Úgy fest, az Egy év még mindig reménykedhet a túlélésben! A Blogspot visszaadta a tegnapelőtti napomat, ráadásul még a sorrendiséget sem variálta át. Micsoda megkönnyebbülés!
Pedig már azt hittem, az összes remény szertefoszlott. De nem, tévedtem, még itt vagyok, létezem, és küzdök tovább napról napra a fennmaradásért. Olyan ez, mint tél után a tavasz, éjszaka után a napfelkelte, háború után a béke. Könnyed, felemelő érzés, hogy nem süllyedtem el, mint szikla a tóban, hanem, bár erősen határesetgyanús az ügy, de még mindig küzdök a felszínen maradásért.
Persze, bevallom férfiasan, voltak terveim arra az esetre is, ha nem így történtek volna a dolgok. Csináltam volna egy másik blogot, más tervekkel, célokkal, tartalommal. Ám mégis rettentő boldog vagyok, hogy most erre egyelőre nem kell sort kerítenem.
Pár hónappal ezelőtt aligha hittem volna el bárkinek is, aki azt mondja, idővel megszeretem és sajátomnak érzem majd e helyet. Viszont így, hogy meglegyintett a bezárás szele, sejtem már, hogy a rengeteg panaszkodás, nyűglődés, szidalmazás és káromkodás ellenére mennyire vidám dolog napról napra törődni kicsit e bloggal. Nem állítom, hogy ezután minden alkalmat imádni fogok, amikor kötelező jelleggel le kell ide ülnöm és bejegyzést írni, de legalább azzal tisztában vagyok, mi ennek az alternatívája.
Úgyhogy bosszankodj, Világ! Nem szűntem meg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése