pusztán azért, mert egy beszélgetés során kifejezték nemtetszésüket a mai feminista dogmákkal szemben), és most ez. A dolgok bizony kezdenek elkanászodni. 

Vajon a Polygon, a Kotaku és a többi SJW pöcegödör miként fogja tálalni a mai éjszaka eseményeit? Vajon milyen szigorral fogják elítélni a tényleges terroristatevékenységet, amikor eddig minden létező mocskot próbáltak a mi nyakunkba varrni? Vajon egyáltalán írni fognak egyetlen sort is erről a sajnálatos eseményről? Erősen kétlem. De nem is szükséges. A hallgatásuk sokkal hangosabb minden egyes legépelt szavuknál!

FRISSÍTÉS: A Kotaku nem kis meglepetésemre tényleg lehozott egy anyagot az esetről! Igaz, az általuk megírt sztori olyan lett, amilyenre számítani lehetett - elfogult, hazug és félrevezető. De legyünk őszinték, néhány "apró" javítás és korrigálás után szinte már olvashatónak nevezhető!

És hogy gyorsan kiküszöböljék a csorbát, amit ezzel a cikkel a hazug narratívájukon ejtettek, továbbá hogy elkerüljék a hibbant, beteges, szélsőséges olvasótáboruk haragját, amely most bizonyára nem repes az örömtől, amiért egyáltalán szóvá merték tenni ezt az esetet, a kommenteket természetesen rongyosra cenzúrázzák. De erre is számítani lehetett, ezért előrelátó módon a hozzászólók lementik a véleményüket, és ha "véletlenül" az nem megy át a Kotaku szűrőjén, hát megosztják azt máshol. 

Hiába, az internet nem felejt!

Protein World - a feminácik újra melléfogtak

Minden alkalommal vidám mosolyt csal az arcomra, amikor szélsőséges feminista barátaink gigantikus öngólokat rúgnak maguknak. Meglehet, éppen ezért vigyorgok állandóan az utóbbi hónapokban. Szinte naponta lehetne beszámolni az újabb és újabb melléfogásaikról, amelyekkel nemhogy elősegítenék azt az ügyet, amiért állítólagosan harcolnak (a Twitteren való picsogás mondjuk csak a mai világban nevezhető "harcnak", de ez most mellékes), hanem egyenesen az "ellenfeleik" kezére játszanak. Ráadásul legtöbbször óvatlan módon elriasztják maguktól a semlegeseket és kívülállókat is, ezzel téve fel a koronát a kudarcukra.

Ezúttal a feminista, SJW, polkorrekt gárdának sikerült betámadnia egy fitnesz étrend-kiegészítőket forgalmazó vállalatot, ami a Protein World névre hallgat. A hárpiák haragját egészen pontosan ez a plakát váltotta ki:

A Londoni Metróra kihegyezett kampány önmagáért beszél. Közeledik a nyár, mindenkinek illene formába lendülnie, és egyébként is, a kifogásokat ideje lenne félretenni egyszer s mindenkorra. Mondanom sem kell, ez nem tetszett azoknak, akiknek jó ideje azt nyomják le a torkukon, hogy mindenki úgy szép, ahogy van, meg hogy csúnya dolog szóvá tenni bárkinek a súlyát. Petíció indult a kampány azonnal beszüntetése ellen, ám ezzel a harcos amazonok nem elégedtek meg, és a saját kezükbe vették a dolgokat. Ennek az eredménye természetesen vandalizmus és rongálás lett, ahogyan azt elvárhatjuk egy felbőszült csőcseléktől, aminek a tagjai alig várják, hogy végre felháborodhassanak valamin. 

A bibi azonban az, hogy ez a cég egyáltalán nem ijedt meg a professzionális áldozatok és felháborodók lármájától. Sőt, mondhatni megfelelő eleganciával szerelte le a hárpiákat, akik valamilyen okból megdöbbentek azon, hogy egy fitnesz cég, amely az egészséges életmódot hivatott termékként árulni, nem azokat célozta meg a reklámjával, akik nem hajlandóak tenni semmit a saját egészségük érdekében. Feministáink csodálkoznak, hogy a "mindenki úgy szép, ahogy van" szlogent nem támogatják azok, akik az egyén felelősségét és az akaraterőt részesítik előnyben a kaptártudat helyett. Vajon ki az az elborult, aki számára a meglepetés erejével szolgált, miszerint egy fitnesz termékeket forgalmazó vállalat egy "fitt" modellel kampányolt? 

