Szellemirtók (Ghostbusters) 2016 - kritika

Hogy egy magamfajta zugfirkász mennyire tud objektív maradni egy olyan filmmel kapcsolatban, amelynek rendezője és főszereplői megállás nélkül azt hangoztatták, mennyire gyűlölnek, megvetnek és lenéznek engem és a hozzám hasonlóakat? Mennyire tudom egy olyan filmstúdió termékét elfogulatlanul kezelni, amely a teljes marketingjét arra alapozta, hogy érzelmi zsarolással, vádakkal, rágalmakkal és pökhendi nagyképűséggel igyekezett rávenni a mozi megnézésére? Mennyire vagyok képes elfojtani magamban az eredeti filmekkel (bizony, vessen meg, aki akar, de én kedveltem a Szellemirtók második részét is) kapcsolatos szeretetemet, hogy aztán nyílt elmével értékeljem ezt az új változatot? Mennyire tudok túllendülni Hollywood lassan közröhejbe forduló remake, reboot és folytatásmániáján, ami az utóbbi 10 évben másról sem szólt, mint a náluk jobb, érdekesebb, színvonalasabb műfajok kizsigereléséből, illetve a régi klasszikusok meggyalázásából? Egyáltalán akarok-e túllendülni ezeken a dolgokon?

Nos, örömmel jelenthetem, hogy képes voltam elfogulatlan és objektív maradni az első perctől az utolsóig, ráadásul ez semmiféle nehézséget nem okozott. És most, közvetlenül a film megtekintése után elfogulatlanul és objektíven tudom állítani, hogy az új Szellemirtók film valami elmondhatatlanul rosszul sikerült! 

És ezúttal többről van szó, mint a szokásosan gyenge moziról vagy egy félresikerült próbálkozásról. Nem, ez a film egyenesen sértő a rajongók és az átlagos nézők intelligenciájára nézve. Ha valaki szeretné teljesen fölöslegesen kidobni egy mozijegy árát, ha a film végi stáblista láttán sírva könyörögne az égieknek azért, hogy visszakapja az elvesztegetett két órát az életéből, ha végleg szeretne búcsút venni fiatalkora egyik kedvencétől, ha ízelítőt szeretne kapni, mennyire sötétnek, primitívnek és igénytelennek is tartja az amerikai filmipar a saját nézőit, akkor irány a legközelebbi mozi, mert a Szellemirtók bizony minden vágyunkat teljesíteni fogja. Aki viszont szeretné a pénzét, az idejét és az agyi kapacitását valami értékesre pazarolni, valamint félti a gyerekkora emlékeit, az jobb, ha távol marad ettől a gusztustalan förmedvénytől. 

A karakterek leírhatatlanul buták, egydimenziósak, szemernyi változáson vagy fejlődésen sem mennek keresztül a "gyötrelem két órája" (ezt a becenevet adtam a filmnek valahol a századik vérciki jelenetnél) alatt, és lényegében egy-egy unalomig ismert filmes sztereotípiát testesítenek meg. A sztorit az írók (Paul Feig és Katie Dippold) az első és második rész néhány kóbor jelenetéből ollózták össze, amihez persze hozzáadták a saját, agybeteg elképzeléseiket is, ennek hála pedig egy zavaros, felszínes, kiszámítható masszát kapunk. A cselekmény, lévén ez nem egy folytatás, hanem valahol a remake és a reboot között mozgó valami, többnyire az első filmet követi, de még azt a bolondbiztosnak látszó formulát is sikerült feltrancsírozniuk. Műfajilag nagyon rámentek a vígjáték vonalra, de ezt is az elképzelhető legrosszabb oldalról közelítették meg. Az eredeti film azért volt vicces, mert a nézőt a karakterek reakciói, esetenkénti bénázása, szeretni való személyisége és  közösen képernyőre varázsolt kémiája szórakoztatta. Az új filmben viszont béna gegeket vonultatnak fel, erőltetett és humortalan poénokra hegyeznek ki mindent, gyerekes ostobaságokat próbálnak színes köntösbe bújtatni, ezalatt pedig minden egyes szóból, mondatból arckifejezésből süt az erőlködés.

Történet, na az nincs sok. Összeállnak a Szellemirtók és megmentik New Yorkot az elszabadult szellemektől. A főgonosz indítékairól nem tudunk meg sokat, legfeljebb azt, hogy mindenki csúnyán bánt vele, ezért nem szereti különösebben az embereket. Ezért ki hibáztatja?! Arra viszont már nincs magyarázat, hogy ez a látszólag jelentéktelen, dühös, gyűlölködő kis senki (valószínűleg Paul Feig, az író-rendező így képzeli el lelki szemei előtt azokat, akik nem voltak elragadtatva a filmje előzetesétől) hogyan tudott építeni olyan gépeket, amelyek képesek kapukat nyitni a világok között, és hogyan válik a karakterből a halála után mindenható szuperszellem. Ezek csak úgy megtörténnek. Szükség volt egy gonoszra, ezért ott termett egy gonosz - célok, szándékok és magyarázatok nélkül.

Annyi baj legyen. Azért legalább a négy főszereplő szellemirtó képes valami értelmeset a képernyőre varázsolni, ugye?  Ó, jaj, de csúnya meglepetések várnak azokra, akik ebben reménykednének!

Kristen Wiig, Melissa McCarthy, Kate McKinnon és Leslie Jones külön-külön sem képesek lekötni az ember figyelmét a mozivásznon, de igazán csak együtt válnak igazán idegesítővé és elviselhetetlenné. Egyáltalán nem működnek jól együtt ezekben a szerepekben, a figurákat elképesztően túljátsszák, egyikük sem különösebben szerethető vagy szimpatikus. Az első benyomásaink pontosan ugyanazok lesznek róluk, mint a film végi utolsó benyomások. És ha ezek a benyomások nem pozitívak (márpedig cseppet sem azok), akkor elejétől a végéig utálni fogjuk őket.  A legborzalmasabb közülük egyértelműen Leslie Jones karaktere volt, aki olyannyira ráment a sztereotipikus, hangos, taszító "fekete nő" figurára, ami már szinte ténylegesen paródiának vagy szatírának tűnt. 

Ott van még persze Kevin, a hígagyú titkár (Chris Hemsworth), aki még arra sem képes, hogy a telefont felvegye, ezzel pedig számos "vicc" forrásaként szolgál. Mert ezt a színvonalat célozták meg humor kérdésében a készítők.

A trükkökről sok érdekeset nem tudok mondani. Aki látta az előzeteseket, az tudja, mire számíthat - a rikító neonszínekben pompázó szellemek nem nagyon illenek a vászonra. Inkább elvesznek az élményből, nem pedig hozzáadnak valamit, mert egy cseppet sem hihetőek és idegennek érezzük őket. Talán eleve ez volt a készítők szándéka vele, fene sem tudja. 

A régi szereplőgárda még élő tagjai is feltűnnek a filmben, de csupán cameo jelenetekben, nem pedig az eredeti karaktereikként. Ernie Hudson például Leslie Jones bácsikáját játssza, míg Dan Aykroyd taxisofőrként bukkan fel. Annie Potts szállodai recepciósként tündököl, míg a néhai Harold Ramis szoborként jelenik meg az egyik egyetemi jelentben. Sigourney Weaver felbukkanásáról attól tartok, lemaradtam. A WikiLeaks szivárgásokból tudjuk, hogy Bill Murray feltételezhetően azért vállalta be azt, hogy a nevét egybemossák ezzel a filmes trágyahalommal, mert a Sony pereskedéssel fenyegette meg, ha nemet mond a "felkérésükre". Vajon a többieket is így fűzték be? Talán sosem fogjuk megtudni. Az mindenesetre furcsa, hogy Rick Moranis valahogy kihúzhatta magát ebből a kudarchalmazból.

Jó feminista filmhez méltóan a Szellemirtók egyetlen pozitív férfi karaktert sem vonultat fel. Akikkel találkozunk, azok vagy rosszindulatúak, vagy végtelenül ostobák. De ha akarnám, ezt meg tudnám érteni. Az viszont már számomra is felfoghatatlan, hogy a női karakterek miért lettek olyan elviselhetetlenek, amilyenek.  Senkit nem lehet ebben a filmben szeretni. Senkit és semmit. Sem a szereplőket, sem a történetet, sem a humort, sem az akciót, de még azt sem, amikor a gyötrelem két órája végre véget ér. Csak tompa üresség és mély letargia marad utána, semmi több. 

Az tényleg már csak hab a tortán, amikor a film végi fináléban a Szellemirtók tökön lövik a franchise logóját. Ez a jelenet szimbolizálja a stúdió, a rendező és a stáb viszonyát ahhoz a közönséghez, akiktől elvárnák, hogy pénzt adjanak ki erre az iszonyatra.

A Sony valamiért azt hitte, jó ötlet nőgyűlölettel és szexizmussal vádolni a potenciális közönséget. A rendező és a főszereplők marketing címszóval végighaknizták az összes beszélgetős műsort, ahol újra és újra a fejünkbe verték, hogy a Szellemirtók a feminizmus új, nagy-nagy diadala, aki pedig nem hajlandó megnézni, az egyszerűen egy szörnyeteg. 

