233. nap: Ha valaki pénzt akar keresni...

Nincs ebben semmi újszerű. Ha valaki csinál egy honlapot, blogot, fórumot, ami napi szinten több ezres látogatottságot képes produkálni, a reklámozók előbb vagy utóbb rátalálnak, és az illetőnek máris megvan a bevételi forrása. Ehhez, persze, nem árt egy olyan ötlet vagy téma, amivel ezt meg lehet valósítani, mert példának okáért egy, az enyémhez hasonló oldalacska soha az életben nem lenne képes anyagi hasznot termelni. Nem is ez a célom vele. Ám akinek mégis vannak ilyen jellegű ambíciói, azok kapnak most tőlem egy tanácsot, méghozzá teljesen ingyen!

A napokban kezdte el promózni az RTL Klub a Való Világ legújabb szériáját. A jelentkezés megkezdődött, amit természetszerűleg hamarosan követ majd a válogatás maga. Ez nyilván egy több hetes, hónapos procedúra, de ha majd elkezdenek szállingózni a hírek, ha lesznek kézzelfogható információk, nem kell mást tenni, mint indítani egy oldalt, ami kizárólag a műsorral fog foglalkozni, napi, rendszeres frissítéssel és kellőképpen elfogult nézőponttal. Garantálható, hogy özönleni fognak az olvasók!

Nem találtam fel a spanyol viaszt, hiszen a valóságshow előző szériája idején is számos honlap jött létre ilyen célkitűzéssel és profillal, ám az igazán nagyokat leszámítva egytől egyig elbuktak, köszönhetően a szerkesztők akaratgyengeségének és a kitartás legalapvetőbb hiányának. Borítékolható volt, hogy ez történik majd. Ám az eddigi 233 nap alatt megtanultam, hogy egyáltalán nem olyan nehéz állandó jelleggel egy témára fókuszálva bejegyzéseket és frissítéseket készíteni, azaz a dolog megvalósítható. Nyafizni pedig nem érdemes, hogy így gagyi, meg úgy ócska az a műsor, mert nem azon van a hangsúly, hanem kizárólag a látogatottságon. Sőt, továbbmegyek, ha majd a VV ötödik szériája véget ér, jöhet az X-Faktor, Csillag Születik, és még fene tudja, milyen reality folyamatos nyomon követése! 

Nem egy nagy ötlet, elismerem, de ennek ellenére mégsem kísérleteznek sokan a megvalósítással. Pedig a lehetőség mindenki számára adott. Ha jobban belegondolok, akár én is megcsinálhatnám! Miért is ne?! Úgyhogy mindenki szépen felejtse el az imént olvasottakat, mert csupa blődséget tartalmazott minden szava. Rám pedig vár a dicsőség és a meggazdagodás!    

232. nap: Önkontroll

Most igazán büszke vagyok magamra! Káromkodhatnék, puffoghatnék, szidhatnám az illetékesek felmenőit, de mégsem teszem! Micsoda önuralom, micsoda lelkierő, micsoda emberfeletti lélekjelenlét! Ha nem tudnám, hogy nem én vagyok a megtestesült nyugalom földi helytartója, azt mondanám: én vagyok!

Ám hiába nem káromkodom, nem puffogok és az illetékesek felmenőit sem szidom, attól még a dolgok mit sem változnak. Végre itt lett volna a lehetőség egy nagyszerű kirándulásra, erre a légitársaságok finoman szólva is bicskanyitogató árképzései úgy hatottak rám, mint egy csodálatosan irányzott jobbegyenes a nózim kellős közepébe! Fájdalmas, mint egy tökönrúgás, és az ember látása sem tisztul ki utána jó sokáig.   

Ha belemennék a részletekbe, az a nyugalmam megzavarására alkalmas elemeket tartalmazna, és ezt semmiképp nem szeretném megkockáztatni. Hiszen tulajdonképpen jó dolog, hogy ilyen pozitívan állok a dolgokhoz. Ritka pillanatok ezek az én életemben, őrzöm is őket, ameddig csak lehet!

231. nap: Szentendre

Az idő mesés, a kedvem felhőtlen - ideális körülmények találkozásai ezek, úgyhogy nem voltam rest, és kilátogattam Szentendrére. A biztonság kedvéért jó korán indultam, nehogy túl sok turistacsoport keresztezze utamat, és előrelátásom korántsem ért véget ezzel. Mert bizony még az is eszembe jutott, hogy vigyek magammal fényképezőgépet! Le a kalappal magam előtt!

Nem készítettem képet a városban uralkodó állapotokról, ezért arra kérem kedves olvasóimat, higgyenek nekem, amikor azt mondom, mindenfelé építkezésekbe, felújításokba botlik arrafelé az ember. Mire beindul a csúcsidőszak, Szentendre biztosan pompázatosan fog festeni. 

Azért egy klasszik utcaképet csak elkattintottam, nehogy bárki azt gondolja, csupán a fantáziám szüleménye volt ez a kiruccanás.

A parton sorakozó üzletek, éttermek és kávézók sem maradhattak ki a sorból.

És most jöjjön a legfontosabb nevezetesség!

Bezony, ez az a hely, ami valamennyi látogatásom alkalmával kiemelkedő jelentőséggel bír. A fagylaltozó átesett a szokásos minőségellenőrzésen, és azt kell mondjam, az általam kipróbált mind a hat különböző terméke megfelelt az egyébként igen magas szintű elvárásomnak. Bárcsak én is ilyen szép statisztikákat tudtam volna felmutatni anno a vizsgaidőszakban! Az üzletben is jártam, de ezúttal nem vásároltam ott semmit. A választék bőséges volt, mint mindig, így sajgott a szívem, mikor üres kézzel kellett távoznom. Sebaj, majd talán legközelebb.  

Már fél tizenegy is elmúlt, mikor úgy éreztem, az én ízlésemnek immár túl kevés a látnivaló, túl nagy a meleg, és túl sok az ember. Hazafelé megpróbáltam felkutatni a kedvenc büfémet, ahol egykoron lángost árultak - a legjobbat, amit valaha ettem -, de sajnos nem jártam sikerrel. Egy nagyon szűk, keskeny sikátorban volt, tudom, de mostanra szőrén-szálán eltűnt onnan. Nagy kár, mert az, amit ott árultak egykoron, remek lezárása lett volna egy különben sem utolsó kirándulásnak.

230. nap: Egy szelet nosztalgia

Ma megleptem magam egy csomag Bounty csokival. Kivételesen nem a féktelen étvágyam vett rá erre, egyszerűen csak nosztalgikus hangulatba kerültem. Emlékszem, amikor még az életkorom csupán egyetlen számjegyből állt, a közelünkben volt egy bolt, ahol valutáért lehetett vásárolni mindenféle különleges portékát, amik akkoriban nem igazán voltak kaphatóak máshol. Konsumex volt a neve. Innen jutottam hozzá durván havonta egyszer az akkor kuriózumnak számító édességekhez. 

A Mars, a Toblerone, és mindenek felett a Bounty volt a kedvencem. Igazi boldogságot jelentett, valahányszor befaltam egy adagot, és egyáltalán nem zavart, milyen kis csekélység is volt ez valójában. Gyermeki énem számára ez jelentette a tökéletes ajándékot, amiben, nyilvánvalóan nem csupán maga az édesség, hanem annak ritkasága is közrejátszott. 

Manapság, persze, mások a viszonyok. A Bounty és társai már sem különlegesnek, sem ritkaságnak nem számítanak. Fillérekért juthat hozzájuk bárki, akár ipari mennyiségben is. Én pedig nem tudom eldönteni magamban, hogy ez jó dolog-e, vagy sem. 

Mindenesetre vettem egy csomaggal ebből az egykoron értékesnek vélt csokiból, pusztán a hangulat kedvéért. És szerettem volna úgy örülni neki, mint a régi, szép időkben.

Nem sikerült.

229. nap: Resi(g)n

Elvileg holnaptól lehet kapni a Games Workshop új anyagból (resin) gyártott modelljeit. Hogy idehaza mikortól lesznek elérhetőek, erősen kérdéses, de ha az eddigi tendenciákat vesszük figyelembe, a készlethiány és a szállítási nehézségek most is remek kifogásként szolgálhatnak majd, ha valaki az előreláthatóan több hetes késés okait kezdené firtatni. Na, nem mintha olyan nagy vehemenciával szeretném rávetni magam az újonnan érkező figurákra, csak azért mégis furdal a kíváncsiság néhány babával kapcsolatban.

Az utóbbi időben egyébként is áttértem a grandiózus hadseregekről a kisebb létszámú csapatokra, amiben a nyilvánvaló anyagi megfontolás mellett a hangulati tényező is szerepet játszott. A tömött sorokban masírozó, ragyogóan kifestett, ámde mégis névtelen katonák látványa felemelő, ez igaz, de egyre kevésbé érzek magamban lelkesedést a hobbi ilyen jellegű aktív gyakorlására. Végtelen és reménytelen feladat lépést tartani az újabb és újabb (és egyre drágább) modellekkel és seregekkel. Mintha az ember egy tökéletes számítógépet szeretne összerakni - meglehet, abban a pillanatban pöpec a masina, de fél év múlva már olyan elavult lesz, mint annak a rendje. Így vagyok én a seregeimmel is. 

Ez azért is aggaszt, mert a Warhammer Fantasy és 40K világok igazán szimpatikusak nekem. Milyen kár, hogy a cégről, amely a jogokat birtokolja, ez már egyáltalán nem mondható el. Meglehet, ezek a babák lesznek az utolsó esélyem arra, hogy ne mondjak le teljes egészében erről a különleges és rengeteg szépséget fölvonultató hobbiról. Mármint, ha valamilyen csoda folytán még az idei évben befutnak az első szállítmányok...

228. nap: Tizenegy (+ egy)

Nem volt kis feladat, de végül csak megoldottam: leltárba vettem, eddig összesen hány felhasználónevet kreáltam a különböző világhálós felületeken, fórumokon, oldalakon. A végeredmény pedig, mint az a cím alapján már sejthető, tizenegy lett. Egyesek talán sokallják ezt a számot, mások elborzadnak, mennyire hiányzik az életemből a változatosság, mindenesetre eddig (bő tizenöt év alatt) ennyire volt szükségem a nyugodt és biztonságos szörfözéshez.