Az "igazi szépség" hazug hírnökei akaratukon kívül olyan médiakampányt biztosítottak ennek a cégnek, amiről azok valószínűleg soha nem is álmodtak. Míg mások hasonló helyzetben sűrű bocsánatkérések közepette hajlongtak volna egy sort azok előtt, akik egyébként soha nem voltak és nem is lesznek a kuncsaftjaik, ők inkább bátran felvállalták a hitvallásukat és állták a sarat. És azzal, hogy nem engedtek a nyomásnak, sőt, beintettek a femináciknak, egy csapásra híresebbek lettek, mint valaha. Ugyanis bármilyen erőszakos és hangos is ez a feminista gárda, attól még kisebbségben vannak, a nyilvánosságnak pedig nagyon kezd elege lenni a nyavalygásukból. Ennek köszönhetően bármi vagy bárki is száll szembe a felháborodók kórusával, az mostanában egész biztosan elnyeri a(z egyre kevésbé) csendes többség támogatását. A Protein World eladásai megugranak, támogatóik tábora gyarapodi fog, feministáink pedig ismét megtanulták, mekkora előnyhöz is juttatják azokat, akikre rátámadnak. 

Csak így tovább, SJW tubarózsák! Az utóbbi időben semmi nem volt jobb kampány annál, mint amikor ti kipécéztek valakit magatoknak! 

MEGJEGYZÉS: E sorok írója egy hájas disznó, akinek nagyon elege van a hazugságból, miszerint mindenki úgy szép, ahogy van. Ez egyáltalán nem igaz. Az embernek igenis tennie kell azért, hogy javítsa az életkörülményeit és elkerülje a túlsúllyal járó betegségeket és szövődményeket, ha kell, akár orvosi segítséggel.  

Az úgynevezett "fat acceptance" az utóbbi évek egyik legkárosabb, legveszélyesebb irányvonala, amit a feminista szélsőségesek a világ szomorúságára papolni kezdtek. Elfogadásról, megértésről, toleranciáról prédikálnak a nőknek, ezzel pedig gondoskodnak arról, nehogy bárki is tenni akarjon valamit az egészségesebb, jobb életmód elérése érdekében. Nincs felelősség, nincs nyomás, nincs elvárás. Micsoda oltári nagy hazugság!

Ha a nők mindenhonnan azt hallják, miszerint mindenki úgy jó, ahogy van és úgy szép, ahogy van, akkor egy idő után ezt sokan el is hiszik közülük. Elvégre mennyivel könnyebb "ráébredni" arra, hogy szépek vagyunk, mint elfogadni a hibáinkat, és azt, hogy igenis lehetne tenni valamit, amennyiben megfelelő önuralommal és akaraterővel rendelkezünk. Aljas és ördögi játszma ez, jórészt az egészségügyi kockázatok miatt. 

Ha valaki áldozatul esik az anorexiának, arról az egész világ sajtója azonnal beszámol. De vajon miért nincs ugyanekkora visszhangja a minden ilyen esetre jutó ezernyi másik esetnek, amikor éppenséggel pont a túlsúly tehető felelőssé a betegségek kialakulásáért? Márpedig ha összevetjük a számadatokat arról, milyen kockázatot jelent a káros soványság a túlsúlyhoz képest, bizony igen komoly erővel fog arcul csapni bennünket a valóság.

Ó, és ha már itt tartunk, vajon hol volt ugyanez a felháborodásból jelesre vizsgázó kórus azokban az években, amikor ilyen plakátokkal kampányolt ugyanez a cég? Ezekkel a jelek szerint mindent helyénvalónak találtak? Vajon a férfiak miért nem háborognak soha azon, amikor ehhez hasonló "irreális elvárásokat" tolnak az arcukba?

Forrás: Lara Loveless

            Breitbart 

A Polygon helyettes hírszerkesztője szerint a lopás vicces dolog

SJW barátaink a Polygon nevű szennylapnál igazán magasra teszik a mércét, már ami a patkánysági szintet illeti. Vegyük példának okáért a Michael McWhertor nevű jómadarat, az online magazin helyettes hírszerkesztőjét.

Történetünk rövid, de annál tanulságosabb. Onnan indulunk, hogy a Warner Bros. kiadó a LEGO-val közösen a mai napon bejelentették legújabb játékukat, ami a LEGO Dimensions névre hallgat. Ez önmagában viszonylag kevés érdekességet tartogat, egészen addig a pillanatig, amíg fent nevezett firkászunk úgy nem döntött, hogy Twitteren beszámol a legújabb húzásáról. Saját bevallása szerint ugyanis egyetlen nappal korábban levédette magának a legodimensions.com internetcímet.

Hihetetlen véletlen, nem igaz? Kispajtásunk nyilvánvalóan belsős információk és hírek alapján cselekedett, kiszúrva a kiadóval és a LEGO-val. Ám természetesen nem pusztán annyi volt ezzel a célja, hogy megtréfáljon bárkit is, ugyanis az internetcím neki hála automatikusan átirányította a látogatókat, na hova is? Természetesen a polygon.com oldalra! A saját oldalukra. 

Milyen kedves ötlet! Elvégre hiába nem megy tisztességes eszközökkel, attól még valahogy hozni kell azokat a kattintásszámokat. És mi lehet jobb módszer erre, mint egy egyszerű csalás és domainlopás? Vagy esetleg ha megszorul szegény firkászunk, mert már egyetlen lélek sem olvassa az oldalukat, akkor még mindig el lehet adni jó pénzért a domaint a Warnernek, ugyebár.

Amerikai törvények szerint ez bűncselekmény, amennyiben valaki mindezt anyagi haszonszerzés céljából követi el. Márpedig a kattintás az internet világában egyet jelent a ropogós zöldhasúakkal. Nyilván ezzel a szennylap ügyvédei is tisztában voltak, vagy esetleg a Warner engedett meg egy telefont/e-mailt, finoman jelezve az úriembernek, hogy a szart is kiperlik belőle, amennyiben nem pattintja vissza nekik hihetetlen gyorsasággal a címet.

Itt érdemes megjegyezni, hogy igazából a kiadó is részben ludas a kialakult helyzetért, hiszen nekik kellett volna először levédetni a domain nevet. De nem tették, mert egyrészt féltek, hogy a játék híre idő előtt kiszivárog, másrészt meg talán ők sem gondolták volna, hogy az iparág egyik kiskatonája a belsős infókat felhasználva ki akar szúrni velük.

Mindenesetre az ügyvédi/kiadói szemöldökráncolástól SJW pajtásunk kellőképpen maga alá csinált, és gyorsan bejelentette, hogy igazából csak viccelni akart ezzel, az oldalt pedig azon nyomban visszaadja jogos tulajdonosának. 

Gyáva férgünk és lopótökünk javára szóljon, hogy ezen szánalmasra sikeredett magyarázata és nevetséges kifogása arról, miszerint ez csak egyfajta poén volt, valójában tényleg viccesen sült el. Mert bizony az mindig mókás, amikor ezeket a jómadarakat helyreteszi valaki. A poén csattanója Michael McWhertor volt. Köszönjük meg a bóhócnak az esti mulatságot! 

A sci-fi/fantasy műfaj rajongói visszakövetelték a Hugo Awards díjátadót

2014. augusztusában indult útjára a #GameGate mozgalom. Méghozzá olyan lendülettel, amihez foghatót valószínűleg még sosem tapasztalt egyetlen szórakoztatóipari ágazat sem. A robbanásszerű rajt talán legfontosabb (bár nem az egyetlen) okozója természetesen az a 11, egyetlen nap leforgása alatt megjelent cikk volt, amit a szaksajtó korrupción, csaláson, etikátlan magatartáson és mocskos ügyeskedésen ért szegmense okádott ki magából. Ezek aztán egységesen "Gamers are Dead" néven vonultak be az iparág történelmébe. E zsurnalisztikai mesterművekben aztán a kiváló, bár erkölcsileg némiképp megkérdőjelezhető firkászok a játékosokat elhordták mindennek, aminek csak lehetett: terroristáknak, rasszistáknak, nőgyűlölőnek, kirekesztőknek, megkeseredett és hisztis gyerekeknek, akik csak attól félnek, hogy elveszik tőlük a szórakozásukat. Akik hozzám hasonlóan az első perctől kezdve részesei a mozgalomnak, valószínűleg sosem fogják elfelejteni azt a napot.

De mindez legalább ugyanilyen emlékezetes marad az ellentétes oldal számára is, hiszen pont ezek a cikkek tették olyan naggyá, olyan erőssé és olyan keménnyé a mozgalmat, mint amilyen. És a hét hónapnyi csatározás során számtalanszor egyértelművé tettük, hogy nem lesz nyugtunk addig, amíg az utolsó féregnyúlványt is eltakarítottuk ebből az iparágból.

És hogy miért fontos mindez? Bizony azért, mert mostanra számos más ágazat is kezd ráébredni, miszerint igenis van mód visszavágni ennek a klikkesedő, belterjes társaságnak. A képregények rajongói ébredeznek, és nagyon nem tetszik nekik az, ami a rájuk bocsátott hosszú álomból való eszmélés után a szemük elé tárul.

Na meg aztán itt van a sci-fi/fantasy műfajt kedvelők széles rétege, akik pár napja a játékosokhoz hasonlóan szintén ízelítőt kaptak abból, kik is telepedtek rájuk és szívják a vérüket. Épp csak az a különbség, hogy ők már három éve küzdenek az SJW idióták és azok szélsőséges nézetei ellen a Sad Puppies nevű kampánnyal. Ez nem más, mint egyfajta részvételre buzdító felhívás, ami arra próbálja rávenni az ilyen tartalmú könyvek és novellák fogyasztóit, hogy szavazatukkal járuljanak hozzá az évenkénti Hugo Awards díjak győzteseinek meghatározásához. Mert bizony az a helyzet, hogy a Hugo évek óta egy kis, de annál befolyásosabb társaság kezében van, akik egymásnak osztják a díjakat, kirekesztve mindenkit, aki nem áll be a sorba, nem vall velük azonos politikai nézeteket vagy nem olyan tartalommal áll elő, amely megfelelne az ő elvárásaiknak. 

A Sad Puppies mozgalom éppen ezen belterjes csoportok ellen jött létre. A sci-fi és fantasy rajongókat biztatta arra, hogy szavazzanak a kedvencükre, és ne hagyják, hogy mások döntsenek helyettük. És három év után végre sikerrel jártak! Idén rengeteg olyan jelölt jutott be a nevezettek közé, akiknek máskülönben esélyük sem lett volna erre. Az SJW banda megbukott. Felmosták velük a padlót a műfaj valódi rajongói. Megsemmisítő vereséget szenvedtek, ráadásul leleplezték magukat azok előtt is, akiknek eddig fogalmuk sem volt arról, mi folyik a színfalak között. Minderről (és a Sad Puppies kampányról) ITT olvashatunk bővebben, egyenesen a mozgalom elindítójától!

És mi volt erre a válasza a porig alázott szemétládáknak, akik azt hitték, az ő kezükben van minden döntés és hatalom? Megszégyenülve meghátráltak és fejet hajtottak a többség akaratának? Egy fenét! Ezek az idióták másodszor is eljátszották ugyanazt, amit a videojátékos szaksajtó augusztusban már egyszer kipróbált- és amivel hatalmas bakot lőtt!

Ugyanaz a szóhasználat! Ugyanaz a retorika! Ugyanaz a mondanivaló és narratíva! A sci-fi/fantasy rajongók mind szexisták, szélsőségesek, kirekesztők és kártékonyak. Csak ártani akarnak ennek a szép, nemes rendszernek, és ok nélkül támadják a szegény, galamblelkű SJW jómadarakat, akik kizárólag igazságot akarnak hozni a közösségbe! 

Egészen elképesztő, hogy ezek az idióták ennyire nem tanulnak a saját bénaságukból. Döbbenetes az a mértékű ostobaság, ami arra készteti őket, hogy másodszor is elkövessék ugyanazokat a hibákat, amik a videojátékos pajtásaik vesztét okozták. Ezek a szemétládák ismét rátámadtak a saját közönségükre. És ahogyan az ilyenkor lenni szokott, az a bizonyos közönség ettől igencsak morcos lett!

A Hugo Awards díjakat idén végre jó eséllyel olyanok kapják meg a három év után sikeressé váló Sad Puppies kampánynak hála, akik azokat ténylegesen megérdemlik, és nem pedig azok, akik elég mélyen benyaltak a megfelelő döntnököknek (a jelöltek listája). 

De abban is biztosak lehetünk, hogy ezek a nyavalyások a háttérben már azon dolgoznak, milyen szabályváltoztatásokkal tudnák megőrizni alaposan megrendült pozícióikat. Azaz jövőre valószínűleg megváltoznak majd a viszonyok. Sőt, talán még idén kitalálnak valamit, hogyan tudnák semmissé tenni a jelöléseket. A hisztiszint pedig soha nem látott magasságokba csapott!

Ám bármivel is próbálkozzanak, akármilyen furmányt szeretnének bevetni, innentől kezdve semmi nem fog működni. Az egész közösség előtt lelepleződtek, ráadásul immár a #GamerGate mozgalom is rajtuk tartja a szemét. Ez pedig a lehető legrosszabb hír azok számára, akik szemernyi tisztességet sem képesek kifacsarni magukból.

Április elseje

Az nyilvánvaló, hogy aki szeretné megőrizni a hidegvérét, az ép elméjét és a becsületét, az a mai napon kerül mindenfajta kapcsolatot a külvilággal. Nem néz híreket, nem törődik az ismerősei bejegyzéseivel, és semmi esetre sem ül fel ócska és átlátszó praktikáknak. Legalábbis ez az én filozófiám.

Igen, tényleg unalmas évről évre mindig ezen a napon végigzongorázni a jól ismert poénokat. Nem szerencsés, hogy mindenki előre tudja, mikor kell felkészülnie a legrosszabbra. És arról se feledkezzünk el, hogy pont ennek a nonszensznek köszönhetően a ma szárnyra kelő, valóban komoly dolgokat első körben mindenki viccként kezeli. 

Viszont ezekkel együtt lehet élni. Ez sokaknál (így nálam is) belefér. Ez a dolgok rendje az internet világában. De ahogyan az lenni szokott, egyesek mindent túlzásba visznek. Vannak bizonyos határok, amiket néhányan úgy éreznek, ma nyugodtan, következmények nélkül átléphetnek, hiszen senki nem fog szemrehányást tenni nekik. És ez nincs rendjén. 

Mert vegyük például a Washington Post kedves kis szösszenetét (WP)! Na, ez az, amit már én is erősnek tartok, holott igazán nem mondható el rólam, hogy az erőltetett felháborodás lenne a legfontosabb jellemzőm!

Elég! Egyszerűen csak... elég!

A zeneipar üdvöskéi totálisan hülyének nézik a saját közönségüket

Hogy ne csak mindig ugyanazokat az ágazatokat vegyük górcső alá, most essen néhány szó a zeneipar legújabb, gigantikus melléfogásáról. Vagy éppen pofátlanságáról, ahogyan tetszik.

Annyi történt, hogy nemrégiben egy világraszóló bejelentés erejéig összehordta a szél a szemetet, azaz összeröffent egy sor unatkozó muzsikus egy sajtótájékoztatón. Olyan nevesnek tűnő előadók tették tiszteletüket, mint Rihanna, Nicki Minaj, Kanye West, Jay Z, Usher, Madonna, Beyonce, a Daft Punk, meg néhány másik bohóc, akikről fogalmam sincs, kik lehetnek, de különösebben nem is érdekel. És miről is akarta ez az illusztris társaság értesíteni a planéta lakóit? Miért volt szükség felvonultatni ennyi ízlésrombolót? Hát ezért!

Bizony, egy vadi új zenei streaming szolgáltatásról van szó! A kis drága a Tidal névre hallgat, és Jay Z vásárolta meg múlt hónapban potom 56 millió dollárért egy svéd vállalattól. Most pedig a színpadon állva pajtásaival, a hozzá hasonlóan éhező, kisemmizett, rászoruló muzsikusokkal közösen nagyon szeretné, ha az ő kedvükért és bambiszemükért mindenki szépen elkezdené perkálni nekik az alkalmazás 20 dolláros előfizetési díját. Az egész jelenet rémesen kínos, ciki és kellemetlen. Szinte már én érzem magam kényelmetlenül az egész cécótól!

Láthatóan azonban az önsajnáltatás volt az egyetlen eszköz, amit motivációként fel tudtak sorakoztatni, ráadásul ez sem sikerült túl jól. Ugyanis a személyes szimpátián és elborult rajongáson kívül az ég világon senkinek nem lehet jelen körülmények között épkézláb indoka arra, miért is venné igénybe ezt a szolgáltatást. Ugyebár ott van a Spotify, ami népszerű, megbízható, ennek megfelelően pedig rendesen dominálja a piacot. Másik konkurens lehet az Amazon zenei részlege, amit szintén sokan kedvelnek. Ja, és mellesleg ott van az a fránya YouTube is, ami meg teljesen ingyenes. Azaz akkor miért is kenne váltania bárkinek is a "nyomorgó" zenészeink által kínált okosságra?

A multimilliomos hölgyek és urak a szolgáltatás indulását egyformán "forradalminak" értékelik, mozgalomként aposztrofálják, és Jay Z magabiztosan kijelentette, hogy ezzel meg fogják változtatni a történelmet. A bejelentésük során mindezt nyomatékosítva még egy papírdarabot is aláfirkantottak, mert hát miért is ne tették volna?!  

Állításuk szerint ezzel az alkalmazással a zenéjüket kedvelő közönség végre azokat támogatja, akik azt igazán megérdemlik: őket! És bizony szerencsétlenekre rá is fér minden törődés!

Azért van abban nem kevés irónia, amikor ezek az elkényeztetett, unatkozó zenészek rinyálni kezdenek a közönségük 20 dollárja után. Vajon egyáltalán bármelyikük képben van azzal kapcsolatban, hogy mennek a dolgok a valóságban? Hogy mit jelent az internet annak az iparágnak, amin épp élősködnek? Hogy ki a hibás azért, mert hagyták idáig fajulni a dolgokat? Nehezemre esik elhinni.

A kalózkodás komoly problémát jelent? Egészen biztosan. A YouTube néhány év alatt megfingatta a pöffeszkedő mogulokat, akik azt hitték, örökké tart a pénznyomdájuk? Megfingatta bizony! A zenepiar évekkel van lemaradva a fogyasztói igényekhez és elvárásokhoz képest? Naná! És vajon a zenészek megérdelmik a nekik járó jogdíjak, akármilyen szutyok antimuzsikát is okádnak ki magukból? E sorok írója szerint igenis megérdemlik! 

De ha ezt az üzenetet szeretné valaki kommunikálni a közönség felé, akkor talán nem pont ez a színpadon pózoló díszes kompánia erre a legalkalmasabb. Ha újra siránkozni akarnak, miszerint a zene nem ingyenes (tényleg nem az), és nem szép dolog természetes, alanyi jogként tekinteni rá (tényleg nem szép), esetleg mindezt olyanokkal kellene az érintettek tudtára hozni, akik képmutatásától nem kezdi el a haját tépni a néző.

A színpadon pózoló csilliomosok lennének az áldozatok? A forradalmárok? Az elnyomás ellen küzdő dicsőséges harcosok? Na ne röhögtessenek már! És főleg ne nézzék madárnak a közönséget, valamint ne próbálják mocskos 20 dollárra váltani nevetséges érzelmi zsarolásokkal a rajongók szeretetét! Mégis, mikor néztek ezek utoljára tükörbe?!

Hét hónapnyi #GamerGate - eredmények

Akkor csupán a tisztánlátás végett vessünk egy gyors pillantást arra, hogyan is alakulnak anti-GamerGate barátaink törékeny harcállásai most, március végén, 7 hónappal az online balhé kirobbanását követően!

1. A Joystiq január végén, február elején végleg bedobja a törülközőt (Breitbart.com).

2. Egy hónapra rá kedvenc Gamasutra szerkesztőnket, Leigh Alexandert minden jel szerint kivágják, mint macskát szarni (TheRalphRetort.com). De hogy mindez ne legyen túlságosan feltűnő, kap egy új állást a vadi új Offworld nevű oldalnál - ami a jelek szerint mostanra (rekord gyorsasággal) szintén a feledés homályába veszett. 

Nagypofájú, de üresfejű asszonyságunk egyébként az utóbbi időszakban szánalmas kunyerálásmódba kapcsolt, ami legalább olyan szórakoztató látványt nyújt, mint amennyire ciki rá nézve.

3. A mai napon féregnyúlvány Ben Kuchera, a Polygon nevezetű szörnyű propagandaoldal egyik feje bejelenti, hogy kiégett, pihenésre vágyik, ezért egy időre távozik a rivaldafényből (archive). Persze, én örömmel elhinném neki, hogy valóban ez áll a dolgok hátterében, de inkább mégsem teszem. Elvégre az a jómadár a végtelen egójának hála egymaga többet ártott a Polygonnak, mint az ott dolgozó többi idióta együttvéve, és ezt valószínűleg a magazin tulajdonosa, a Vox is észrevette - leginkább abból, hogy mostanra nem maradt egyetlen értékelhető hirdetőjük sem. Azaz esélyes, hogy Kuchera bácsit is lapátra tették, ahogyan azt kell.

És úgy tűnik, nem ő az egyetlen!

Természetesen máris indul a jó, öreg Patreon kuncsorgás!

4. A modern nyugati újságírás szégyenfoltja, a Gawker december és március között elveszítette a látogatói majd' kétharmadát, ami számszerűsítve annyit tesz, hogy a havi 19 milliós kattintásuk lement olyan 7 millióra. És remélhetőleg ez a tendencia csak tovább fog javulni!

5. Nagyon úgy tűnik, hogy hirdetők, támogatók és tényleges olvasók nélkül a Destructoid és a RockPaperShotgun lényegében csak azért nem húzta még le a rolót, mert a tulajdonosi kör egy darabig még pumpál beléjük némi pénzt. Hogy meddig, az jó kérdés, de az biztos, hogy senki nem szereti talicskával szórni a zöldhasúakat!  

6. Mindeközben az Escapist megszabadult bizonyos káros tényezőktől (Movie Bob), az etikus újságírás rögösebb, de hosszú távon kifizetődő útjára lépett, felvett néhány alkalmas embert, és átment felhasználóbarát oldallá. És különös módon azóta sikeresebb, mint előtte bármikor!

Lehetne még egyéb eredményeket is felmutatni, de teljesen fölösleges erőfeszítés lenne. A tendencia napnál is világosabb, azt pedig a kezdetektől fogva tudtuk, hogy ez a harc nem sprintverseny, hanem hosszútávfutás lesz. És ők azok, akik kezdenek kifogyni a szuflából. 

Ezen a ponton a videojátékos szaksajtó tényleg kezdhetne elgondolkodni azon, vajon mennyire jó ötlet bárkinek is rátámadnia a saját olvasótáborára. Mert a jelek szerint számukra ez nem bizonyult nyerő stratégiának!

FRISSÍTÉS: Kucherát nem vágták ki, hanem egyszerűen letiltották arról, hogy videojátékokról írjon. Ez így még az eredeti forgatókönyvnél is mókásabban hangzik!