A filmet elnézve már értem, miért ezt az utat választották az illetékesek - mert egyszerűen nem volt semmi olyan a kezükben, amellyel pozitívan tudtak volna kampányolni a végtermék mellett. 

Teljes, totális csőd. A rajongók szemen köpése, egyben pedig az új nézőcsoport hülyének nézése. Azért néztem meg, hogy legalább másoknak ne kelljen átélniük azt a kínt, amit nekem kellett. Ne hagyják a Kedves Olvasók, hogy ez az áldozat hiábavaló legyen, és kerüljék el a Szellemirtókat, amilyen messze csak lehet!     

The Killing Joke - kritika

Végre befutott az idei esztendő általam egyik legjobban várt filmje, a Killing Joke! A legendás képregényből a DC, engedve a rajongók és a pénzsóvárságuk nyomásának, rajzfilmet faragott, és azt remek időzítéssel a San Diego Comic Con felhajtás csúcspontjaként rászabadította az izgatott közönségre.

Hatalmas elvárások, reménykedő rajongók, és egy klasszikusnak számító Alan Moore történet a két ikonikus karakter, Batman és Joker főszereplésével. Minden adott ahhoz, hogy valami igazán különleges szülessen ebből. Vagy éppen ahhoz, hogy a nézők és rajongók újra hatalmasat csalódjanak és ezredszerre is pokolba kívánják a förtelmesen félresikerült feldolgozásokat. Lehetséges egyáltalán olyan forgatókönyv, ahol a Killing Joke nem válik egyértelműen besorolhatóvá a két véglet valamelyikébe? Remélhetőleg az alábbi rövid bemutatóból választ kaphat a Kedves Olvasó ezekre a kérdésekre!

A Killing Joke képregény nem nevezhető éppenséggel hosszúnak - legalábbis nem elég hosszú ahhoz, hogy egy teljes rajzfilmet össze tudjanak ollózni belőle a szakik. Ezért két lehetőség volt a készítők előtt: vagy elnyújtják a forrásanyagot a végtelenségig, vagy hozzáadnak extra jelenteket, ezzel töltve ki a stúdió által elvárt játékidőt. A DC-Warner páros ez utóbbi mellett tette le a voksát, aminek köszönhetően kapunk egy szűk fél órás előzményt a történet kezdetén. De bárcsak megkíméltek volna bennünket ettől! 

Ez a 28 perc azt a célt szolgálja, hogy bemutassa nekünk Batgirl és Batman kapcsolatát, és hogy szerethetővé, szimpatikussá tegye számunkra Barbara Gordon karakterét, akit majd sajnálni illik a sztori jelentős része alatt. Legalábbis gyanítom, hogy ez volt az eredeti célja az íróknak. 

Nos, azt a bizonyos szereplők közti kapcsolatot alaposan bemutatják ám nekünk, a kelleténél tán sokkal jobban is (SPOILER WARNING: szexjelenet kettejük között a tetőn). És hogy minderre rátegyenek egy lapáttal, Batgirl egyáltalán nem lett szerethető és szimpatikus az előzmény alatt. Helyette lett belőle egy unalomig ismert sztereotipikus, arrogáns, akaratos, némiképp erőszakos figura. Azaz egy olyan karakter, aki a legkevésbé sem emlékezteti a hozzáértőket a képregényekből és a videojátékokból ismert valakire. Az a Barbara Gordon, akire a gyanútlan néző előzetesen számít, egy vérprofi, higgadt, nyugodt és intelligens szereplő. Ebből itt nem sok jellemvonással találkozunk, sajnos. 

Batman mindig is egyfajta védelmező és mentorszerepet játszott Batgirl életében. Ezzel szemben a két karakter közti romantikus viszonynak az ég világon semmi értelmét sem látom. Nem illik a képbe. Nem vall egyik figurára sem. A semmiből jön, semmilyen célt nem szolgál és semmiféle eredményt nem érnek el vele, leszámítva néhány értetlenkedve fejcsóváló rajongót.

Ezzel szemben viszont jó hír, hogy ami ezután következik, azaz a történet kétharmada, az nem fog csalódást okozni. Megkapjuk, amire várunk, a képregény cselekménye többnyire jól van átültetve a képernyőre, a sztorit hűen és alázatosan követi a feldolgozás.

A Killing Joke egyszerűen összefoglalva a következő: Joker bizonyítani akarja, hogy a teljes őrülethez nincs szükség másra, mint egyetlen, igazán rosszul sikerült napra. Tesztalanyának Jim Gordont szemeli ki, akit válogatott lelki kínzásokkal akar mentális összeomlásba kergetni. Batman feladata természetesen az, hogy megmentse a felügyelőt a Bohóc fogságából, valamint, hogy igazságot szolgáltasson Barbara Gordonért, azaz Batgirlért, akit Joker egy életre lebénított. 

A sztori nem túl vidám, de azért azzal sem értek feltétlenül egyet, hogy ez valami különösen sötét és megrázó alapanyag lenne. Talán a megszokott szuperhősös történetekhez képest keményebb a téma és durvább az ábrázolásmód, de azért semmiképpen nem látok benne többet, mint egy ritka kivételnek számító csodabogarat. 

Joker itt nem egy vicces figura, nem a megszokott komikus-gonosz, hanem egy velejéig romlott, szadista szörnyeteg, ugyanakkor talán ebben a történetben a legérdekesebb és leginkább "emberi". Visszaemlékezések során kapunk egyfajta eredettörténetet a karakterhez (az alapsztoriból kiindulva számára is csak egyetlen rosszul sikerült nap jelentette az őrületet), de természetesen ezeket a jeleneteket nem vehetjük 100 százalékig biztosra. Vagy így történt, vagy nem. Senki sem tudja biztosan, sem a néző, sem Joker. És pont az ilyen és ehhez hasonló vissza-visszatérő bizonytalanság, kettősség és többfajta értelmezés teszi sokak számára különlegessé a Killing Joke-ot.   

Az animáció a Batman: Assault on Arkham színvonalán mozog - szép, kellemes, kellően részletes. A színek tompák és fakók, de ez ebben az esetben tökéletesen illeszkedik a sztori képi világához. A szinkronok terén a DC szerencsére igazán kitett magáért. Batman Kevin Conroy hangján szólal meg, míg Joker szerepében ismét Mark Hamillt köszönthetjük. Batgirl esetében is klasszikus a választás Tara Strong személyében. A színészek a legendás történethez méltó remek teljesítményt nyújtják, ami igazán örömteli. Zenék terén nem voltam túlságosan elragadtatva, talán egy árnyalattal sötétebb és drámaibb tónus jobb választás lett volna, de ez természetesen egyéni ízlés kérdése. 

Technikailag és a külsőségek tekintetében rendben van a Killing Joke, nagyon is. Csak kár azért a teljesen feleslegesen hozzáadott - és egy kicsit elszúrt - fél órácskáért. És ami a legfájóbb, az az, hogy lényegében a két fél között nincs kapcsolat. Nincs összekötő elem a karaktereken kívül. Ha akarjuk (márpedig miért ne akarnánk), a fél órás bevezetőt nyugodt szívvel átugorhatjuk, és a világon semmit nem veszítünk vele. És ez fordítva is igaz - a prológus önmagában is egy többé-kevésbé teljes sztorit alkot, amit önálló-különálló egységként is kezelhetünk a fő történetszál nélkül. Persze, a kettő között minőségben ég és föld a különbség, de azért mégiscsak együtt kellet volna kerek egészet alkotniuk, méghozzá úgy, hogy az előzmény hozzáad a forrásműhöz, nem pedig szemöldökráncolásra késztet bennünket.       

A Killing Joke tehát összességében jó. Nem frenetikus, nem ámulatos, nem lenyűgöző - egyszerűen csak jó. Talán a platformok közti különbségek okolhatóak ezért, vagy talán máshol kell keresnünk a hiányosságokat. Akik hozzám hasonlóan valamilyen megmagyarázhatatlan okból csodára számítottak, azok talán kicsit csalódni fognak. Akik viszont képesek voltak kordában tartani az elvárásaikat, valószínűleg azt kapják, amire előzetesen számítottak. 

A 28 percnyi extra nonszensz a történet kezdetén valószínűleg azt a célt szolgálta volna, hogy mélységet adjon Barbara/Batgirl karakterének. Ez nemhogy nem sikerült, de egyenesen ellentétes hatást értek el vele. Ám ha túllendülünk az első fél órán, onnantól kezdve a képregény elevenedik meg a szemünk előtt, méghozzá viszonylag hűen a forrásműhöz. A vége pont annyira jól működik, mint ahogyan az eredetiben működött, az odáig vezető út pedig szinte mindent felvonultat, ami szükséges a sztori szabadon értelmezhető lezárásához. 

A Killing Joke összetettségét, komplexitását és az ezekhez kapcsolódó értelmezéseket oldalakon keresztül lehetne taglalni, hasonlóan az összes többi Alan Moore műhöz. Ez - szerintem - azért is jó, mert a néző maga dönthet arról, milyen mélységig is kíván leásni a történetben. Aki akar, belemélyedhet a részletekbe, aki pedig csak felületes szórakozásra vágyik, az is megkapja, amire vágyik.

Élvezhető és (többször is) nézhető. Aki eleve kíváncsi volt rá, az nem bánja meg, ha leül a tévé elé. Aki számára pedig ez a sztori új élményt jelent, az sem fogja elvesztegetett időnek érezni az 1 óra 16 perces játékidőt.

Terrortámadás Nizzában - a média a teherautót okolja

Újabb terrortámadás Franciaországban, egészen pontosan Nizzában. A jelenlegi értesülések szerint 80-nál is több halott, és legalább 100 sebesült. Az elkövető a legfrissebb információk szerint egy 31 éves tunéziai muszlim férfi volt, akit a rendőrök tűzharcban lelőttek. Jelentések szólnak egy esetleges második terroristáról is, ám ezt hivatalosan még senki nem erősítette meg, és valószínűleg ezek a hírek épp olyan gyorsan fognak eltűnni a süllyesztőben, mint amilyen gyorsan eltűntek a hírek az orlandói támadás állítólagos második elkövetőjével kapcsolatban. A cselekményért az Iszlám Állam vállata a felelősséget.

Ám a bátor, hősies, félelmet nem ismerő média mintha ismét habozna néven nevezni az elkövetőt - vagy legalábbis annak vallását. Sőt, egyenesen az az ember érzése, mintha egy radikális teherautó tehetne mindenről, nem pedig az, aki vezette. Vessünk csak egy pillantást a címlapokra és hírekre!

A CNN-nek még ahhoz is volt bőr a képén, hogy ezzel a förmedvénnyel rukkoljon elő:

A magyar oldalak sem maradnak ám el a teherautó-fóbiával. Mintha egy csapásra mindenki megfeledkezett volna arról, hogy azt a rohadt járművet vezette valaki!

Ilyen és ehhez hasonló címeket oldalakon keresztül lehetne sorolni, de fölösleges. A média ismét bizonyította, milyen gerinctelen, gyáva, képmutató és aljas, ha néven kell nevezniük egy terrortámadás elkövetőjét. Illetve ha egy bizonyos elkövetőtípusról van szó. Mert vajon ugyanígy a teherautó kerülne a fókuszba, ha egy keresztény fundamentalista, egy KKK tag vagy egy neonáci követne el egy terrortámadást? Aligha. A kettős mérce nevetséges, gyomorforgató és felháborító.

A tettes egy iszlamista muszlim volt. A feleősséget az Iszlám Állam vállalta magára. A francia elnök válaszretorzióként a közel-keleti francia támadások számának növelését helyezte kilátásba. Vajon ha egy japán fehérneműmodell vagy egy buddhista szerzetes lenne az elkövető, akkor is ez lenne a terrorelhárítás legjobb eszköze? Mi kéne még, hogy legyen vér a pucátokban néven nevezni a terroristát? A terroristát, aki (ismétlem) egy muszlim férfi volt, tettét pedig az iszlám nevében követte el.

És itt van még egy apróság. Az állítólagos menekültválság kezdetén ugyanez a média hetekig címlapok sokaságán mutogatott egy halott arab gyereket a tengerparton, akinek a tulajdon embercsempész apja okozta a halálát. Ezzel akarták motiválni az európaiakat a cselekvésre, ezzel próbáltak együttérzést és bűntudatot kiváltani belőlük. Ez akkor - számomra érthetetlen módon - jól működött, mindenki telesírta a zsepijeit és a közösségi médián keresztül minden ismerősének tudtára adta, milyen együttérző és meghatódott a látványtól.

Ezen felbuzdulva itt van egy újabb kép, drága, egyetlen sajtó. 

Halott gyerek, Nizzából. Némiképp csalódás lehet a számotokra, hogy az illető lány, ráadásul fehér, azaz a kedvenc, általatok pátyolgatott ideológia szerint jóval kevesebbet ér, mint a tengerpari barna fiú, de azért hátha ezzel a képpel is el tudtok adni néhány extra kattintást! Meg cselekvésre buzdíthatnátok vele az embereket! Vagy ezúttal ezt nem érzitek helyénvalónak? 

Gyáva, gerinctelen férgek!

Nőkkel interakcióba lépni immár bűncselekmény!

Egy kultúrháború kellős közepén vagyunk. Ez aligha maradt titok olyanok előtt, akik hajlandóak időt és energiát szánni a hazug narratívák mögött húzódó okok felderítésére, és akik tudják, hogy a fősodratú médiát csak a móka kedvéért érdemes nézni, nem pedig a tények megismeréséért. És mint mindig, a háborút néhol mocskos, aljas eszközökkel vívják. Minél közelebb kerül az egyik fél a vereséghez, ezek az eszközök annál mocskosabbak és aljasabbak lesznek.  A természet törvénye.

De mivel ezt a harcot nem fegyverekkel és bombákkal vívják (egyelőre), így a nukleáris opció a csatákban kimerül a cenzúrában, a betiltásokban, a nyomásgyakorlásban, a zsarolásban, a fenyegetésekben és a félrevezetésben. Ezek együttes kombinációja az a bizonyos új rendelkezés, amiről be kívánok számolni az olvasóknak.

Egy brit város, Nottinghamshire rendőrsége bejelentette, hogy mostantól kezdve szigorít a nőket érő "zaklatásokkal" kapcsolatban, melyeket innentől kezdve gyűlöletbűncselekményként tartanak majd számon. BBC

Ez elsőre talán szépnek és jónak hangzik egy figyelmetlen hírolvasó számára, de természetesen a dolog egyáltalán nem ilyen egyszerű és világos. Hogy a társadalom meg akarja védeni a nőket, az nemes gondolat. De vajon mitől is védi meg ez a szabályozás a nőket? Nos, a jelek szerint attól, amitől csak akarják. (Telegraph)

Azaz még ha nem is történik semmiféle bűncselekmény (vagy arra utaló jel), ha az "áldozat" ezt zaklatásnak, vagy gyűlöletből fakadó tettnek minősíti, a rendőrség nyomozást indít a tettes ellen. Beszólás? Bűncselekmény! Flörtölés? Bűncselekmény! Kéretlen megszólítás? Bűncselekmény. Bókolás? Ki lehet találni!

Lehet arról vitázni, hogy mi számít törvénytelennek egy olyan kényes ügyben, mint a gyűlöletkeltés. De ahhoz olyan törvényekre van szükség, amelyek világosan lefektetik a szabályokat és kategóriákat. Ha az áldozatra bízzuk annak eldöntését, történt-e bűncselekmény, az nem jogi procedúra és nem igazság, hanem boszorkányüldözés és egyenes út a jogi kiskapukkal való visszaélésekhez. 

 

Ha valaki fenyeget vagy fizikailag bántalmaz valakit a neme miatt, az tiszta sor. Ha valaki udvarolni próbál, és ez a "célpontnak" nem tetszik, az már kevésbé. Illetve öntsünk tiszta vizet a pohárba! Ez a törvény kizárólag egy irányba működik - ha az elkövető férfi, az áldozat pedig nő. 

Tehát egy nő után nem fog nyomozást indítani a rendőrség, de ugyanazért a cselekményért egy férfi után igen. Nem vagyok jogász, de az az érzésem, hogy egy ilyen kettős mércének az ég világon semmi köze a törvényes eljáráshoz. Egy törvény vagy mindenkire egyformán vonatkozik, vagy az egész nem több, mint bizonyos emberek - ebben az esetben bizonyos emberek sértett érzéseinek - mások fölé helyezése. 

 

Csupán egyetlen kérdés, drága feministák (illetve több is, de menjünk szépen sorjában): mégis, milyen büntetést érdemel az, aki hozzátok mer szólni az engedélyetek nélkül? Mi jár egy füttyentésért? Mi a méltó válasz egy beszólásra? Megelégszünk pénzbüntetéssel, vagy inkább börtön jár a bitangnak?

És itt van még egy, amin lehet elmélkedni: ha a nők és a férfiak állítólag egyenrangúak, akkor ugyebár ez azt jelenti, hogy senkinek nem jár különleges bánásmód. Senkit nem kezelünk kesztyűs kézzel, és mindenkiről feltételezzük, hogy ugyanúgy képes kezelni a dolgokat, mint a másik nem képviselői. Ám ez a törvény nagyon úgy hangzik, mintha a nők egyáltalán nem lennének egyformák a férfiakkal. Mintha gyengébbek lennének, akik védelemre szorulnak, akiket segíteni kell pusztán a nemük miatt, akik képtelenek egyedül megbirkózni olyan dolgokkal, amelyekkel másoknak egyedül kell szembenéznie. Akkor most mi az igazság? A nők egyenlők, vagy a nők védettek? Milyen érzés az, hogy a rendőrség még annyit sem képes a gyengébbik nemről feltételezni, hogy önállóan, egy felsőbb hatóság segítsége nélkül képesek elviselni csípős megjegyzéseket és kéretlen figyelmet? Nincs semmi, ami ennél jobban érzékeltetné az "erős, független, emancipált nő" képét a fejünkben!   

A harc tehát folytatódik, hogy tovább mélyítsék a szakadékot a nemek között. És ebbe immár beszállt a rendőrség is. Annyira progresszív! 

És azzal kapcsolatban se legyenek kétségeink, hogy ezt az új törvényt egyesek a lehető legrosszabbra fogják felhasználni. Áldozatnak lenni a mai világban roppant kifizetődő - de természetesen csak úgy, ha ténylegesen nem vagyunk áldozatai semminek. Erre pedig egy ilyen szabályozás a lehető legjobb eszköz rossz kezekben!

Dear Eleanor - kritika

Ez a nyár olyan, mintha karácsony lenne! Vagy előrehozott születésnap! Az idejét sem tudom, mikor néztem meg ennyi új filmet ilyen rövid idő leforgása alatt - egy hónapon belül kettőt. Na persze, ezt inkább kritikának szánom a filmipar jelenlegi helyzetére nézve, nem pedig elismerésnek a káprázatos mozis felhozatal előtt, de a lényegen ez szemernyit sem változtat. 

A frenetikusnak semmiképpen nem nevezhető Mobil után most egészen más vizekre evezünk, és éber figyelmünket a Dear Eleanor című könnyed vígjáték/dráma/road movie egyvelegre irányítjuk. Mert fő a változatosság, mert nyitottak vagyunk minden műfajra, és mert akkor is adunk esélyt egy filmnek, ha nem feltétlenül mi vagyunk annak elsődleges célközönsége. Nem állítom ugyan, hogy az én esetemben ezek a magasztos okok bármit is befolyásoltak volna, de a nézők többsége szereti, ha egy hozzám hasonló zugfirkász minden ok nélkül elismerően vállon veregeti őket. Kezdjük hát!

A Dear Eleanor a hatvanas évekbe kalauzolja el a közönséget. Főszereplőnk két tinilány, Ellie Potter (Liana Liberato) és Max the Wax (Isabelle Fuhrman - LONG LIVE THE QUEEN!), akik egy egész Amerikát átszelő utazás során lényegében minden elképzelhető kalandba belefutnak, amely egy egész Amerikát átszelő utazásos filmben csak eszébe juthat egy forgatókönyvírónak.

Ellie elveszítette az anyját, aki életében nagy Eleanor Roosevelt rajongó volt. A lány nehezen tudja feldolgozni a tragédiát, ezért legjobb barátnője, Max ír egy levelet a volt first ladynek, amiben felvázolja a helyzetet és kér tőle egy aláírt fényképet, hátha ezzel helyre tudja pofozni a pajtása lelkivilágát. Válasz is érkezik, de nem az elnök feleségétől, hanem a két lány közös barátjától, Billytől (Joel Courtney), aki azt hiszi, hogy egy Eleanor Roosevelt nevében írt levél segíteni fog a helyzeten. Ám ennek épp az ellenkezője történik, ugyanis főszereplőink a válaszlevélen felbuzdulva útra kelnek, hogy személyesen is meglátogassák az eredeti levél címzettjét. Innentől pedig problémák és kalandok egész sora veszi kezdetét, mint arra számítani lehet.   

A film egyszerű, mégis hatásos és jól működő eszközökkel próbál a nézőkből reakciókat kiváltani, általában elég meggyőzően. Sőt, a Dear Eleanor engem az olyan régebbi mozikra emlékeztetett, amelyek még képesek voltak jól beosztani a rendelkezésükre álló képernyőidőt, amelyek adtak teret a karaktereknek, amelyek pont elegendő mértékben adagolták a komédiát és a drámát. Ha nem tudnám, mikor is készült a film, azt hinném, valahonnan a kilencvenes évekből pottyant ide, és ezt most valóban tiszta jóindulatból mondom. Az operatőri munka, az időnkénti finom utalások és gesztusok, amelyeket csak az vesz észre, aki komolyabban beleássa magát a történetbe, a szemnek kellemes vágás, és a rendező, Kevin Connolly, aki érezhetően mindig tudta, mit is akar mind-mind felélesztik a nézőben azt a bizonyos ismerős, nosztalgikus érzést.

Tévedés ne essék, a Dear Eleanor természetesen nem több, mint egy végtelenül könnyed kis nyári film, ami nem próbálja megváltani sem a világot, sem a műfajt. Egy road movie, ami a célközönség igényeit tartja szem előtt. Tinimozi, elsősorban tinilányoknak, akik - vélhetően - bele tudják élni magukat a helyzetbe és képesek azonosulni a karakterekkel. Ellie története van a középpontban, az utazás végső soron az ő küldetése, neki kell lezárnia ezzel a múltat, Max pedig leginkább azt a barátfigurát testesíti meg, akit a legtöbben fiatalkorukban mindig is szerettek volna maguk mellett tudni. Az élő lelkiismeret és motiváció egyvelege, aki egyszerre a legtöbb baj és a legtöbb élmény forrása.

A road movie műfaj lényege, hogy sokszor nem is a cél a fontos, hanem az odáig vezető út. Most is ez a helyzet. A két lány az út során összefut néhány érdekes karakterrel, akiknek aztán természetesen a segítségére sietnek a gondjaik rendezésében. A fő mondanivaló azonban nyilvánvalóan az, hogy a közös kalandok még jobban összekovácsolják a párost, akik így jobban elmélyíthetik a barátságukat, mint ezt megelőzően bármikor. Egyszerű formula, kevés lehetőség a hibázásra.   

Külsőleg valamennyi elem stimmel és a helyén van. A jelmezektől kezdve a zenéken és a helyszíneken át egészen az apró részletekig minden adott ahhoz, hogy elhiggyük, tényleg a hatvanas években járunk. A világ akkor még más volt, a rakétaválság idején az emberek nyugodtan meginvitáltak másokat az otthonukba, valamint azt is feltétel nélkül elfogadjuk, hogy a börtönből szökött fegyenc valójában egy érzőszívű és kedvelhető rosszcsont.

Liana Liberato Ellie szerepében jól hozza a néhol vonakodó, lelkileg kicsit megnyomorodott figurát, Isabelle Fuhrman (GOD BLESS HER!) pedig most először látható ilyen jellegű szerepben. Mondanom sem kell, teljesen elfogulatlan és 100 százalékig objektív véleményem szerint természetesen itt is remekel, mint minden másban. Rajtuk kívül felbukkan még Jessica Alba, Luke Wilson és Josh Lucas is, akik szintén jót tesznek az összképnek.

Örömmel jelentem tehát, hogy a film jobb lett, mint amire számítottam. Ugyan nem nekem készült, nem az én igényeimhez igazodik és nem nekem akar megfelelni, de ennek ellenére többet kaptam tőle, mint amire előzetesen számítottam. A műfaji kereteken belül mindenképpen erős próbálkozás. A rendező jó munkát végzett, a forgatókönyvben minden megvan, amire szükség lehet, a színészek igyekeznek, a képi világ színes és barátságos, a film hossza pedig ideális. 

Véleményem szerint a célközönség kedvelni fogja, még úgy is, hogy a Dear Eleanor kizárólag DVD-re, valamint különféle streaming szolgáltatásokra jelenik meg mozis bemutató nélkül. Hogy miért, arra nehéz észerű magyarázatot találni, főleg a mai felhozatal tükrében, amelyhez képest ennek a filmnek nincs az égegyadta világon semmi szégyenkeznivalója! 

  

(Tudom, ismét önkényes képválasztás. No comment. #DealWithIt)

Cell (A mobil) - filmkritika

Hogy mire számíthat az ember, amikor egy, nevezzük úgy: tűrhető könyvből egy terjesztési, forgalmazói és esetenként forgatási apokalipszist többszörösen megjárt film születik? Nos, reménykedni mindig lehet a jóban. Én is ezt tettem. Bíztam abban, hogy a Cell rácáfol azokra az aggályaimra, amelyek a mozival kapcsolatos újabb és újabb negatív hírek kapcsán megfogalmazódtak bennem. Reméltem, valami elfogadható végtermék születik belőle, dacára annak, hogy hosszú évek keserű csalódásai suttogva figyelmezettek az elkerülhetetlenre.

A belső konfliktus eredménye az lett, hogy mikor végre leültem megnézni a filmet, kompromisszumként kiegyeztem magammal abban, hogy egy "Nem volt ez olyan rossz, mint amire számítottam!" eredménnyel már elégedett lennék. Biztató gondolat, nem igaz? És hogy sikerült-e megugrania a mozinak ezt a nem túlzottan acélos szintet, arról ezúton fogok beszámolni Kedves Olvasóimnak!

A Cell filmes változata sok ponton eltér a könyvtől, ám a cselekmény fő váza a karakterekkel együtt ugyanaz maradt, mint ami az eredetiben volt. Egy ismeretlen forrásból származó jel megy ki a mobiltelefon-hálózatokon, amely pillanatok alatt megfosztja a készülék használóit a tudatos énjüktől, és átváltoztatja őket agyatlan ösztönlényekké, akik önmagukra és főként mindenki másra veszély jelentenek. Főhősünk Clay Riddell (John Cusack) képregény-rajzoló, aki túléli az első bekattanás-hullámot, majd Amerikán keresztül elindul hazafelé, hogy kiderítse, mi történt a családjával. Két társa is akad a gyalogtúrához Tom McCourt (Samuel L. Jackson) és Alice Waxman (Isabelle Fuhrman - FUCK YEAH!) személyében. (Waxman?! Mi? A könyvben még Maxwell volt a neve a karakternek!)

A cselekmény jórészt minden tekintetben az ismert túlélőhorror/zombi apokalipszis kellékeket vonultatja fel, tényleges élőhalottak nélkül. Hőseink menekülnek és harcolgatnak a buggyantakkal, próbálják kideríteni a világot sújtó csapás okait és következményeit, időnként pedig más túlélőkkel hozza össze őket a sors. Közben az agyatlanok is fejlődni kezdenek, kaptártudatot növesztenek, összehangoltan tevékenykednek, hogy végleg átvegyék az irányítást. A történetet természetesen a főszereplők szemén keresztül látjuk, így arról a könyvhöz hasonlóan nincsenek információink, vajon mi a helyzet a világ többi részén, de gyanítjuk, máshol sem túl rózsás a helyzet. Persze, a valóságban a bolygó lakosságának jelentős része nem fér hozzá olyan luxuscikkhez, mint egy mobiltelefon, azaz a jel terjedésének nagyon is komoly korlátai lehetnek, de ebbe kár mélyebben belemenni.

Olyan alaphelyzet ez, ami számos lehetőséget kínál, mégsem érnek bennünket soha nagy meglepetések. Az ember egyre csak vár és vár valami frissre és izgalmasra, de a könyvek, képregények, játékok, filmek és sorozatok újra meg újra ugyanazokat az utakat járják be. Aki valami nagyot szeretne durrantani a műfajban, az kénytelen erkölcsi és morális dilemmákat feszegetni a túlélős móka mellett, különben a közönség észre sem fogja venni.
A Cell 2006-ban íródott, amikor még a zombis téma annyira nem volt lerágott csont, mint most, és a mobilos térhódításra is egészen más szemmel tekintettünk. Ezért volt képes újként hatni az emberekre. Nem kellett erőlködnie, hogy kitűnjön a tömegből, mert akkora tömeg még nem volt. Ám megváltozott a világ, és immár nem elég pusztán egy újszerűnek tűnő ötletet bedobni a levesbe, és reménykedni abban, hogy a nézők rákattannak a kóstolóra.        

Sajnos a film a fontosabb összetevőkből mindig egy csöppet kevesebbet vonultat fel a kelleténél. Lehet, hogy ocsmány sznobság ez a részemről, de az alacsony költségvetés bántóan szemet szúrt nekem. Az országjáró kaland államokon át tart, ennek ellenére óhatatlanul az az érzése támad az embernek, hogy végig ugyanazt a parkerdőt látjuk a képernyőn. A mozi elejét leszámítva bántóan kevés nagyvárosi jelenttel találkozunk, pedig azok nélkül hiányérzet keletkezik bennünk. Minden olyan üres, statikus, kevés. Több élőszereplős bekattant statisztát szerettem volna látni, nem csupán CGI-vel előállított tömegeket. Apropó effektek! Mit ne mondjak, nem lettünk elkényeztetve holmi szemkápráztató trükkökkel, hogy roppant finoman fejezzem ki magam. Persze, költségvetés, de ez már igenis a csúnya kategóriába tartozik.
A könyv hosszú, a film pedig ehhez képest túlságosan rövid. Ezt nem lehet egyszerűbben kifejezni. Sok dolog kimarad, amelyek talán fontosak lehettek volna, mindeközben pedig az az érzésünk támad, hogy néhány jelenetet nyugodtan vághattak volna rövidebbre, feszesebbre. Az így felszabaduló néhány percet pedig használhatták volna akár a történet jobb kifejtésére vagy a karakterek érdekesebb ábrázolására. Nyilván aki jobban bele akarja rágni magát a miértekbe, az most is jobban jár a könyvvel, de néhány extra elejtett mondat magyarázatként sokat segített volna azoknak, akik a filmmel találkoznak elsőként.
Az apróságok pedig ahelyett, hogy megpróbálnák kompenzálni a film szemünket kibökő hiányosságait, még rátesznek egy lapáttal az összképre. Olyanokra gondolok, mint a film elején látható stáblista. Mégis, mik ezek a hatalmas fekete keretek a színészek nevei mellett? Miért? Ez egyszerűen ronda, ráadásul a világon semmilyen funkciót nem tölt be.

 

A könyvben a főgonosz képes valóban fenyegetőnek, veszélyesnek hatni, részben annak köszönhetően, hogy King jól adagolja róla az információkat, valamint tudja, mikor és mennyit kell interakcióba lépnie a főszereplőkkel. Ám a filmben nem kényeztetnek el bennünket Rongyos Ember jelenetekkel, amit óriási hiányosságnak és elvesztegetett lehetőségnek tartok. Eleve ritka dolog az, hogy egy "zombi" apokalipszis történetnek legyen egy nagy főellensége, ezért részemről evidensnek tűnt, hogy a készítők rájátszanak kicsit erre a viszonylag egyedi jellemvonásra. Nem tették. Hiba volt.
Tom szerepére (aki egy középkorú, meleg, köpcös fehér fickó) szerződtetni Samuel L. Jacsont kicsit furcsa ötletnek tűnhet, de a mai politikailag korrekt légkörben ez nem túl meglepő változtatás, főleg annak tükrében, hogy az eredetileg fekete főgonosz szerepére természetesen fehér színészt válogattak be. John Cusack számomra logikus választásnak tűnt Clay szerepére, és végső soron hozta, amit elvárhattunk tőle. Nekem nem volt vele bajom, de ízlések és pofonok.

Isabelle Fuhrman Alice-ként szokásához híven remek, ez pedig jó hír olyanoknak, mint én - azaz akik miatta nézik meg a filmet. A könyv a karakter végső jelenete miatt maradt sokak számára olyan emlékezetes és maradandó, bár a filmben talán ez nem arat majd olyan átütő sikert a változtatásoknak köszönhetően.   

A forrásmű vége mindig is erősen megosztotta az olvasókat. A többség általánosságban véve nem rajongott túlzottan a teljesen nyitva hagyott befejezésért, amelyből nem derül ki, vajon megérte-e az egész könyvön át tartó elkeseredett küzdelem.
A film esetében Stephen King komoly változtatásokat ígért a végjátékkal kapcsolatban, és ezt a fogadalmat (forgatókönyvíróként) valóban be is tartotta. Itt sötétebb végkifejlettel találkozunk, ami egy kicsit Ambrose Bierce bizonyos remekművére emlékeztetheti a nézőt. Legutóbb a Vanishing of Ethan Carter című videojáték próbálkozott hasonló megoldásokkal, sikerrel. Nekem személy szerint nem volt bajom a könyv lezárásával, ám a film végi megoldás is kedvemre való volt, annál is inkább, mert így megnyílhat az út különféle elméletek és teóriák gyártásához.

Összességében mit is mondhatnék? Vérzik a szívem, holott az eszem kezdettől fogva tisztában volt a törvényszerűségekkel. Szerettem volna kellemesen csalódni, ami teljesült is, épp csak a "kellemes" kitétel nélkül. Sajnos olyan lett, amilyenre előzetesen számítottam. Nem a világ szemete, az igaz, de azért már csak ne járjon elismerés, ha valami nem egyöntetűen pocsék.

A film jelenleg különféle online streaming VOD szolgáltatásokon keresztül érhető el, meglehetősen borsos (10+ dollár) áron. Az amerikai mozikban a következő hónap elején fogják bemutatni (bizarr üzleti modell, de ők tudják, mit csinálnak), ám hozzánk valószínűleg jó esetben is csak DVD formában fog megérkezni.

Mentségként fel tudnám hozni, hogy ebből a könyvből filmet készíteni igazán emberes feladat lehetett, és 400 King-oldalt 1 óra 38 percbe sűríteni képtelenség komoly tartalmi veszteségek nélkül. Kár érte! Szerettem volna valami jobbat írni róla!

(U.i.: Igen, tisztában vagyok vele, hogy a képek kiválasztásánál egy picit elfogult voltam. Tudatosan. Ha már ennyi rosszat írtam a filmről - amely folyamatért nem rajongtam -, akkor legalább ránézésre okozzon némi könnyebbséget magamnak a kritika. És mindezt megkoronázva a koreai filmplakátot tettem ki az elejére, mert az jobban tetszik, na! Ez van, ha tetszik, ha nem!)

Pedómacikát csípett fülön a #GamerGate!

Az évek során az SJW csürhe megszokta, hogy hazugságokkal, online nyomásgyakorlással, megszégyenítéssel, karriergyilkossággal, politikailag korrekt ostobaságok kényszeres erőltetésével szinte bármit elérhet, amit csak akar. Mindennemű lelkiismeret-furdalás nélkül kamuztak, kiforgatták az igazságot, megjátszott felháborodással hivatkoztak a sértett érzéseikre, mindezt pedig a "nagyobb jó" nevében tették. A "nagyobb jó" alatt természetesen a saját érdekeiket kell érteni.

Évekig ment ez. Hosszú időn keresztül rengetegen estek igazságtalanul, ártatlanul áldozatává ennek a beteges hordának. És jóformán senki nem mert egyetlen szót sem szólni ellenük, mert tartottak attól, hogy az SJW professzionális áldozatok azonnal különféle -izmusokat vágnak a fejükhöz, miközben magukat állítják be ártatlannak és elnyomottnak.

Ez ment egészen egy évvel ezelőttig. Aztán jött a #GamerGate, az élet pedig hirtelen egyre nehezebbé vált az SJW bohócoknak. Az online megszégyenítés immár nem működött. A hazugságaikat a kutakodások során egytől egyig leleplezték és feltárták a világ előtt. Az izmus vádak nem működtek, mert senkit nem érdekeltek többé. A politikailag korrekt nonszenszet a tények és az igazság pillanatok alatt helyre tette. Az SJW banda lebőgött a világ előtt. Nevetség tárgyává váltak.

Ezek után pedig nem csoda, hogy az anti oldal mélységes gyűlölettel és megvetéssel tekint ránk - elvégre mi fosztottuk meg őket a fegyverüktől, amivel sakkban tarthattak bárkit. De a dolog szerencsére ezzel nem ért véget. Mert hamar kiderült, hogy a magukat ártatlan és elnyomott áldozatokként prezentáló nagyszájú SJW idióták közül sokan bizony elvetemült, veszedelmes rohadékok. Zaklatók, csalók, szélhámosok - vagy ennél is rosszabbak. És az igazság egy különös fordulatának köszönhetően az utóbbi év során az általuk elindított folyamat megfordult, azaz immár nem ők azok, akik ártatlanokat támadnak és szégyenítenek meg, hanem ők kerülnek rivaldafénybe. Ráadásul az SJW módszerekkel ellentétben hazudni sem kell róluk ahhoz, hogy a kívülállók is lássák, kivel van dolguk.

A legújabb SJW díszpinty, akiről kiderült az igazság, Sarah Nyberg. A mi kis Sarah barátunk, aki egy éven át szemérmetlenül hazudozott a GamerGate támogatóiról, ugyanis a saját bevallása szerint egy mocskos, rohadt pedofil. Itt olvasható Milo Yiannopoulos cikke a kis tubarózsáról.

Egy pedó fülön csípése pedig jó dolog, gondolhatná a jóérzésű ember. Elvégre ez a nyomorék a saját 8 éves unokahúgáról készített fotókat. De a részletekről mindenki informálódhat a fenti cikkben. És azt hihetnénk, hogy a hír hallatán az anti oldal is megfelelően kezeli a helyzetet, elhatárolódnak ettől a pedómacitól, és a helyes dolgot cselekszik. 

Ám természetesen nem ez történt. És ha valakinek kétségei lennének azzal kapcsolatban, hogy az SJW horda nem más, mint egy beteges, belterjes szekta, csak vessen egy pillantást a hír hallatán szárnyra kapott antik reakciójára.

Bizony, mindenki jól láthatja. Ezek a férgek inkább védenek egy pedót, pusztán azért, mert az ő szélsőséges politikai nézeteiket vallja, minthogy azt mondanák, amit bárki más, jóérzésű ember mondana. És amint látható, sok ismerős név bukkan fel a listán. Jól jegyezzük meg őket, egytől egyig. A nyilvánvaló tények ellenére ezek a mocskok védik a saját elvtárukat. Ezek teszik ki az anti-GamerGate oldal prominens tagjait. Ezek próbálnak erkölcsi és morális kérdésekről kioktatni másokat. Ők az állítólagos "social justice" lelkes hívei. Ők próbálják a saját képükre formálni a világot. Ezek támogatnak egy pedofilt, ha az történetesen a ő oldalukon áll. Gratulálok,rohadékok!

Mint mondtam, a dolgok az utóbbi egy évben sokat változtak. Az SJW idióták most pontosan ugyanazt kapják vissza, amit ők előszeretettel gyakoroltak másokon. A nyilvánosság elé kerülnek, és ott megmérettetnek. Épp csak az a különbség, hogy nekünk nem kell hazudnunk és félrevezetnünk senkit a népharaghoz. A tények ugyanis önmagukban is elég ijesztő képet festenek róluk!

FRISSÍTÉS: ezen a linken találunk még néhányat azon szarháziak közül, akik támogatják a pedofíliát és pedofil pajtásukat.

FRISSÍTÉS 2: A cikk szerzője sem hagyta annyiban a dolgot, és bemutatta az olvasóknak azokat a beteg szektás idiótákat, akik a tények ellenére még most is támogatják a macinkat. Íme!

Jimmy Kimmel is piszkosul féltékeny a videojátékokra

Jimmy Kimmel úgy döntött, odaszúr egyet annak a konkurenciának, ami pár éven belül őt és a hozzá hasonlókat egytől egyig munkanélkülivé fogja tenni. Bizony, nem nehéz kitalálni, kik lehetettek a showman legújabb célpontjai - természetesen a videojátékosok, akik egyik pillanatban félelmetes terroristáknak, rasszistáknak, sátánistáknak, elit hekkereknek, szektásoknak vannak beállítva, a másikban meg tizenéves, lusta, röhejes, visszataszító, buta idiótáknak, akiknek nincs életük. Döntsük már el végre, melyik hazug képet akarjuk ráhúzni erre az embercsoportra, kérem szépen!

Kimmel egy rövid szegmens erejéig a YouTube új, Twich.tv szerű streaming szolgáltatásáról beszél. Ebben kifejti, miszerint számára érthetetlen, miért is akarná valaki azt nézni, ahogyan egy vadidegen játszik egy videojátékkal. Íme a videó.

A dolgok tisztázása és a későbbi kérdések megválaszolása érdekében jobb, ha most felsoroljuk azokat az okokat, amelyek olyannyira felfoghatatlannak bizonyultak a műsorvezetőnek, hogy emiatt be kellett támadnia néhány százmillió embert. Mégsem szép ugyanis, ha titokban tartjuk a rejtély kulcsát - a kulcsot, amely egyértelmű mindenkinek, aki néhány másodpercnél tovább gondolkodik a megoldáson.

1. Az emberek azért néznek videojátékos streameket, mert kíváncsiak magára a játékra. Ez a módszer a legjobb arra, hogy pontos információkat kapjunk a kérdéses termékről, ha nem vagyunk biztosak abban, vajon meg akarjuk-e vásárolni vagy sem. Az írott tesztek ebben a műfajban hátrányban vannak, hiszen nem egy passzív szórakozási formáról van szó.

2. A játékok drágák. Drágák és sokan vannak. Nem mindenki engedheti meg magának azt, hogy mindegyiket beszerezze, ezért pótléknak az is megteszi, ha látjuk, ahogyan valaki más játszik vele.

3. A népszerű streamerek esetében sokszor teljesen mindegy, hogy az illető mivel játszik, mert a közönség egy tetemes része a személy miatt nézi a közvetítést, és nem feltétlenül azért, amivel éppen az illető eltölti az időt. Az emberek sokszor kíváncsiak arra, vajon az illető hogyan reagál bizonyos történeti elemekre, fordulatokra, eseményekre. 

Ezek a streamerek sokszor legalább olyan celebritásnak számítanak játékos körökben, mint azok, akikkel Jimmy Kimmel beszélget a műsorában. És annak ellenére vannak, akik nézik Kimmel műsorait, hogy történetesen nem ők beszélgetnek a kérdéses sztárral. A videojátékok esetében pont ugyanez a helyzet.

4. "Miért nézné bárki is azt, hogy valaki más videojátékkal játszik?" Remek kérdés. Vajon miért néz bárki is sportot ahelyett, hogy ő maga sportolna?

5. A videojátékok, minden más szórakozási formától eltérően ügyességet, kitartást, gyakorlást, tudást és hozzáértést követlenek meg. Egyáltalán nem egy rossz élmény, amikor egy nálunk jobb játékost figyelünk. Tanulhatunk tőle, trükköket leshetünk el, esetleg összehasonlíthatjuk a saját módszereinkkel. 

Ha valakinek vannak egyéb ötletei, amiket a mi kis Jimmy barátunk tudna hasznosítani a számára felfoghatatlan kérdés értelmezésére, az írja le nyugodtan hozzászólás formájában. Igazságtalan lenne ugyanis, ha mi, játékosok valamiféle sértődés miatt nem állnánk a dologhoz támogatóan és segítőkészen. Elvégre nehéz lehet elviselni a Kimmelhez hasonló embereknek, hogy sok millió potenciális reklámbevételt hozó szempár szívesebben néz egy vadidegent egy játékkal, ócska webkamerával és szutyok mikrofonnal, mint az ő "elit", nagy költségvetésű showműsorát!

BTFO, firkászok!

A születésnap alkalmából itt van még egy apróság, zárásnak. Ice-T saját bevallása szerint ugyan nem sokat tud a #GamerGate buliról, ennek ellenére a jelek szerint elég jól átlátja a helyzetet, lévén maga is időtlen idők óta szereti ezt a hobbit. Így mikor a téma szóba került a Twitteren, és rövid felvilágosítást kapott arról, mi is forog kockán, a kellő módon helyre tette a dolgokat!

A hírességek támogatásával ugyan nem sokra megyünk, de azért néhanapján a léleknek jót tesz, amikor ilyesmiket lát!

 

Boldog születésnapot, #GamerGate!

Nem vagyok jó születésnapi köszöntőkben. Nem szeretem túlragozni a dolgokat és nem vagyok híve a fölöslegesen pátoszos, ömlengős, nyálas szövegeknek sem. Egy bizonyos életkor fölött az egész csupán időpazarlásnak, üres szócséplésnek tűnik, amire kár szót vagy energiát pazarolni.

Ennek ellenére most mégis szülinapi köszöntőt fogok tartani. Ugyanis pontosan egy évvel ezelőtt, 2014. augusztus 27.-én hangzott el először a #GamerGate szóösszetétel, amit a színész Adam Baldwin a WaterGate botrány mintájára alkotott meg (ő ITT írja le gondolatait a jeles nap alkalmából). A hashtag, ami minden túlzás nélkül az utóbbi évek messze legfontosabb és legfajsúlyosabb eseményévé nőtte ki magát a szórakoztatóiparban, 365 kínkeserves napon át képes volt fennmaradni egy olyan ellenséges közegben, amire ritkán látni példát a nyugati világban. De erről még kicsit később lesz szó bőségesen.

A #GamerGate kifejezés indította útjára azt az online mozgalmat, ami világszerte játékosok tízezreit gyűjtötte egyetlen közös zászló alá. És lássuk be, az örökös háborúskodások (konzol vagy PC, Sony vagy Microsoft, CoD vagy BF, és még lehetne sorolni a végtelenségig) közepette már önmagában ez is hatalmas teljesítménynek számít. A mozgalom azonban nem csupán ezeket a nevetséges és pitiáner ellentéteket volt képes feloldani a tagjai között. Politikai beállítottság, vallási nézetek, nemi és szexuális identitás – ezek mind-mind másodlagosak, hiszen egy olyan közös célért küzdenek a tagok, amely számukra fontosabb minden másnál. Az internet talán valaha volt legszínesebb és legváltozatosabb közössége valamennyi korábbi ellentétét félretette azért, hogy megmentse a hobbit, amit annyira szeret: a videojátékokat.

Akik napi szinten kapcsolatban állnak az iparággal és olvassák a szaksajtót, valószínűleg régóta érezték, hogy valami nincs rendjén. Hogy a diskurzus immár kevésbé szól magukról a játékokról, miközben egyre gyakrabban hallhattuk azt, miszerint az iparágnak „fel kéne végre nőnie”, vagy hogy „ideje túllépni a régi korlátokon”. Játéktesztek felét kitöltő elemzések jelentek meg arról, hogy bizonyos karakterek miként vannak ábrázolva és ez állítólagosan mennyire rosszat tesz mindenkinek. Hogy nincsen kellőképpen reprezentálva X és Y kisebbség. Hogy az iparágnak valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag VÁLTOZNIA kell.

Minderre volt magyarázat.

Ugyanis a videojátékok ipara (és sok minden más is) jó ideje támadás alatt van. Külső, szélsőséges politikai ideológiák támadják, amelyek ezt megelőzően sikeresen megfertőztek mindent, amit csak kiszemeltek maguknak. A képregényeket, a filmeket, a sci-fit és fantasyt, azaz a popkultúra teljes egészét. Egy ideológia, ami a politikai korrektség álcája alatt próbálja öncenzúrára kényszeríteni az írókat, rajzolókat, művészeket. Egy ideológia, ami zsarolással, vádaskodással valamint gyűlöletkeltéssel próbálja a saját torz nézeteire formálni a világot.

A szexizmus, rasszizmus, kirekesztés, nőgyűlölet vádja ezt megelőzően elég volt mindenki másnak ahhoz, hogy beadja a derekát és feltartott kézzel kapituláljon a betolakodóknak. És ugyanezek az idegen, külső elemek azt hitték, ugyanilyen könnyedén be tudják majd hazug narratívájukkal hálózni a videojátékok virágzó, népszerűség tekintetében minden más ágazatot háttérbe szorító iparát is. De ezúttal csúnyán melléfogtak.

Ahogyan az lenni szokott, az egész balhé egyetlen szikrával kezdődött. Egy megalázott és földbe döngölt ex megírta, hogy volt barátnője, egy bizonyos Zoe Quinn nevű fejlesztő viszonyt folytatott a Kotaku egyik újságírójával, Nathan Grayson-nel. Grayson ezt megelőzően többször is pozitív színben írt Quinn játékáról, miközben arról az apróságról elfelejtett említést tenni, miszerint a szeretője játékáról áradozik.

Ez aztán érthetően számos kérdést szült összeférhetetlenségről és etikátlan újságírói gyakorlatról. Ám válasz nem érkezett egyikre sem. Helyette viszont példátlan cenzúra vette kezdetét, méghozzá olyan fórumokon, amelyekről korábban ez elképzelhetetlennek tűnt. A Reddit több tízezer hozzászólást törölt, amelyek ezt az ügyet feszegették. A 4chan kerek perec megtiltotta a felhasználóinak, hogy a témáról értekezzenek. A videojátékos fórumok szintén tűzzel-vassal üldözték azokat, akik akár csak egyetlen szóval is említést mertek tenni a dologról.

Azonban az internet népe nem szereti, ha megpróbálják elhallgattatni. Úgyhogy ahelyett, hogy a botrányt csírájában sikerült volna elfojtani, csak újabb és újabb kérdések fogalmazódtak meg a dühös, csalódott és értetlenkedő játékosokban. Mi ez a példátlan cenzúra? Miért tilos egy összeférhetetlenségi ügyet kitárgyalni? Miért van az, hogy a széles, szerteágazó iparág bizonyos elemei mintha összejátszanának annak érdekében, nehogy a végére lehessen járni az ügynek?

A dühös felhasználók így aztán maguk kezdtek el kutakodni, és amit találtak, az bizony még a legelvetemültebb összeesküvés-elmélet hívőt is megdöbbentette volna. Titkos levelezőlistát, ahol a különféle oldalak firkászai egymás között döntöttek arról, ki kaphat és ki nem figyelmet tőlük – mindezt szigorúan politikai alapon. Tucatnyi újságírót, akik rendszeresen, különösebb gond nélkül ajnározzák a lakótársaik, barátaik, ismerőseik, szeretőik játékait anélkül, hogy ezekről a viszonyokról említést tennének. Korrupt, etikátlan és hazug sajtót, amely szemérmetlenül próbálta politikai ideológiáját elültetni a gyanútlan játékosokban.

De a balhé kitört, ők pedig lelepleződtek. Ám ahelyett, hogy beismerték volna a hibáikat és elnézést kértek volna az összeférhetetlenségi ügyek miatt, ezek a oldalak inkább rátámadtak a saját olvasótáborukra. Nőgyűlölő terroristáknak, alsóbbrendű létformáknak, zaklatóknak, hisztis gyerekeknek és szélsőjobbos náciknak állították be a közönségüket, miközben ők igyekeztek áldozati szerepben tetszelegni. És mindezt csupán arra alapozták, hogy a botrány egyik résztvevője történetesen egy nő volt.

Példátlan arroganciára és nagyképűségre valló húzás. Ám mindez nem tántorította el a #GamerGate mozgalmat attól, hogy újabb és újabb mocskos titkokról, összeférhetetlenségekről és uram-bátyám szemétségekről rántsa le a leplet.

A sajtó egyre mélyebbre ásta magát a korrupciós botrányban, és kétségbeesésében a fősodratú médiához fordult segítségért. Ők aztán természetesen kapva kaptak az alkalmon, hiszen egyrészt a sztori a „gonosz, kirekesztő, nőgyűlölő” játékosokról kellően szaftosnak hangzott, másrészt meg jó ideje örömmel vetik rá magukat minden lehetőségre, amivel árthatnak a legnagyobb konkurenciájuknak, a videojátékok iparának. A legnagyobb, legrangosabb oldalak világszerte elkezdtek cikkezni a témáról, és egytől egyig ugyanazt a narratívát közölték le, amit a videojátékos szaksajtó hazudott a saját védelme érdekében: azaz a játékosok ok nélkül támadják őket, azok a kölkök félnek a változástól, és egyszerűen nem akarják, hogy bárki belerondítson a soviniszta macsó fantáziálásukba.

A mese, miszerint a #GamerGate nem más, mint néhány száz szélsőséges náci, akik utálják a nőket, a kisebbségeket és félnek azoktól a „bátor amazonoktól”, akik kritizálni merészelik a hobbijukat, általánosan elterjedté vált mindenhol. Olyannyira, hogy egy teljes éven át jelentek és jelennek meg cikkek, ahol ezt a narratívát erőltetik.

És mindez nem volt elég ahhoz, hogy a #GamerGate mozgalom meghátráljon. Az állandó hazugságok, a legszörnyűbb rágalmak és legaljasabb mellébeszélések ellenére a tagok folytatják a küzdelmet az etikusabb szaksajtó és a kívülről érkező ideológiai támadások ellen. Egy éve. És a bulinak még messze nincs vége!

A #GamerGate mozgalom tagjai különböző háttérrel rendelkeznek, különböző célokért küzdenek és különböző eszközöket vetnek be a harcban. Ám egyikük sem vágyik teljesíthetetlen célokra. Nem akarnak Pulitzer-díjas írásokat a szaksajtóban látni. Nem akarják elhallgattatni egyik politikai vagy ideológiai ellenfelüket sem. Csupán annyit szeretnének, hogy az újságírók és bloggerek megemlítsék, ha valaki olyanról közölnek le cikket, akihez a magánéletben is kötődnek. Hogy a játékokról legyen végre szó, és ne identitáspolitikáról, feminizmusról, lenge öltözékekről vagy nagy mellekről. Hogy a fejlesztők megkapják a szabadságot ahhoz, hogy azt és úgy hozzanak létre, ahogyan csak szeretnék, és ne kelljen attól rettegniük, hogy támadás éri őket, amennyiben a játékukban nincs elegendő női és/vagy kisebbségi karakter (vagy esetleg nem „megfelelően” vannak ezek ábrázolva).

Szóval egy év. Egy teljes éve megy a buli. Az interneten még a 15 perc hírnév is komoly teljesítménynek számít, főleg, hogy az átlagos felhasználó figyelme hamarabb lankad, mint egy középkategóriás aranyhalé.

A #GamerGate mindezen idő alatt viszont elérte, hogy számos oldal frissítette az etikai kódexét. A szerzők végre (többnyire) odabiggyesztik a cikkek alá a különféle személyes kötődéseiket. Két hete a Society of Professional Journalists meghallgatta a mozgalom problémáit és sirámait a videojátékos szaksajtóval kapcsolatban, és nem meglepő módon nekünk adtak igazat.

A #GamerGate valószínűleg örökké a rosszfiú fog maradni. A nyilvánosság (már akik hallottak a dologról egyáltalán) mindörökké akként fog tekinteni ránk, aminek a sajtó hazug módon beállított minket: zaklatóknak, kirekesztőknek, rasszistáknak, terroristáknak, nőgyűlölőknek. Semmit nem tehetünk ellene.

Ezen megítélésen kizárólag ugyanez a sajtó tudna változtatni, de nekik ez nem érdekük, hiszen akkor azt is be kéne ismerniük, miszerint amit eddig állítottak rólunk, az egytől egyig szemérmetlen hazugság volt. De ez legyen a legkisebb bajunk! Ha hazudni akarnak rólunk, csak tessék! Eddig is ezt tették, ezután is ezt fogják tenni! Mi pedig ezalatt folytatjuk tovább azt, amit elkezdtünk!

Boldog első születésnapot, #GamerGate!

Attack on Titan - élőszereplős film

Egyszerűen tanácstalan vagyok. Ugyanis most először nehezen tudom szavakba önteni, mennyire rossz az Attack on Titan élőszereplős filmváltozata. Kutakodom kifejezések után, de csak olyan közhelyek jutnak eszembe, mint a „tragikus”, a „szörnyű” vagy a „katasztrofális”. Ám ezek egészen egyszerűen nem képesek jól érzékeltetni azt az abnormális, természetellenes förmedvényt, ami a szemem előtt zajlott fájdalmas másfél órán keresztül.

Itt fontos megjegyezni, hogy a manga és anime széria egyaránt elnyerte a tetszésemet. Beismerem, elfogult vagyok, éppen ezért tessék az itt elhangzottakat egy csipetnyi kétkedéssel kezelni. Mégsem érzem azt, hogy igazságtalan lennék, amikor azt mondom: ezt a filmet – függetlenül a forrásanyag ismeretétől – mindenkinek messze el kell kerülnie.

Tudom magamról, hogy az elvárásaim hatalmasak, amelyeknek semmi a világon nem lett volna képes maradéktalanul megfelelni. Ráadásul az előzetesen kiszivárgott információk alapján tudható volt, hogy annyi változást iktattak be a történetbe, amely óvatosságra intette még a legoptimistább rajongókat is. Éppen ezért némileg reményvesztetten, óvatos távolságtartással és lemondással álltam neki a filmnek – és még így is sikerült annak hatalmas csalódást okoznia! Mondhatom, nem kis bravúr volt ez a részéről.

De menjünk csak szépen végig azokon a változásokon, amelyek nem feltétlenül tettek jót a végeredménynek, és amelyek tanácstalan fejvakargatásra késztették a hozzám hasonlókat. Egyrészt a fantasy közegnek búcsút mondhatunk, helyette pedig kapunk valamiféle poszt-apokaliptikus egyveleget, amely alapján arra következtethetünk, miszerint a filmben látott világ a miénk akar lenni az óriások inváziója után.

Mindez legalább olyan fölösleges változtatásnak tűnik, mint amennyire értelmezhetetlennek. Persze, nem tudjuk, merre is tart a történet egésze (ez csak az első rész volt – sajnos!), tehát meglehet, lesz értelme a dolognak. De jelenleg mindez nem tűnik egyébnek, mint egy kényszeres változtatásnak az eredetiség nevében.

A karakterek részben megmaradtak. A három főszereplő ugyanaz, továbbá néhány rajongói kedvenc is felbukkan. Az ugyan különös, hogy miért pont a minden létező népszerűségi listát vezető Levi nem kapott helyet a moziban, de ugyebár nem láthatunk bele a készítők különös gondolatmenetébe. Helyette viszont előkerül egy Shikishima nevű alak, aki részben ugyanazt a szerepet hivatott betölteni, mint Levi, épp csak rosszul, bizarrul, közhelyesen és erőltetetten.

Hanji bolond a mangában és a sorozatban is, de legalább jó értelemben vett bolondról beszélünk. A filmben viszont egy ostoba, idegesítő bohóc-bolondot csináltak belőle, amit valószínűleg sokan zokon fognak venni. Sasha szörnyű, Jean tulajdonképpen különösebb ok nélkül utálja a főhőst és a világot, a többi fontosabb szereplőt pedig részben újak helyettesítik, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A film eleje és vége hasonlít a forrásműhöz (körülbelül a nyolcadik epizód végéig jutunk el benne), a közte lévő kaotikus, üres, semmitmondó és lélektelen szenvedés viszont a remény legapróbb lángocskáit is pusztítót szélviharral söpri el. Az egymást követő jelenetek egytől egyig felidézik bennünk a legszörnyűbb filmes emlékeinket. A párbeszédek olyan rosszak, hogy szinte már én érzem magam kellemetlenül. Az, hogy a színészek túljátsszák a szerepet, hihetetlenül enyhe kifejezés. Az általuk megformált karakterek pedig körülbelül annyira szerethetőek, mint egy szinte teljesen kiapadt, koszos pocsolya egy elhagyott út mentén.

A trükkökről sok jót nem lehet elmondani, és talán jobb is, ha nem mondok róluk semmit. És nem azért, mert nem egészen fair, ha Hollywood látványvilágához és szintjéhez mérjük őket (miért baj, ha a legjobbat állítjuk fel mérceként?), hanem azért, mert szeretnék minél kevesebbet gondolni rájuk. Rosszak, legyen elég ennyi, és a film előrehaladtával a minőségük csak egyre gyatrább lesz. Hogy a pénzből, az időből vagy az akarásból fogytak ki, azt természetesen nem lehet tudni. 

Az Attack on Titan mentőkörülmény és pozitívum nélkül rossz. Nem tudom, igazából kinek is szánhatták ezt a filmet. A manga és anime rajongóinak egészen biztosan nem, mert semmit nem találunk meg benne azon jellemzők közül, amelyek jóvá, érdekessé és szerethetővé tették a forrásműveket. A szériát nem ismerőket megcélozni ezzel a borzalommal pedig szintén nem tűnik életszerű forgatókönyvnek, hiszen egyrészt (a széria népszerűségét és ismertségét figyelembe véve) jóformán ők vannak kisebbségben, másrészt meg ez valóban egy förtelmesen rosszul sikerült film, akár vannak előzetes elvárásaink, akár nincsenek.

Az adaptációk nem erősségei sem az amerikai, sem a japán filmiparnak. És mindezt következetesen újra és újra bizonyítják a nézőknek. Ugyanakkor az Attack on Titan kudarcát nem lehet egyszerűen a műfajok közti különbségek és a nehezen átültethetőség számlájára írni. A filmben található változtatások egytől egyig tudatos döntések eredményei, és egytől egyig a végtermék kárára vannak. A nézők tudják, min ment el a buli. A készítők is tudják, min ment el a buli. Innentől kezdve pedig a történetnek vége van.

Sokat lehetne még beszélni erről a filmről, de fölösleges. Az, hogy a rendező hatalmas hisztivel esett neki a kritikusoknak, akik őszintén elmondják a véleményüket legalább annyira beszédes, mint az, hogy a jó mozis nyitóhétvége után a manga szerzője személyesen könyörgött a rajongóknak, hogy adjanak a filmnek egy esélyt, miután villámgyorsan híre ment, mennyire kitoltak velük.

Én viszont arra kérnék mindenkit, lehetőleg ezt ne tegye! Ne adjon esélyt és ne bízzon abban, miszerint annyira azért csak nem lesz rossz, mint mondják. Mert bizony ezúttal a film tényleg annyira rossz, mint mondják!