Nem meglepő módon egyik sem emlékeztet a saját nevemre, még távolról, mutatóban sem. Akad köztük rövidítés, anagramma, véletlenszerű betűsor, ami valamiért elnyerte a tetszésemet, meg néhány elborult ökörség, de egy dolog közös bennük: csak én értem a jelentésüket. A kérdés azonban mégsem az, mi alapján választ magának alibineveket az ember, hanem az, miért van erre egyáltalán szüksége. Paranoia? Az anonimitás illúziója utáni vágy? Egy esély, hogy egy időre azokká válhatunk, akikké mindig is szerettünk volna, de ezt valamiért a való életünkben nem tudtuk, vagy nem mertük megtenni? 

Embere válogatja, melyik válasz rejti a megoldást a kérdésre. Az azonban biztos, hogy az internet lehetőséget ad mindenkinek arra, hogy ott kiélhesse az összes elfojtott frusztrációját, elégtételt vehessen a mindennapok során elszenvedett megaláztatásokért, kipanaszkodhassa magát az eladó bunkósága, az anyós rigolyái, vagy a szomszéd rikácsoló papagája miatt, méghozzá olyan hangnemben és stílusban, ahogyan azt úri kedve tartja. A trollkodás, illetve amit annak hívnak, nem újszerű jelenség, erről minden bizonnyal hosszú órákat tudnának mesélni a különféle telefonos ügyfélszolgálatokon, amelyek dolgozói már azelőtt megtapasztalták az emberi bunkóság és primitívség valamennyi formáját, hogy a legutolsó hülyegyerek is géphez jutott volna. 

Azonban engem nem érdekelnek az internetbetyárok, távol áll tőlem, hogy a figyelemhiányos görcsök ténykedése ellen emeljek szót, egyszerűen csak szeretném kijelenteni, hogy az eddigi tizenegy felhasználónevem kevés, és szükségem van egy újabbra. Hogy mi lesz az, még nem tudom, de biztosan kitalálok valamit.

Az viszont teljesen biztos, hogy ilyen jelentéktelen témának ekkora terjedelmű bejegyzést készíteni, ilyen tekervényes megközelítésből jutva el a valódi mondandóig, igazán szánalmas dolog. De ennél jobb hirtelen nem jutott ma eszembe.

227. nap: BB IV.

Régi, kedves sorozatom, a Budapesti Barangolások ma újabb fejezetéhez érkezett. Tudom, hónapok óta méltatlanul hanyagoltam szegényt, így ideje volt leporolni egy kicsit és új lendületet adni neki. Sok elintéznivaló torlódott össze a héten, de meglepő módon, hozzám képest szokatlanul gyorsan a végére jártam szinte mindnek. Ezért éreztem úgy, hogy a sikeres ügyintézések után ideje megjutalmaznom magam, és burjánzó lelkesedésemben kilátogattam a repülőtérre.

Előre figyelmeztetek mindenkit: fotókat sajnos nem készítettem. Egyrészt hirtelen felindulásomban döntöttem a kirándulás mellett, másrészt erős volt a gyanúm, hogy bármelyik percben a nyakamba szakadhat egy vihar, ezért igyekeztem minimális mennyiségű felszereléssel útnak indulni. De sebaj, hiszen egy repülőtérről bőségesen lehet találni fotókat a neten. Így tehát ezek voltak a mai célállomásaim.

Először a kettes terminál A és B részlegét vettem szemügyre, amelyeken szokás szerint viszonylag nagy volt a nyüzsgés. Kíváncsi voltam továbbá erre az új, konzervdobozra emlékeztető képződményre is, ami a két épület között húzódik. Élőben még nem volt szerencsém megtekinteni e konstrukciót, bár most, miután túl vagyunk az ismerkedés szakaszán, nem érzem úgy, hogy az életemet gyökeresen megváltoztatta volna ez a találkozás. Kicsit azokra a régi, hengerszerű kenyértartókra emlékeztet, amelyeknek fel kellett nyitni az oldalát, hogy hozzáférjünk a belsejéhez. Nagy bánatomra viszont a kilátóterasz elérhetetlennek bizonyult.

Hazafelé menet ugrottam be az egyes terminálra. Kicsi, elnyűtt, kopottas, leharcolt, tudom, de attól én még nagyon szeretem! Utazásaim döntő többségét innen bonyolítottam, így az épületet elég jól kiismertem mostanára. És ami a legjobb az egészben: a kilátóterasz tárva-nyitva áll a bámészkodók előtt. Nem is voltam rest, legalább másfél-két órán át bámészkodtam, lestem a le- és felszálló repülőket, a megkönnyebbült utasokat, akik kisebb vagy nagyobb megpróbáltatások után értek földet, és azokat a szerencsétleneket, akik akkor indultak valamelyik távoli, ismeretlen célállomás irányába. Néztem, és bevallom, irigykedtem is rájuk egy kicsit. Főként, persze, az indulókra. És miközben utazás-fétisem egyre inkább elhatalmasodott rajtam, hálás voltam az időjárásnak, amiért a fölém küldött sötét fellegek nem zúdítottak a nyakamba egy kiadós zivatart. 

Nagyon jó kirándulás volt ez, amit remélem hamarosan megismételhetek valamikor. De az lenne a legjobb, ha végre nem csupán messziről epedeznék a repülőgépek után, hanem fel is szállnék egyre. Egy gyerekmentes járatra!

226. nap: Arkham Horror - teszt

Ismét társas, és ismét Fantasy Flight Games - azon belül is a cég egyik legsikeresebb és legnépszerűbb húzóneveinek egyike, az Arkham Horror című alkotás kerül ma bemutatásra. A játék egyáltalán nem számít újnak, sőt, első kiadása óta számtalan kiegészítő megjelent már hozzá, hogy tovább mélyítse az egyébként sem éppen sekélyességéről elhíresült rendszert. Mégis úgy érzem, hogy a téma megér egy misét, mert egyáltalán nem hétköznapi társasról van itt kérem szó!

Mára már gyakorlatilag beszerezhetetlen az eredeti, 1987-ben megjelent Arkham Horror, így a műfaj kedvelői tapsikolhattak örömükben, amikor a Fantasy Flight Games kiadásában egy felcicomázott, felújított játékot kaphattak kézhez. És a cég dicséretére legyen mondva, hogy a kötelező ráncfelvarráson túl az alapkoncepció ugyanaz maradt 2005-ben is, mint eredetileg. Kooperatív játékról lévén szó, a játékosok nem egymás ellen, hanem egymást segítve és támogatva küzdenek a közös célért. A tét pedig nem kicsi: Arkham-ot, és talán az egész bolygót szörnyű veszedelem fenyegeti egy gonosz istenség vagy Mérhetetlen Vén képében, akinek volt olyan vastag bőr (pikkely, szaru, nyálka, buborék) a képén, hogy a mi világunkba szeretne betolakodni, kéretlenül. A játékosokat, akik mindegyike egy-egy nyomozót irányít, egyszerre szorítja az idő és hátráltatják az ellenfelek, akiknek mozgása a rendszer automatizáltságának hála a véletlenszerűen húzott kártyákon múlik. 

Az Arkham Horror lehetőséget biztosít arra, hogy egyedül is játszhassunk vele, ám ne feledkezzünk meg arról, hogy a nehézségi fok a nyomozók számával fordítottan arányos. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen Lovecraft világában egyáltalán nem az emberek állnak nyerésre. Ideig-óráig talán sikerül visszatartani a rémségeket néhány szerencsés halandónak, esetleg elodázhatják a vég bekövetkeztét ügyességüknek vagy leleményességüknek hála. Ám a nyomozóknak a rövidtávú győzelmekért is legtöbbször szörnyű árat kell fizetni, legyen szó akár az ép elméjükről vagy az életükről. 

Nincs ez másként a társasjátékban sem. Arkham térképén bóklászva óhatatlanul is olyan helyzetekben találhatjuk magunkat, ahonnan nem egykönnyen vágjuk ki magunkat pusztán fegyvereink erejével. Óvatos, előrelátó tervezésre és stratégiára van szükség, ha a játékosok nyerni szeretnének, így egy jól kiegyensúlyozott csapat elengedhetetlen a sikerhez. Az alapcsomag is számos választható karaktert tartalmaz, és ezt a számot a különféle kiegészítők még tovább növelték. Mindenkinek megvannak a személyes indítékai, így aki inkább a szerepjátékos aspektust helyezné előtérbe, annak sem kell csalódnia. 

A játékhoz elképesztő mennyiségű kártyát és jelzőt kapunk, amelyek egyesek számára eleinte kicsit túl soknak is tűnhetnek. De aggodalomra semmi ok, mindennek megvan a helye és az értelme, sőt, miután átrágtuk magunkat a szabályokon, már egyáltalán nem fog gondot jelenteni a kismillió mütyür. A köröket szokás szerint egymás után következő fázisok alkotják, amelyek során a játékosok cselekedhetnek, majd miután mindenki a végére ért a tennivalóinak, kezdődik minden elölről. Ám érdemes vigyázni, hiszen minden egyes körrel közelebb kerülünk ahhoz, hogy a játék elején véletlenszerűen vagy közös megegyezéssel kiválasztott főgonosz a városra szabaduljon. Ha ez megtörténik, még nincs minden egyértelműen veszve, hiszen ekkor sor kerül az epikus összecsapásra, amelyben viszont valóban csak egy jól felszerelt és szerencsés csapatnak van esélye diadalmaskodni. Természetesen nem mindegy az sem, kivel kerülünk szembe - egyesek ellen eséllyel vehetjük fel a harcot, mások viszont azonnal megsemmisítenek mindenkit. Ezeket a szempontokat is érdemes belekalkulálni a taktikánkba.

Ideális esetben tehát a cél az, hogy győzelmünket még azelőtt begyűjtsük, hogy ez a kellemetlen találkozó megtörténne. Ezt a város különböző pontjain nyíló dimenziókapuk felderítésével és lezárásával érhetjük el. A történet tehát nem csupán Arkham városában játszódik, hanem időről időre nyomozóinknak meg kell látogatniuk ismeretlen világokat és síkokat, majd az ott szerzett tudással felvértezve visszatérni. 

Ám nehogy azt higgyük, hogy a városban az egyre szaporodó furcsaságok nem szúrnak szemet rajtunk kívül senkinek! Ahogy múlik az idő, és egyre több lény érkezik a nyitva álló kapukon át, a boltok, amelyekben máskülönben lehetőségünk nyílna felvértezni magunkat mindenféle földi jóval, szép lassan elkezdenek bezárni, mi pedig ott maradunk egy szál baseballütővel a kezünkben.  Embereinknek azonban nem csupán pisztolyok és puskák, hanem különféle varázslatok és mágikus tárgyak is a segítségére lesznek, ha elég szerencsések vagyunk, és nem félünk beáldozni egy keveset a józan eszünkből a használatukért cserébe. Természetesen érdemes velük csínján bánni, mert nincs is annál kellemetlenebb, mint amikor az utolsó pillanatban, a cél előtt borul el végérvényesen az elménk és kerülünk diliházba.

A játék másik fontos aspektusa, hogy menet közben a lehető legtöbb nyomot gyűjtsük be, amelyeket aztán különféle helyzetekben tudunk felhasználni. Segítségünkre lehetnek a dobások alkalmával ugyanúgy, mint a kapuk lezárásakor illetve a végső csata során is. Röviden szólva: minél több van nálunk, annál jobb!

Elkeseredni azonban nincs okunk akkor sem, ha netán nem járunk sikerrel, és a Gonosz diadalmaskodik a Jó fölött. A Cthulhu-Mítosz részét képzi ez is, mint sok egyéb érdekesség, így a lényeg elsősorban az, hogy jól mulassunk menet közben. A hangulatra nem lehet panasz, akár egyedül ülünk neki a nyomozásnak, akár barátokkal összefogva. És míg az alapdoboz beszerzésével is rengeteg örömteli játékülést hozhatunk össze, érdemes utánajárni, mit tartalmaznak a kiegészítők, és alkalomadtán beszerezni azok közül is néhányat, a változatosság kedvéért. Ezek általában új lapokat, nyomozókat és szörnyeket tartalmaznak, de a nagyobb dobozokban magához Arkham-hoz is hozzácsatolhatunk néhány új kerületet, negyedet, elővárost. 

Összességében nincs mit csodálkozni azon, hogy ez a társas olyan népszerűségre tett szert, amilyenre, és hogy a jövőre negyed évszázados koncepció a mai napig képes elvarázsolni a rajongókat. Hideg, sötét, viharos téli estéken hatalmas élmény egy vidám társaságban megpróbálni a lehetetlent, és győzelmet aratni a rémségek fölött. Ha egyedül vagyunk, elég csupán egy kis chips és kóla, és az időjárási- és éghajlati viszonyoktól függetlenül remekül fogunk szórakozni a játékkal.

9/10

225. nap: A függetlenség receptje - első rész

Erre a hétre különösen sok hivatalos és szükségszerű tennivaló sokasodott föl, amelyeknek a végére kell járnom. Így az éjszaka folyamán óhatatlanul is azon kezdtem el gondolkodni, hogyan lehetne ezeket kikerülni, megúszni, leküzdeni úgy, hogy az a lehető legkevesebb kiszolgáltatottsággal, kompromisszummal járjon. És miközben ezen töprengtem, elkezdett kialakulni bennem egy lista azokról a dolgokról, amelyek jelentősen lecsökkenthetik a mindennapjaink során felmerülő kellemetlenségek okozta stresszt. Ezek szerint valahogy így kellene kinéznie az emberi faj mindenkitől független példányának.

- Tudjon és szeressen barkácsolni. Nagyon fontos, hogy képes legyen akármit elkészíteni a ház körül, a madáretetőtől kezdve a kerti padon és függőágyon át egészen a virágtartó állványig. Megspórolhat vele egy rakás pénzt, munkadíjat, szállítási költséget. Jó befektetés.

- Tudjon szerelni is. Valamelyest kapcsolódik az előzőhöz, ám itt nem egyszerűen arról van szó, hogy ki tudja cserélni a villanykörtét, hanem akár a csillárt is, ha kell. Ha új gáztűzhely érkezik a családba, megúszhatja, hogy egy szerelőnek kelljen azt belőnie, ha folyik a víz a falból, egyszerűen kicseréli a csövet ő maga. Ha eldugul a lefolyó, kidugaszolja, ha beletörik a kulcs a zárba, megjavítja. Fontos bónusz, ha ezek mellett ért az elektromos készülékek széles spektrumának javításához is.

- Hasznos képesség, ha remekül boldogul a jogi ügyekkel is. Legyen szó akár adózásról, adás-vételről, vagy akár a fogyasztói érdekek érvényesítéséről, mindig öröm, ha az illető nem teljesen kerge az adott témában. Nem is beszélve az ügyvédek horribilis óradíjának megspórolásáról. 

- Óriási előny, ha az illető penge a számítástechnikában is. Persze, egyszerre legyen nagymenő szoftveres és hardveres kérdésekben. Hiszen néha szükség lehet néhány alkatrész kicserélésére, máskor viszont húzhatja újra az operációs rendszerét. És amíg egy szerelő nem feltétlenül figyel oda hősünk személyes beállításaira, vagy emberünk simán nem szeretné, hogy turkáljon valaki a mappáiban, addig az élet sokkal könnyebb, ha mindenre ő maga is képes. Az egyéb, hasznos programok profi szintű ismerete szintén bónuszt jelent az eddigiek felett.

- Ha otthonosan mozog a gasztronómiában, mesterien főz és süt, az élet egy csapásra vidámabbá válik számára. Lehet akár egy nagyobb összejövetel, vagy csupán egy szerényebb, csöndes vacsora, rengeteg pénzt spórolhat az illető a szakácstudományával, ráadásul mindig tisztában van az összetevők listájával is. Nincs többé rendelés, kényszerű gyorskaja, mirelit ócskaságok és konzervek. Az utolsó falatig minden friss és finom. Vágyhat az ember ennél többre?

- Zárójelesen kapcsolódik az előzőhöz a kertészkedés, növénytermesztés- és ápolás ritkábban használt, ámde mégis hasznos képessége. A saját termésnél nincs édesebb, a saját nevelésű dísznövény pompázik a legszebben, a saját ültetésű fa nő a legmagasabbra. Ha van kert, kedve szerint telepítheti be és alakíthatja annak minden négyzetméterét. Vagy egyszerűen a saját paprikáját és paradicsomát eszi reggelire, a saját eprét csipegeti a desszert mellé. Hobbinak sem utolsó dolog ez.

- A banki ügyek intézése sokak számára bonyolult és megerőltető. Ha viszont az illető naprakész az árfolyamokból, kamatokból, részvényekből, befektetésekből, jelentősen növelheti a bevételeit, és elkerülheti a csőbehúzást. Hitelügyeknél is sokan jó hasznát veszik (vennék) a szerteágazó ismereteknek. 

- Már-már szinte fölösleges is megemlítenem azt, hogy emberünknek egyszerre illene otthonosan mozognia az orvostudomány és a gyógyszerészet világában is. Így módja van fényt derítenie a saját betegségeire, miközben a létező legalkalmasabb szereket veszi magához a gyógyulási folyamat lerövidítése érdekében. Szerencsés esetben ritkán használatos képesség, de ha szükség van rá, akkor nagyon jól jön függetlenségében tobzódó barátunknak. 

Röviden erre lenne szükség ahhoz, hogy az embernek többé ne legyen túl sok gondja semmivel és senkivel. Persze, akár föl lehetne sorolni a világ összes szakmáját, amelyre alkalomadtán rászorulunk, de egy nyugodtabb élethez talán ennyi is elegendő. Viszont, némiképp aggasztó tényként kezelem, hogy ezek közül egyik sem illik rám. Ennyit a fene nagy, hőn áhított szabadságomról...

A világtól független emberünk azonban csak úgy lehet igazándiból tökéletes, ha nem csupán a képesítéseit, szakmáit tekintve multitalentum, hanem a belső értékei is a csúcson vannak. De erről majd inkább a második részben, a Tökéletesség receptje című értekezésben számolok be, valamikor a közeljövőben. Remélem, legalább majd ott javíthatok a mostani listán elért kereken nulla százalékomon!

224. nap: Lemerülve

Téma lenne bőségesen, ám ma már nem állok neki terjengős blogbejegyzéseknek. Hosszú hétvége áll mögöttem, amely rendkívül kellemes és eseménydús volt ugyan, én mégis inkább a vasárnap hátralévő részét pihenéssel tölteném a billentyűzet koptatása helyett. Kezdek álmos, ezzel együtt pedig nyűgös lenni, amin semmi más nem segíthet, mint egy jó adag chips, kóla, és az utánozhatatlan agyatlan bambulás a semmibe. 

Pedig pénteken még meg voltam győződve arról, hogy szombatra és vasárnapra is képes leszek értelmes bejegyzést rittyenteni az utazás ellenére is. De tévedtem, pontosabban nem kalkuláltam be azt, hogy mostanra az alváshiány teljes erejével lesújt rám. Ez van.

223. nap: Messzi földek

A mai napon távoli világok felé veszem az irányt. Vonaton, vízen egyaránt keresztülvezet az utam, s a távolságok oly rettenetesek, hogy egészen holnap kora délutánig haza sem érek! Indulás előtt, eme korai órán nincs is hátra más, mint a könnyes búcsú és az ismeretlen kaland hívásának ígérete. A holnapi viszontlátásra.

222. nap: Titkos tudás

Gyerekkoromban, egy furcsa álommal kezdődött minden. El kellett vinnem valami különös tárgyat - egy drágakövet, ha jól emlékszem - Egyiptomba, ahol mindenféle szörnyes kalandok leküzdése után meg kellett vele mentenem a világot. Ebből a szakaszból viszonylag kevés részlet maradt meg a tudatomban. Arra azonban tisztán és világosan emlékszem, hogy miután beteljesítettem hősi cselekedetemet, hazatértemkor egyedül ültem egy zsúfolt tér egyik elhagyatott padján. Magam előtt látom a fel-alá sétáló arctalan embereket, akik gondtalanul, felszabadultan nevetgélnek és beszélgetnek, miközben fogalmuk sincs arról, hogy egyetlen hajszálon múlt a sorsuk, és én vagyok az, aki megmentette őket a biztos pusztulástól. És nem tudom megmagyarázni miért, de ez olyan kellemes, megnyugtató érzés volt akkor nekem, amit nehezemre esne szavakba önteni. Emlékszem, eljátszottam a gondolattal, hogy elkiáltom magam és beszámolok nekik arról, mi is zajlott le a hátuk mögött és én mit tettem értük, de aztán mégsem tettem. Jól voltak a dolgok úgy, abban az állapotukban.

Azóta, persze, felnőttem már. Mentálisan ugyan kérdéses a dolog, ám a koromat illetően egész biztosan. Viszont az eltelt évek alatt egy fikarcnyit sem változtam, és továbbra is égre-földre keresem azt, amit én csak titkos tudásnak hívok. Nem kell semmi nagy dologra gondolni. Ez olyan valami, amiről csak nekem, vagy egy kiválasztott kis csoportnak van tudomása (akik, lehetőleg elszórtan éljenek a bolygón, nehogy valaha is összefussak velük). Olyan dolgok, amelyek talán nem is tartanak számot a többség érdeklődésére, kívül esik az ő köreiken, látószögükön. Esetleg nincs módjuk vagy lehetőségük arra, hogy tudomást szerezzenek arról, ami számomra világos. Lehet ez igazi titok, a valóság egy apró szelete, vagy egy kevesek által ismert hobbi, egyre megy. A lényeg, hogy legyen a birtokomban olyan valami, amit csak a sajátomnak érezhetek, és ami csupán addig értékes, amíg nem derül rá fény, amíg nem osztom meg mással, amíg egyedül az enyém.

A dolgok tapasztalás része egyáltalán nem érdekel. Nem vagyok arra kíváncsi, milyen érzés kiugrani egy repülőből, nem foglalkozom azzal, milyen lehet egy kínai írásjelekből álló tetoválást a hátamra kapni, amiről azt hiszem, a Multiverzum Császára örökbecsű szimbóluma, holott igazából pekingi kacsát jelent, és nem vágyom arra, hogy átérezzem, amikor benyomnak egy piercinget a retinámba. Nem, engem kizárólag a tudás érdekel, ami másoknak nem adatott meg, nekem viszont igen.

A mai világban, lássuk be, már kevés ilyen dolog létezhet. Az interneten minden ott van, majd' minden kérdésre találhatunk választ, az összes igény, vágy és óhaj egy csapásra teljesül, ha kicsit kitartóan keres az ember, és akik valamilyen agyament okból kifolyólag különlegesnek, egyedinek érzik magukat, egy szemvillanásnyi idő alatt rádöbbennek, hogy egyáltalán nem számítanak sem különlegesnek, sem egyedinek. Uniformizált világunkban, uniformizált emberek között a titkos tudás az egyetlen, amit igazi értékként, valódi kincsként tudok kezelni. Kevés van belőle, épp ezért mindennél jobban óvom őket, vigyázok rájuk, és ki nem adom a kezeim közül egyiket sem. 

Kicsit elszomorító dolog, hogy harminc esztendő alatt mindössze három ilyenre tudtam szert tenni. Ugyanakkor viszont örülök is annak, hogy legalább ennyi megadatott nekem, hiszen ezeket soha nem veheti el tőlem már senki. És amíg csöndben, a titkos tudásommal felvértezve nézem az előttem vonuló, arctalan, vidám és gondtalan embereket, addig nem is lehet semmi baj.

221. nap: Ajándék lónak...

Aki ismer, tudja, milyen mérhetetlenül innovatív, előremutató, újító, a trendekkel együtt vibráló személyiség vagyok (aki pedig nem, annak elárulom, hogy fölsorolás minden szava szemen szedett hazugság). Ennek megfelelően mikor legutóbb pizzát rendeltem kedvenc helyemről, szakítottam a hagyományokkal, és az imádott szalámis-kukoricás variáció helyett egy olyan eledelt választottam a listából, ami mellé a hangzatos Új! feliratot biggyesztette egy túlfizetett marketinges. Ennek megfelelően a feltét is rettentő eredeti volt, sonka és lilahagyma, ami azért valljuk be, kevésbé számít extravagáns vagy éppenséggel bizarr párosításnak. Mindenesetre a rendelés hamar befutott, és meglepetésemre járt mellé még egy kéretlen ajándék is, ami nem volt más, mint egy dobozos sör! Citromos!

Aki ismer, tudja, milyen mérhetetlenül gyűlölöm annak az italnak valamennyi variációját (aki pedig nem, annak elárulom, hogy e mondat minden szava színtiszta igazság). Lehet felőlem déli, nyugati, keleti, narancsos, mentás, avokádós, fokhagymás... egyre megy, mindegyik mérhetetlen, elemi erejű rosszullétet vált ki belőlem azzal a pocsék, keserű ízzel, ami a sör legfőbb (mit legfőbb - egyetlen!) jellemzője. Egy ilyen bónusszal meglepni engem nem éppen szerencsés dolog, mert a végén egy nyafogós, kényeskedő, finnyás hangú blogbejegyzés kerekedik ám belőle. Mint azt ugyebár ez a példa is bizonyítja.

Aki ismer, tudja, milyen mérhetetlenül nehezemre esik kritika és rosszindulatú megjegyzések nélkül elmennem olyan dolgok mellett, amelyek zavarnak, még ha ez azzal is jár, hogy meglehetősen udvariatlan és hálátlan módon ajándéknak szánt italok fölött bosszankodom egy sort (aki pedig nem, szerintem azoknak is világossá vált ez a fenti sorokat olvasva). Így aztán annyit mondhatok csak, hogy kösz, igazán nem kellett volna! Piszkosul nem!   

220. nap: GW hírek

Mostanra hivatalossá vált az, ami eddig csupán pletykaként terjedt a játékosok között: a Games Workshop a továbbiakban nem gyárt fémből készült modelleket. Helyette a magyar nyelvben számomra ismeretlen megfelelővel rendelkező resin anyag szolgál alapanyagul bizonyos figurákhoz. Ez természetesen azt is jelenti, hogy a továbbiakban a viszonteladók és egyéb üzletek nem rendelhetnek tőlük olyan babákat, amelyek a sokak által kedvelt, mások által gyűlölt fehér fémből készültek. Minden más ezen kívül csupán találgatás a dolgok jelenlegi állása szerint, így nincs sok értelme foglalkozni olyan kérdésekkel sem, mint hogy kiadják-e, és ha igen, mikor a régi modelleket ebből az új matériából.

Mindez csupán azért fontos, mert akik esetleg kivártak, bizonytalanok voltak és hezitáltak egyes modellek beszerzésével kapcsolatban, most jobb, ha addig aktiválják magukat, amíg a készletek kitartanak, mert többet nem lesz módjuk beszerezni őket. Persze, sokan gyanítják, hogy az egész nem szól másról, mint hogy a cég így próbál megszabadulni a felhalmozott készletektől. Nem teljesen elképzelhetetlen ez a verzió sem.

És míg az előző hír erősen két táborra osztotta a játékosokat, addig a közlemény második felének sikerült elérnie, hogy a megosztottság egy csapásra a múlté legyen. Ugyanis a fém, mint alapanyag hanyagolása mellett a GW azt is bejelentette, hogy durván 20 százalékkal megemeli a termékei árát. Hogy a két dolognak mi köze egymáshoz (elvileg a fém drágább alapanyag, mint ez a másik, ergo erre nem illene fogni a költségek emelkedését), illetve hogy a két ügynek egyáltalán van-e köze egymáshoz, arról nem szól a fáma. Mindenesetre érdekes a dolog. Mert ugyebár eddig is az egyik, ha nem a legdrágább dolgai a GW-nek voltak, így kérdéses, nem-e lépnek már át ezzel egy olyan határt, ami jelentős mértékben leapasztja majd a bevételeiket. Kiderül.

219. nap: Mégsem minden az én hibám!

Pedig jó volt ezt hinni, komolyan mondom! De kiderült, bizonyos dolgokért nem tudom vállalni a felelősséget, hiába szeretné ezt elérni néhány embertársam. Azok a mocskos, száraz tények piszkosul kegyetlenek tudnak lenni.

Történt ugyanis, hogy a kora délutáni órákban becsöngetett hozzám valaki, aki, mint kiderült, az alattam lévő lakónál dolgozik. Hogy pontosan milyen beosztásban, azt jótékony homály fedi, mindenesetre feldúlt hangon közölte velem, hogy áznak, feltételezése szerint tőlem, így legyek szíves tenni valamit az ügy megoldása érdekében. Nem hibáztatom őt a vádért, hiszen bő fél évvel ezelőtt valóban volt nálam egy csőtörés, aminek köszönhetően ők is kaptak egy keveset a jóból. Sajnos nincs mit tenni, öregek a csövek a házban, és előfordulnak ilyen szerencsétlen esetek. 

Visszatérve a ködös múltból a jelenbe, lementem, hogy beazonosítsam, honnan érkezhet hozzájuk a víz. Ám hiába mérte fel sasszemem, merre kéne kutakodni, nálam nyomát sem lehetett találni csőtörésnek, ázásnak, szivárgásnak. Persze, mindez nem sokat jelent, hiszen attól még, hogy idefent nem bugyog a falból a H2O, attól még lehetek én a saras (ezt csak azért, mert ma olyan szóvirágos kedvemben vagyok!), és e tényt a korábban emlegetett, ismeretlen munkakörrel rendelkező hölgy továbbra is vehemensen próbálta a fejembe verni. És miközben engem okított, félelmetesen penge vízvezeték-szerelési ismeretanyagait csillogtatva, egy másik ágon a ház gondnokát próbálta rikácsolva rávenni arra, hogy azonnal zárja el a vizet az egész épületben. Eme bűbájos hölgyeményt nem különösebben érdekelte, hogy ezt a szerelőkön kívül másnak nincs joga megtenni, és akkor sem jött zavarba, amikor az egyik blődsége után finom célzásokat tettem neki a gravitáció, a fal és a víz valószínűsíthető kapcsolatára.

Kis idő elteltével aztán megérkeztek a szerelők, akiket a közös képviselő irányított a habok által ostromlott ingatlanba. Ezek után pedig csupán egy percre volt szükségük ahhoz, hogy beazonosítsák a hiba eredetét, ami - és itt jön a meglepetés! - nem nálam, hanem náluk volt. Az álmennyezet fölött szétdurrant egy vízmelegítőjük, ettől volt az egész katyvasz. 

Tehát kijelenthetjük, hogy ezúttal nem az én hibám volt, ami történt. Pedig én nagyon szívesen elnézést kérek mindenkitől mindenért, függetlenül a dologban betöltött szerepemtől. Kíváncsi leszek, az alsó szomszédnál dolgozó tündérbogár is veszi majd a fáradságot, hogy ugyanezt megtegye olyan dolgokért, amikért pedig kizárólag ő a hibás, még ha ezzel nincs is tisztában.

218. nap: Variációk egy témára

Ismerjük jól a dörgést: nézőpontok, habitusok, értelmezések. Ki-ki másképp látja ugyanazt, kismillió belső és külső hatás összességének következtében. Sokan ezt tartják az emberiség egyik nagy erényének - a változatosságot, különbözőséget, legyen az bármennyire is erőltetett és mesterkélt. És ugyebár ki vagyok én, hogy ez ellel szót emeljek?!

No de azért engedtessék meg nekem, hogy az alábbi képek hatására azért némiképp rosszallóan húzzam össze bozontos szemöldökömet!

Azoknak, akik nincsenek tisztában H. P. Lovecraft munkásságával: mindkét kép Cthulhu-t, a Mérhetetlen Vént ábrázolja, aki az évtizedek során központi, emblematikus figurává nőtte ki magát a neves szerző életművében. Ez egyrészt azért is különös, mert ez egyáltalán nem volt célja a horror koronázatlan királyának, másrészt maga a lény, Cthulhu maga sem számít fontos vagy jelentős figurának a Mítoszban.  De mégis nevet, arcot kellett találni Lovecraft világának, és valamilyen ismeretlen okból rá esett a választás. (Azért, csak a biztonság kedvéért, ha holnap arra ébredek, hogy elragadott az őrület, és konyhakéssel, különös, idegen hangzású szavakat skandálva feláldozok egy kecskét az Oktogonon, majd rituálisan átvágom a torkomat, kedves olvasóim tudni fogják, hogy ki lett rám rettentő dühös e bejegyzés miatt, odalent, az óceán mélyén...).

Visszatérve a képekre, a változatos értelmezések időnként valóban képesek mosolyt csalni borostás arcomra. Csak nehogy meglássa ezt Nyarlathotep, mert akkor ezen a bolygón kő kövön nem marad!

217. nap: Tegnapelőtt

Most, hogy az élet a blogon az előző napok megpróbáltatásai után visszatért a normális, megszokott ritmusba, ideje behoznom a lemaradást. Az alábbi képeket pénteken készítettem, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy aznapra kiváló alapanyagot szolgáltatnak majd a kötelező bejegyzéshez. A sors - időlegesen - keresztülhúzta akkori számításaimat, a téma pedig erősen aktualitását vesztette, így a fotókhoz nem is szeretnék túl sokat hozzáfűzni. Azért mindenesetre megosztom őket, hátha e lehangoló felvezetés ellenére mégis érdekelnek majd valakit. 

Morning Show kitelepülés, Westend.

Ja, majdnem el is felejtettem: a képeket azért is volt olyan öröm megosztani kedves olvasóimmal, mert hosszú hónapokon át tartó szenvedések után végre rádöbbentem, milyen gyorsan is lehet a Blogger-re fotókat feltölteni, ha a 2-3 megabájtos fájlokat néhány száz kbyte-osokra redukáljuk. 

Mit tehetnék... pokoli jó érzés ilyen pengének lenni!

216. nap: Születésnap

Úgy fest, az Egy év még mindig reménykedhet a túlélésben! A Blogspot visszaadta a tegnapelőtti napomat, ráadásul még a sorrendiséget sem variálta át. Micsoda megkönnyebbülés! 

Pedig már azt hittem, az összes remény szertefoszlott. De nem, tévedtem, még itt vagyok, létezem, és küzdök tovább napról napra a fennmaradásért. Olyan ez, mint tél után a tavasz, éjszaka után a napfelkelte, háború után a béke. Könnyed, felemelő érzés, hogy nem süllyedtem el, mint szikla a tóban, hanem, bár erősen határesetgyanús az ügy, de még mindig küzdök a felszínen maradásért.

Persze, bevallom férfiasan, voltak terveim arra az esetre is, ha nem így történtek volna a dolgok. Csináltam volna egy másik blogot, más tervekkel, célokkal, tartalommal. Ám mégis rettentő boldog vagyok, hogy most erre egyelőre nem kell sort kerítenem. 

Pár hónappal ezelőtt aligha hittem volna el bárkinek is, aki azt mondja, idővel megszeretem és sajátomnak érzem majd e helyet. Viszont így, hogy meglegyintett a bezárás szele, sejtem már, hogy a rengeteg panaszkodás, nyűglődés, szidalmazás és káromkodás ellenére mennyire vidám dolog napról napra törődni kicsit e bloggal. Nem állítom, hogy ezután minden alkalmat imádni fogok, amikor kötelező jelleggel le kell ide ülnöm és bejegyzést írni, de legalább azzal tisztában vagyok, mi ennek az alternatívája. 

Úgyhogy bosszankodj, Világ! Nem szűntem meg!

215. nap: Ennyi volt(?)

A Blogspot a mai napon bedobta a törülközőt. Mindez annyit tesz, hogy egy ideig nem volt elérhető az oldal, majd nem engedett belépni, és mostanáig tartott, míg ismét visszanyertem az uralmat minden felett. 

Üröm az örömben, hogy a tegnap született bejegyzéseket törölték - a hivatalos közlemény szerint átmenetileg. Így a csütörtöki, 214. napi bejegyzésem nem jelenik meg, és bár a Google segítségével bárki ellenőrizheti, hogy a kérdéses cikk megíródott, ám ez nem változtat semmin. Ha a Blogger úgy önt, hogy az az "átmeneti" törlés mégsem annyira átmeneti, és véglegesen elszállt a tegnapi napom, úgy az Egy év teljes egészét bebuktam. 

Hirtelen nem is tudom, dühös vagyok-e, vagy elkeseredett. Ha már úgy alakult, hogy kudarcba fullad minden, és hiábavalónak bizonyult 214 nap, akkor szerettem volna, ha magam döntök erről, és nem a technika kiszámíthatatlansága vet véget egyetlen és legfontosabb szórakozásomnak. Tehát, ha holnapig nem kapom vissza elveszett bejegyzésemet, a blogot befejezettnek nyilvánítom. Nem mintha ezzel olyan nagy veszteség érné a világot. Csak engem.

Mit is mondhatnék még?! Ez egy méltó lezárása ennek a rohadtul elcseszett hétnek. Vagy évnek... mit számít már?

214. nap: A kiszámíthatatlan végzet

Valamiféle isteni sugallat, hatodik érzék, vagy maga a sors sugallta nekem, nem tudom - de ma úgy ébredtem, hogy egész egyszerűen ki kell mennem a Lehel téri piacra! Nem voltam tisztában azzal, miért, nem értettem az érzés eredetét, ismeretlenek voltak előttem az okok. Csak abban voltam biztos, hogy ott a helyem.

Felkerekedtem hát, és meg sem álltam a vásárcsarnok grandiózus épületének bejáratáig. A tömeg, szokás szerint folyamatosan hömpölygött befelé és kifelé, ám elhatározásom, miszerint behatolok az objektumba, megingathatatlan volt. Utat törtem magamnak az áradaton át, bízva abban, hogy választ kapok kérdéseimre, valamint, hogy a kinti, gusztustalan meleg ellen védelmet találok a hűvös falak oltalmazó biztonságában. 

A bejáratnál állomásozó kifőzdék kínálatára most ügyet sem vetettem, hiszen jól tudtam, ezúttal sokkal fontosabb dolgok forognak kockán, mint korgó gyomrom egyre erőteljesebb jelzéseinek enyhítése. Netán végre eljő a hőn áhított Nagy Kalandom? Vagy az élet jóvá teszi a tegnapi pokoljárást? Egyetlen módja volt annak, hogy kiderítsem, mégpedig az, ha elvegyülök a tömegben.

És örömmel, valamint némi büszkeséggel jelenthetem, hogy a világ legjobb nindzsái sem csinálhatták volna jobban nálam az álcázást! Teljesen úgy néztem ki, mint a többi vásárló - bambán bámészkodtam, megálltam néhány pultnál, végigmustráltam a gyümölcsöket, zöldségeket, pékárút, savanyúságosokat. Nem siettem semmivel, megfontoltan haladtam lépésről lépésre, mint aki tudja, nincs ellenfele a Nap alatt (hú, de régen szerettem volna már ezt valahova leírni... csak, mert olyan jól hangzik!).

A kínálatot böngészve aztán felfigyeltem valamire, ami először egy sima "Nini!" megnyilvánulásként materializálódott, majd nem sokkal ezután jött a "Mi a fene?!" kevésbé vidám felkiáltása. Harmadjára már a "Mi a retkes ***?!" buggyant ki a számon, mert egyszerűen nem akartam hinni a szememnek! A termékek elég széles spektrumának ára ugyanis a piacon jóformán feleannyi volt, mint két metrómegállóval odébb, a hozzám legközelebbi élelmiszerboltban. Először azt hittem, rosszul látok, ám mentségemre szóljon, hamar összeállta kép. Hisz tudtam eddig is, hogy mocskosul drága boltba járok, de azt azért mégsem hittem volna, hogy szemérmetlen tolvaj bandával van dolgom. Félelmetes volt szembesülni a hideg tényekkel, és miközben tovább járkáltam a pultok között, és vártam a csodát, ami bármelyik percben betoppanhatott, szörnyű elhatározásra jutottam. Eldöntöttem, többet nem vásárolok máshol, csak és kizárólag itt! Meglehet, nem két, hanem tizenöt percre van tőlem, és nem részesülhetek mindenféle mesés pontgyűjtő akciókban, amelyekkel folyamatosan letámadnak, de legalább kevésbé érzem majd baleknak magam. Az sem lebecsülendő dolog ám! Hirtelen felindulásomban vettem is egy jó csomó mindenfélét, és a szatyrokat jó erősen magamhoz szorítva zsugori, fellengzős, arrogáns vigyorral az arcomon távoztam az épületből. Egy pillanatra átéreztem az elégedett fogyasztó életérzést, aminek következtében majdnem úgy éreztem magam, mint a társadalom tagja.

És hogy mi volt az a különös, megmagyarázhatatlan érzés, ami arra sarkallt, hogy valamilyen ismeretlen és csábító ígéret reményében kilátogassak a Lehel térre? Semmi, egyszerű téves riasztás. Elvégre sosem mondtam, hogy valaha is bejöttek volna a megérzéseim. Most sem tették, és zsákutcába vezettek. Ez is része a végzet kiszámíthatatlanságának!

213. nap: Az egyedüllét árnyoldalai

Egész életemben arra vágytam, hogy igazából a magam ura legyek. Hogy ne függjek senkitől, hogy ne tartozzam senkinek semmivel, hogy minden tettem, cselekedetem és döntésem egyes egyedül az én felelősségem legyen. Nem akartam senkire hagyatkozni, senkire sem rábízni a személyes dolgaimat. Nem akartam teher sem lenni senki számára, nem szeretnék visszafogni senkit, és ugyanígy azt sem szeretném, ha más gátolna valamiben. Minden sikert magamnak szeretek tulajdonítani, és minden kudarcom ehhez hasonlóan a sajátom. 

Az élet különös fricskáinak következtében ez a vágyam teljesült - még annál is sokkalta durvábban és alaposabban, mint szerettem volna. Nincsenek elvarratlan szálaim, senki iránt nem tartozom felelősséggel, egyedül saját magam vagyok sorsom kovácsa. Szabad vagyok, amennyire ez lehetséges a modern társadalom keretei között. Nem kell alkalmazkodnom, nincs, aki rendelkezne a szabadidőm felett, nincsenek kötelezettségek és megfelelési kényszer. Magam döntök arról, mikor és mit csinálok, hova megyek, kivel találkozom.

Mindenkinek mást és mást jelent a boldogság. Nekem valami ilyesfélét. Azt, hogy egyedül vagyok a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Mizantróp jellemem számára ennél nem is lehetne ideálisabb állapotot még elképzelni sem. Ám pusztán azért, mert az esetek jelentős részében jól érzem magam a bőrömben, még nem egyértelmű, hogy bizonyos egyedi körülmények és együttállások alkalmával ne szorulnék rá külső segítségre. 

Öreg vagyok már - ha máshoz nem, ahhoz egészen biztosan, hogy valaki megmondja nekem, mi helyes, és mi nem. Nincs igényem arra, hogy egy személy erkölcsi világítótoronyként mutasson nekem utat az élet sötétségében, és segítsen megkülönböztetni egymástól a jót a rossztól. 

Ám olykor mégis jó lenne, ha legalább tanácsot kapnék valakitől. Ha lenne olyan személy, aki megerősítene bizonyos kérdésekben, ha kimondana olyan dolgokat, amelyeket én nem biztos, hogy merek, és felhívná a figyelmemet olyan szempontokra, amelyek az én helyzetemből nem feltétlenül következnek logikusan. Ritka, egyedi pillanatok azok, amikor erre nekem szükségem lenne - de ha ez bekövetkezik, annál jobban, súlyosabban érzem az egyedüllét talán egyetlen negatívumát. Hogy a fene enné meg, ilyenkor még annak is örülnék, ha legalább elmondhatnám valakinek a dilemmáimat. Ha hangosan gondolkodhatnék, és nem mindenre ugyanazt a választ kapnám magamtól. 

Ilyen alkalom volt a mai délelőtt során egy bő negyed órányi időintervallum. Abban a tizenöt percben örültem volna, ha lett volna valaki, aki elmondja, mi is a helyes döntés, és aztán magam dönthettem volna arról meglépem-e, vagy sem. De nem volt, és az életben, a videojátékokkal ellentétben nincs load game opció. Így aztán sosem derül ki, mi lett volna, ha...

212. nap: Kutyából nem lesz szalonna

Belőlem pedig nem lesz termékeny blogger. Így történhetett, hogy a mai napon a kötelező bejegyzés iránti elkötelezettségemet könnyedén elnyomta és félresöpörte a minden képzeletet felülmúló lustaságom! Különben is, az elmúlt néhány nap hosszú, ámbár tartalmasnak semmiképp nem nevezhető elmélkedései után jogosnak érzem azt, hogy legalább ma vegyek vissza egy kicsit, és takaréklángon égessem az égetnivalót. 

Ebben olykor-olykor, kivételes alkalmakkor az a legszomorúbb, hogy egyébként pont ma igenis lenne miről írni, ám ezt mégsem teszem. Pedig ismét előszedhetném egyik kedvenc témámat, a sorban állást, amiben különös módon oly sok embertársam vall kudarcot minden szinten, állandó jelleggel, nagyon csúnyán. Vagy beszámolhatnék egy új, érdekes kezdeményezésről, amit egy kedves barátommal eszeltünk ki grafomániás igényeink csitítására és az ihlethiány leküzdésére. 

És mégsem állok neki egyik témának sem. Helyette inkább létrehozok egy ilyen bejegyzést, aminek se füle, se farka, se tartalma, se értelme. Viszont legalább annyit elértem vele, hogy nem két sorban intéztem el a mai napot, mint ahogy azt általában tenni szoktam, valahányszor kényelmes énem átveszi az uralmat beteges íráskényszerem felett. Aggodalomra egyébként sincs oka senkinek - előbb vagy utóbb a fenti témák is idekerülnek, mindenki általános keserűségére. Hacsak a lustaságom nem diadalmaskodik véglegesen, szorgalmas énemet az enyészetbe taszítva.

211. nap: Én, a marabu - avagy önkritika rulez!

Tudom magamról, hogy egy igazi, hamisítatlan antitalentum vagyok. Nem vagyok jó a világon semmiben. Bármihez nyúlok, azt jó eséllyel tönkreteszem. Akármihez kezdenék, az a dolog folyton egyre messzebb és messzebb kerül tőlem. 

Ez a mérhetetlen tehetségtelenség az én esetemben már ott tart, hogy sokszor tudatosan sem sikerül tönkretenni semmit, hiába tűnik ez mégoly egyszerűnek is. Keserédes, vígjátékokba illő szituációkat éltem már át néhány törésre szánt DVD lemezzel, egy évek óta használhatatlan rádiós magnó alkatrészere szedése közben, valamint egy polc feldarabolásának nyomorúságos óráiban. És e fölsorolás mindössze az előző hétvége kudarcélményeit fedi le!

Ha létrával a kezemben közlekedem a lakásban, annak legalább egy villanykörte issza meg a levét. Ha porszívózom, retteghetnek a szekrényeimben tárolt dolgok (nem számít, mennyire figyelek oda, mert ha más nem is, majd az a rohadék zsinór akad be valahova és rántja odébb az erre leginkább érzékeny bútordarabjaimat). A portörlés vége legtöbbször egy összetört váza és egy szilánkok által felhasogatott kéz. Azt hiszem, mindezek után érthető, miért nem állok neki soha egy ablakpucolásnak. Annak ugyanis beláthatatlan következményei lennének a lakásomra és a testi épségemre nézve egyaránt.

Mindezekkel tehát tisztában vagyok. Mondhatni, ismerem a korlátaimat, amelyek az én esetemben nincsenek éppenséggel túl magasra állítva. Ha rólam van szó, egyszerűen nem létezik olyan, hogy túlzott elővigyázatosság, mert már maguk az előkészületek is komoly veszélyforrásokat hordozhatnak magukban (erről is tudnék pár felejthetetlen történetet mesélni...).

Ám azt vettem észre, hogy ez a fajta bénázás nem csak az én egyedi sajátosságom. Példának okáért nemrég kaptam meg egyik ismerősöm élménybeszámolóját a hétvégi horgászkalandjairól, és hiába vagyok egy két lábon járó, sokat látott, harcedzett katasztrófafilm, még nekem is volt mit okulnom a történetéből. Ráadásul azzal is tisztában vagyok, hogy ő is hétről hétre, megbízhatóan, kiszámíthatóan huppan orcára, valahányszor a háza körül kezd tevékenykedni. Továbbmegyek: majdnem biztosra veszem, hogy nem csupán mi ketten vagyunk a planétán olyanok, akik kudarcot kudarcra halmozva tengetik mindennapjaikat. És mindketten büszkén vállaljuk is őket, ahogyan azt illik.

Ám bármerre nézek szét a világban, valamiért a buktákról való megemlékezéseket mindig háttérbe szorítják az önfényező, önimádó, tökéletességet sugárzó kinyilatkoztatások. Könyvsorozatokat lehetne ilyenekkel megtölteni, elég, ha csupán valaki szétnéz egynémely közösségi oldal tagjainak ámokfutásai között. Csak azt nem értem, mi azokban a pláne? Mintha valahol Afrikában egy hőgutát kapott zebra odavetné a marabunak, hogy: - De jól nézel ki ma, öcsém! És ezek után a kérdéses marabu mindenhol azt kezdené terjeszteni, hogy ő szép. Pedig nem az. 

Az emberek is minden létező fórumot megragadnak arra, hogy a rájuk vonatkozó hízelgő, ámde igen ritka megnyilvánulásokat megosszák a világgal, miközben elfeledkeznek minden egyéb rosszról. Illetve nevezzük így: a kegyetlen tényekről.

Mindenki más Superman, és csak én látom magamat annak, amilyen valójában vagyok? Hiszen a marabu is csupán addig érezheti magát szépségkirálynőnek, amíg nem jut hozzá egy tükörhöz. Most tényleg azt akarják embertársaim, hogy nekik meg én legyek a tükrük? Legyünk már kicsit önkritikusabbak, és vegyünk vissza az arcunkból, hé!

Csak a teljesség kedvéért, a fenti képen egy marabu látható. Szegény állatra igazán ráfér egy kis szeretet, ha már a természet és az evolúció így kibabrált vele! Ronda, az igaz, de őt ez nem zavarja különösebben. Engem sem, hogy mindig bénázom. Sőt, én is randa vagyok! Mindketten büszkén vállaljuk az evolúciós zsákutca szerepünket. Mások meg előkapják a Photoshop-ot, aztán varázsolnak magukból valami egészen mást. 

Nem szeretem az emberek. Éljenek a marabuk!

210. nap: Dwarven Forge

Ha valakinek tereptárgyakra lenne szüksége a figuráihoz, ne keressen tovább, hisz tálcán kínálom a megoldást! Rendkívüli kidolgozottság, aprólékos festés és végtelen variálhatóság jellemzi a Dwarven Forge nevű vállalat termékeit. Találhatunk köztük fantasy és sci-fi kellékeket, barlangokat, űrbázisokat, romokat, börtönöket, labirintusokat, valamint egy nagyszerű kocsma teljes belterét is. D&D, Mordheim, Star Wars Miniatures és még kismillió egyéb játék veheti jó hasznát e gyönyörűségeknek. A moduláris elemeknek hála kedvünk és fantáziánk szerint építhetjük fel a játékteret, újabb  újabb csúnya meglepetésekkel árasztva el a gyanútlan kalandozókat.

Egyetlen szépséghiba, hogy piszkosul drága náluk minden. És ahhoz, hogy valóban komoly variációs lehetőségek álljanak a rendelkezésünkre, nem árt egyből nagyobb mennyiséget rendelni tőlük - mindenből. Ám ha félredobjuk a piszkos, földhöz ragadt anyagiakat, minden adott néhány kivételesen élvezetes játéküléshez!

Egyébként megvan ennek a bája. Annak, ahogyan az ember nyálat csorgatva bámulja a képeket, miközben teljesen megfeledkezik arról, hogy valószínűleg az életben nem lesz alkalma arra, hogy kihasználja a tereptárgyakban rejlő lehetőségeket. Mert ahhoz, hogy valóban az ár/érték arányt kedvező állásba hozzuk, nem elég néhány hetente összeülni a haverokkal pár órára, és összecsapni egy partit. Ide már összeszokott, kitartó, megbízható csapatokra van szükség, akik hetente legalább egyszer képesek áldozni a becses idejükből egy napot arra, hogy kedvenc hobbijuknak adózzanak. 

Vagy, teszem azt, netalán, esetleg néhány bolt is dönthetne úgy, hogy beszerez egy nagyobb mennyiséget, felállít pár terepasztalt, és ezzel próbálja becsábítani magához a vevőket. Igény és érdeklődés biztosan lenne rá. Onnantól pedig minden más csupán marketing kérdése.

209. nap: Unaloműző

Nem hiszem, hogy ebben az esztendőben részem lett volna a mainál unalmasabb, jellegtelenebb, felejthetőbb napban. Persze, tudom én, az ilyen dolgok leginkább saját magunkon múlnak, ennek ellenére mégis úgy érzem, tehettem volna bármit, eseménytelenségben akkor is kiugróan erős 24 óra állna mögöttem.

E bejegyzést is rövidre zárhatnám azzal, hogy a fent nevezett okok miatt nincs miről írnom, de inkább csavarok egyet a helyzeten, és megpróbálok mégis kiszenvedni néhány értelmes sort magamból. És amikor ennyire nincs említésre méltó témája a szerencsétlen bloggernek, szinte adja magát, hogy igenis akad ott még legalább egy csiszolatlan gyémánt!

Azon kezdtem el tehát gondolkodni, mivel is lehetne kicsit feldobni a mindennapjaimat, részben azért is, nehogy túl sokszor úgy járjak a bejegyzésekkel, mint most. Sajnos azonban a lehetőségeim olyannyira korlátozottak, hogy az már-már elkeserítő. Eleve kizárhatjuk a társas interakciókra alapuló, szocializációhoz köthető rendszeres tevékenységeket, hiszen embereket legtöbbször a hátam közepére sem kívánok. A Nagy Kalandomnak se híre, se hamva, pedig biztosra veszem, hogy abból sokat tudnék meríteni, és hetekre lenne elegendő üzemanyag az Egy év magas hőfokon való égetéséhez (atya ég, de egy szánalmasan ócska, közhelyes, nagyképű duma volt ez...). Kirándulni pedig nagyszerű dolog ugyan, ám egyrészt erőteljesen időjárásfüggő tevékenység, másrészről meg nem áll szándékomban túlságosan egy témára felfűzni a blogot. Unalmas is lenne nap nap után erről írni, és ráadásul kegyetlenül lusta is vagyok a túl gyakori kiruccanásokhoz. Esetleg többet látogathatnék múzeumokat, kiállításokat, rendezvényeket, de azok igazándiból sosem érdekeltek. Logikus felvetésnek tűnne, hogy foglalkozhatnék kicsit többet a hobbijaimmal, ám félek, azok rajtam kívül egyetlen becses olvasóm érdeklődésére sem tartanak számot. Nézhetnék filmeket, vagy olvashatnék könyveket, hogy aztán jól kielemezzem őket, ám jól tudom, bármit is vennék górcső alá, azokat már tucatnyi másik kritikus is ízekre szedte, méghozzá nálam sokkal jobban, frappánsabban, hozzáértőbben.

Mi marad hát? Mit tehetek annak érdekében, hogy ne fogyjak ki a témákból, és ráadásul még jól is érezzem magam? Logikus választ erre sajnos nem találok. Ám addig, amíg képes vagyok arról is írni, hogy nem tudok miről írni, nagy bajom nem lehet. Különben is, már csak 156 nap van hátra, és beköszönt a béke és a harmónia korszaka. Addig meg csak-csak elmanőverezek valahogy...

208. nap: Lord of the Rings LCG - teszt

A Fantasy Flight Games újabb gyöngyszeme került a birtokomba, és én nem vagyok rest klaviatúrát ragadni és tesztet írni róla. A Gyűrűk Ura, úgy fest, nem sokat veszített népszerűségéből az évek során, így talán ki lehet jelenteni, hogy lényegében mindegy, mikor rukkol elő valaki a franchise újabb és újabb rókabőrével, hisz a siker, kis túlzással garantáltnak tekinthető. Középfölde misztikus világa ezúttal egy kártyajáték formájában ölt testet és költözik be a nappalinkba, a kérdés pedig csupán annyi, vajon képes-e lekötni az embert valami, amit már töviről hegyire lerágtak, megcsócsáltak, kiköptek, majd századszor is felszolgáltak nekünk.

A játék LCG (Living Card Game) besorolása annyit tesz, hogy a régi metódustól eltérően nem véletlenszerűen összeválogatott csomagokban vásárolhatunk az alapdoboz tartalma mellé további lapokat, hanem rendszeres időközönként, 1-2 havonta megjelenő, fix tartalmú kiegészítők által bővíthetjük gyűjteményünket. A rendszer egyértelmű előnye így az, hogy többet nem kell az égiekhez rimánkodni, hogy kifogjunk valami extra jó lapot. Továbbá elfelejthetjük az idióta cserélgetéseket, üzérkedést, nyerészkedést, meg minden egyebet, ami örök ideje velejárója az ilyen jellegű játékoknak. Nincsenek vagyonokat érő egyedi darabok, gyakorisági kategóriák, hanem lényegében mindenkinek ugyanolyan erőforrások állnak a rendelkezésére.

A rendszer egyértelmű hátránya pedig ugyanaz, mint az imént felsorolt előnyök, hiszen szép számmal vannak olyanok, akik a gyűjtögetésben, csereberében, szerencsés húzásokban éppúgy örömüket lelték, mint magában a játékban. Ki-ki döntse el maga, melyik rendszer a szimpatikusabb a számára, jómagam inkább nem szeretnék e kérdésben igazságot tenni. Már ezt megelőzően is jelentetett meg az FFG LCG játékokat, és mindegyik sikeresnek bizonyult. A recept tehát adott, működik, nincs hát okunk arra, hogy megkérdőjelezzük létjogosultságát.

A LotR szabályrendszerét úgy alkották meg, hogy egyedül is lehessen játszani, ami egyértelműen pozitív gesztus a fejlesztők részéről. Így ha valaki tesztelni szeretné az ötleteit, paklijait, stratégiáját, vagy csak egyszerűen szeretne egy jó partit végigtolni, nem kell megvárnia a haverokat, a hétvégét, vagy a szomszédot. Ha pedig mégis többedmagunkkal állunk neki a kalandoknak, kooperatív játék révén nem egymás ellen, hanem egymást segítve, kiegészítve álljuk a sarat a gonosz hatalmak által keltett viharokban.

Egyre gyakoribb a társasjátékok közt, hogy a szabálykönyvben előre meghatározott forgatókönyveket kell teljesíteni, és nincs ez másként a LotR esetében sem. Az alapcsomaghoz három küldetés jár, és a folyamatosan érkező kiegészítők ezt rövidesen bővíteni fogják, a játékosok feladata pedig az, hogy hőseiket irányítva teljesítsék az előttük tornyosuló akadályokat. A paklinkat szférák szerint csoportosítva kell felépíteni úgy, hogy lehetőség szerint minden helyzetre felkészülten tudjunk reagálni. A rendszer automatizáltságának hála elegendő ideje jut az embernek a következő lépés kifundálására, amire szükség is van, mert a lapjárástól függően bizony pillanatok alatt egy vidám szörnyhentelésből veszedelmes élethalálharc bontakozhat ki.

A szabály gyors, pörgős játékmenetre és rengeteg taktikázásra ad lehetőséget. Az alapcsomag négy, előre összeállított paklit tartalmaz, amikkel azonnal neki is lehet állni az első küldetéseknek. Sajnos azonban darabszámra még így is soványnak nevezhető ez a mennyiség, így egyáltalán nem meglepő, hogy a kiadó villámsebesen kezdi megjelentetni a kiegészítőket. A világ pedig színes, gyakorlatilag páratlan kidolgozottsága révén a későbbiekben végtelen mennyiségű lehetőséget tartogat még azoknak, akik szeretnének belekóstolni a gyűjtögetős kártyajátékok evolúciójának következő fokozatába.

Nehéz hibát találni a játékban, hiszen hozza a megfelelő színvonalat mind a lapok, mind a szabályok tekintetében. Könnyen elsajátítható, és ugyanilyen könnyen megszerethető rendszere révén ajánlható kezdőknek és haladóknak, magányos farkasoknak és összeszokott párosoknak egyaránt. Ám ahogy már korábban is írtam, nagy szükség van a friss lapokra, mert a játék gyenge pontját egyértelműen a kevés rendelkezésre álló kártya, és az ebből fakadó szűkös lehetőségek jelentik. Ha ezen javítanak, a LotR aligha fog kudarcot vallani a játékosok között

8/10

207. nap: Reklámpszichológia

Amikor egy tisztítószer, jelen esetben a Domestos azzal hirdeti magát, hogy a fürdőszobai kórokozók 99,9%-át elpusztítja, azonnal beindul a fantáziám. Persze, egyáltalán nem az foglalkoztat, mire képes a termék, mire használható és mennyibe kerül. Nem, engem az a 0,1% kártevő érdekel, amelyet NEM semmisít meg a csodaszerünk.

Mert egy ilyen méretű genocídiumot túlélni nem kis teljesítmény! Igazi kemény, ékes angol nyelven szólva badass fickóra van szükség egy ekkora volumenű tett végrehajtásához. Gondoljunk csak bele: milliárdszámra hullanak körülöttünk a baráti baktériumok, miközben mi, a félisteni hatalmú elit kibírunk minden sorscsapást, amit a háziasszonyok a nyakunkba löttyintenek.

Az a bizonyos 0,1% lehet a mikrobák Rambója, Terminátora, aki folyamatosan Chuck Norris pólóban feszít, és kilószámra tolja magába a szteroidot. A miniatűr világ sztárja, nagymenője, akiért megvesznek a baktériumcsajok, és aki még akár egy papucsállatkát is képes hókon csapni félelmetes testi adottságainak és tisztítószerekkel szembeni ellenállóképességének hála. 

Egy új példakép, a modern kor következő sikertörténete van itt kérem születőben, akire büszke lehet a fürdőszobánk valamennyi baktériuma. Na, nekem mától Ő a példaképem... kórokozó fan lett belőlem!

206. nap: Klikkerforradalmárok

Most, hogy nemrégiben beteljesítettem életcélomat az F betűs közösségi oldalon, és ráérősen hátradőlve fontolgathatok újabb ördögi terveket démoni céljaim elérése érdekében, volt időm felmérni a terepet, és megvizsgálni, mivel is ütik el ott az olyanok az időt, akik velem ellentétben nem játszanak Sherlock Holmes-osat.

És meg kell mondjam, nem csalódtam embertársaimban; érdekes, színes egyvelegét tapasztalom az ostoba és könnyelmű kinyilatkoztatásoknak, szánalmas önimádatnak, valamint nyomorúságos figyelem- és szeretethiánynak. Ám mindennél szembetűnőbb és idegesítőbb jelenség számomra az az attitűd, amit - jobb híján, gyenge improvizációs képességek birtokában - elneveztem klikkerforradalomnak.

Akik rendszeresen látogatják az oldalt, bizonyára találkoztak már ilyennel. Sőt, olykor-olykor maguk is éreztek csábítást arra, hogy lázadjanak, hogy fellépjenek valami mellett, vagy épp ellen. Hogy megosszák másokkal véleményüket, szociális érzékenységüknek emeljenek virtuális szentélyt, védelmükbe vegyék a társadalmat, a világot, a szegényeket - és mindezt immár egyetlen gombnyomással megtehetik! Kényelmesen, a gép előtt ülve, forró kakaót vagy teát szürcsölgetve, egy másik ablakban zenét hallgatva, chat és/vagy skype alatt, játék közben. 

Megszámlálhatatlan mennyiségű csoport jött és jön létre naponta, megannyi hangzatos és magasztos cél, amelyek (jogosan) szerepelnek egy átlagos, a nyugati világban civilizálódott ember figyelmének célkeresztjében. Vessünk véget az állatkínzásnak! Ne pazaroljunk fölöslegesen energiát! Vásároljunk hazai termékeket! Szedjünk szemetet! Több pénzt az egészségügybe! Mentsük meg a bálnákat (valamiért azok a szerencsétlen bálnák marha népszerűek a klikkerforradalmárok között...)!

És még lehetne sorolni, a végtelenségig. De mi is ezzel akkor a baj? Hisz egyértelmű, hogy ezek valóban fontos és nemes célok, amelyek érdemesek arra, hogy az emberek támogassák őket!

Egyetlen, apró, pici gond van csak ezzel: az, hogy igazából senki nem tesz és támogat az ég világon semmit! Emberünk ücsörög a szobában, munkahelyen, kávézóban, baromira el van foglalva önmagával, és mit lát? Egy lehetőséget, hogy egy bökés, egy like odabiggyesztésével részesévé válik valaminek, ami a társadalom és a közösség szemében előnyösebb, pozitív megvilágításba helyezi őt. Rányom a gombra, és egy pillanatra átjárja az az érzés, hogy most valami jót, nemeset, magasztosat cselekedett. Kiállt egy olyan ügy mellett, ami által rácsodálkozhat önmaga emberi nagyszerűségére, és nem mellesleg ezt majd becses ismerősei is láthatják majd. Hiú lény az ember, kétség sem férhet hozzá, és bárki bármivel próbálna meggyőzni az ellenkezőjéről, képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy a nemes ügyek ilyen jellegű támogatása nem több, mint önimádat. 

A dologban azonban még mindig ez a kisebbik probléma. Ugyanis akik rászoknak arra, hogy a véleményüknek úgy adnak hangot, hogy az részben saját magukról is szól, elfelejtik, hogyan is álljanak ki olyan dolgok mellett, amelyekért valóban érdemes tenni is valamit. Kényelmes, gyors, nulla energiát igénylő megoldás ez azok számára, akik nem látják a fától az erdőt, akik képesek meggyőzni magukat arról, hogy ezzel részesévé váltak valaminek, és közben a kisujjukat sem kellett megmozdítani semmiért. Fellengzősen, dacosan, büszkén vállalják a klikkerforradalmukat, ám tenni valójában nem tesznek semmit. 

Korábban is utaltam rá, és most is megteszem: a társadalom puhányokat nevel, akik szépen, lassan elfelejtik, hogyan kell valamilyen ügyért harcolni, legyen szó akár a saját érdekeikről, akár a bálnákéról. Hisz a kényelmes fotelban ücsörögve nem kell szembenézniük azokkal, akik a másik oldalt képviselik. Azokkal, akiknek szintén van véleményük, és nem röstellik azt nyomatékosabban kifejteni, minthogy rákattintanak valamire az egérrel. De hogyan is lenne igénye erre bárkinek is a mi forradalmi ifjaink közül, amikor ők már teljesen beleélték magukat abba, hogy mindent megtettek, ami módjukban állt? 

Igazából nem is lehet jobb dolga a kormányoknak, a multinacionális cégeknek és a bálnavadászoknak annál, minthogy ilyen ellenzőik legyenek, mint a klikkerforradalmárok. Úgyhogy hajrá mindenki, lázadásra fel! 

De vajon tudja valaki is közülük, mennyire jól idomított, engedelmes kis közkatonákat neveltek belőlük úgy, hogy ezt ők észre sem vették? 

205. nap: A közeljövő

A tavaszt szerencsére ugyan még nem érezhetjük az ajtónkon kopogtatni, viszont örömmel jelenthetem, hogy szépen, ráérősen beindulnak a nagy kiadók lassan őrlő fogaskerekei, ami friss, ropogós játékmegjelenéseket jelent. Nézzük is gyorsan végig, mi érdemel reflektorfényt az elkövetkező hetek során!

Elsőként rögtön a szerepjátékok mezőnyét erősítve itt van a The Witcher 2 - Assassins of Kings, ami május 17-én fog debütálni, és ami a sajnálatosan kudarcot valló Dragon Age 2 után az esztendő egyik nagy reménysége.

Aztán, ne feledkezzünk el  a Rockstar következő nagyágyújáról, az L.A. Noire című nyomozós/lövöldözős/film noir hangulatú próbálkozásáról sem. A megjelenési dátum ugyanaz, csakúgy, mint az a megkülönböztetett, kitüntető szeretet, amivel e játékot már egy ideje figyelemmel kísérem.

És végül, de nem utoljára, potom 13 esztendőnyi fejlesztés, várakozás, porhintés, halasztás után végre elérkezett az a pillanat, amire, valljuk meg, kevesen számítottak a játékostársadalom berkeiben - a Duke Nukem Forever június 10-én robban be az életünkbe és nagy valószínűség szerint az eladási statisztikák élére. Ennyi viszontagság után az ember félve meri csak leírni e szavakat, de valami azt mondatja velem, hogy a kétkedés korszaka elmúlt, és ezzel együtt eljött a gyakás ideje!

Ez utóbbi játéknak, mivel kicsit elfogult vagyok vele kapcsolatban, belinkelem az előzetesét is, csak úgy, hogy jó legyen. 

lyutúb

204. nap: Ideális állapot

Egy évben csupán kétszer fordul elő ilyen. Szinte lehetetlen előre behatárolni a pontos időintervallumot, annyi bizonyos csupán, hogy egyszer ősszel, egyszer meg tavasszal esik meg velünk. Ritka, kivételes pillanatok ezek, érdemes tehát a helyén kezelni őket, amíg még velünk vannak. Emlékük pedig hosszasan elkísér majd, és visszagondolni rájuk maga a megtestesült, egyedülálló csoda!

Ősszel és tavasszal érkezik tehát hozzánk a boldogság, mint mondottam volt a bejegyzés elején. Ősszel, amikor már hűvös az idő, de még nincs fűtés. És tavasszal, amikor még hűvös az idő, de már nincs fűtés. Micsoda varázslatos napok, hetek ezek, hiszen végre ki merjük jelenteni a páratlan eseményt - hogy hideg van a lakásban! Kitartóan, becsülettel, jócskán húsz fok alatt marad a hőmérő mutatója, azaz egy kiadós tévézés alatt (szerencsés körülmények között) szinte teljesen át lehet fagyni, és elképzelhetetlen az alvás anélkül, hogy nyakig begubóznánk egy jó, meleg takaróba. Előkerülnek a pulóverek és kardigánok, csínján bánunk a szellőztetésekkel, és néha a fél karunkat is odaadnánk egy igazi, forró teáért. 

Ugyan semmi sem lehet tökéletes, így a tavaszi Kánaán sem, hiszen későn sötétedik, ám valahogy mégsem érezzük magunkat elégedetlennek. Hisz tudjuk, ez a mesevilág két hétnél tovább ritkán szokott kitartani, megpróbáljuk hát élvezni, amennyire és ameddig csak tehetjük.

Már csak azt nem értjük, miért használunk folyamatosan többes számot, mikor olyan egyedül vagyunk ezzel a hozzáállással, amennyire csak emberileg lehetünk. De mi már csak ilyenek vagyunk, és ilyenek is maradunk! 

203. nap: Demotivational

Bizonyára kedves olvasóim is találkoztak már ilyen jellegű képekkel. Fekete keretes fotó, alatta vicces, vagy annak szán képaláírás. Ma végre, egy szerencsés véletlennek köszönhetően sikerült megtudnom a műfaj nevét is: demotivational photos! 

Ezen új ismeretemen felbátorodva rögvest neki is álltam összegyűjteni egy jó rakással a kedvenceim közül. És, mivel nem vagyok egy túlságosan fukar alak, párat itt is megosztok a nagyérdeművel. Persze, az ilyen válogatások mindig szubjektívek, így nem állítom, hogy valóban ezek lennének ténylegesen a kategória egyértelmű királyai. Nekem mindenesetre tetszenek!

És végezetül néhány kép a Multiverzum Császáráról!