Top 20 fiktív karakter

Mivel az utóbbi hetekben kicsit megcsömörlöttem a szórakoztatóipar okozta folyamatos csalódásoktól, valamint mert kezdtek ritkulni a blog miatt nekem címzett anyázó üzenetek, ezért úgy döntöttem, összeállítom a számomra legkedvesebb fiktív karakterek húszas listáját. Hiszen nincs is annál jobb, mint mondvacsinált szempontok alapján sorrendbe rakni néhány sosem létezett illetőt, majd várni, hogy az olvasók közül néhányan elküldjenek minket melegebb éghajlatra, mert az ő kis kedvencük nem került be a felsoroltak közé. Hiába, no, mazochista vagyok, ráadásul kezd életcélommá válni, hogy annyi embert dühítek fel legalább egyszer, amennyit csak tudok.

Eredetileg úgy terveztem, csupán egy tízes listát készítek. De ahogy gyűltek a nevek, rájöttem, nem fogom tudni eléggé leszűkíteni a kört. Így is szép számmal vannak olyanok, akik a hosszas rostálás és szortírozás után minden jóindulatom ellenére kiszorultak a multiverzum legdicsőbb és legnagyszerűbb elit klubjából. Tőlük utólag is elnézést kérek.

Mielőtt belekezdenénk, néhány szót még a válogatási elveimről. Mivel a lista összeállításával elsősorban az volt a célom, hogy újra meglássam a szórakoztatóipar szebbik arcát, és emlékeztessem magam, miért döntöttem önként és dalolva a kockalét mellett, ezért különösebben nem vesződtem kategóriákkal. Egyforma eséllyel szálltak harcba a helyezésekért filmek, könyvek, játékok, képregények, sorozatok vagy egyéb univerzumok szereplői. Nem tettem továbbá különbséget jó vagy gonosz, férfi vagy nő, ember vagy más élőlény között. A lista ennél általánosabb és átfogóbb nem is lehetne. Éppen ezért nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy olvasóim közül bárki hallott volna a felsorolt személyek több, mint feléről. Ez rendben is van, nincs harag, elvére ez mégiscsak az én agyszüleményem. Ám ha valamilyen csoda folytán mégis akad valaki, aki száz százalékban be tud azonosítani mindenkit, annak őszintén és tiszta szívből gratulálok. Egyrészt azért, mert remek az ízlése, másrészt mert igazán csodálatos gyermekkora lehetett. 

De most már elég legyen a mellébeszélésből, jöjjön maga a lista!

#20: Tano Cariddi (A Polip)

Nem állítom, hogy a közelmúltban néztem meg utoljára a Polip című olasz sorozatot. De időnként azért előveszem, hogy végigrágjam magam az epizódokon, és ennek egyetlen oka van, mégpedig a listám huszadik helyét elfoglaló Tano Cariddi! 

A szicíliai maffia mocskos ügyeit ábrázolni hivatott történet egyik állandó, visszatérő gonosz figurája ő, aki olyan zseniálisan hozza a hideg, számító, könyörtelen és hihetetlenül intelligens gazembert, hogy öröm nézni. Az állandóan a háttérben tevékenykedő, mindent és mindenkit az ellenőrzése alatt tartó maffiózó szerepében Remo Girone brillírozik, aki végig annyira elemében van, hogy hozzá képest Jockey Ewing és Berényi Miklós egyaránt kispályás kezdőnek tűnik a "gonosz, de pont azért szeretjük" karakterek népszerűségi vetélkedőjében. 

A kívül úriember, de belül velejéig romlott figura minden kétséget kizáróan a sorozat egyik fő mozgatórugója. Ármánykodások, machinációk, szarkavarás, és mindezt a jó Tano modoros kimértséggel és udvarias távolságtartással végzi, amit látva a néző önkéntelenül is csodálattal vegyes tiszteletet kezd érezni a figura iránt. 

Tisztában vagyok vele, hogy manapság a Keresztapa számít a maffiafilmek szent tehenének, amiről valamiért tilos bárkinek is rosszat szólnia. De az a nagy büdös helyzet, hogy a Polip egész egyszerűen mindenben jobb, realisztikusabb, érdekesebb és szórakoztatóbb nála. És az is a lehangoló igazsághoz tartozik, hogy a nézők kedvenc Corleone családját Tano Cariddi megette volna reggelire, ha a sors (és valami elcseszett crossover) úgy hozta volna. Még talán előételnek is kevésnek bizonyultak volna.

#19: Hercule Poirot

Valamiért az enyémhez hasonló legjobb xy karakterek listája izéken nem nagyon találkozom mindenki kedvenc belga nyomozójával, amire nehezen találok magyarázatot. Általában Sherlock Holmes az, aki jó esetben eljut a középmezőnyig, de Poirot neve fel sem szokott merülni. 

Ám ez az én megítélésemben hatalmas hiba. Mert a figura (elsősorban a David Suchet által alakított változatra gondolok) több, mint amit elsőre gondolnánk róla. Poirot egy egész korszakot reprezentál, annak minden felszínességével, udvariasságával, szokásaival és hibájával együtt. A kivételes, párját ritkító intelligencia az ő esetében csupán egy csipetnyi büszkeséggel társul, mert az igazi úriemberek nem engedhetik meg maguknak a pökhendi arroganciát. 

Nem áll rendelkezésére modern technológia, nem dolgozik a keze alá egy hadseregnyi specialista, nincs számítógépes adatbázis, DNS vizsgálat. Csupán ő áll egyes egyedül szemben agyafúrtabbnál agyafúrtabb esetekkel. Nem hagyatkozhat másra, mint a logikájára és emberismeretére, és ennek ellenére sosem vall kudarcot. Ezzel szemben mit látunk a mai kor krimisorozataiban? A legtriviálisabb, legostobább gyilkosságok esetében is szükség van az ó-de-nagyszerű csapatmunkára, millió dolláros vizsgálatokra, és általában még egy jó adag mázlira is, ha fényt akarnak deríteni a tettes kilétére. És mindennek tetejében az ezeket a nyomozásokat vezető karaktereket próbálják meg úgy ábrázolni, mint nagymenőket, mint zseniket, mint hősöket. Na, ne röhögtessenek már! Próbálják csak ki ezek a figurák a Poirot-féle módszert, azaz egy ideig kizárólag a kis szürke agysejtjeikre támaszkodjanak. Aztán majd meglátjuk, hogy ki is az igazi nagyágyú a detektívek világában! 

#18: Nyarlathotep (Cthulhu-mítosz)

Na jó, talán nem feltétlenül fair dolog egy istenséget is bevenni ebbe a felsorolásba, de hát mit tehetek, ha ennyire bírom a fickót?

Hogy pontosan kicsoda Nyarlathotep, arra nem olyan egyszerű válaszolni. Lényegében egyike a  H. P. Lovecraft által teremtett világ emberen túli lényeinek, akik roppant ősiek, roppant hatalmasak, és nagyon nem csípik a halandókat. Sokan vannak, de mind közül listánk tizennyolcadik helyezettje az, aki leginkább közel áll ahhoz, amit mi úgy hívunk: Gonosz. A sátáni értelemben vett gonosz, aki a lelket rontja meg, aki ki- és felhasználja ellenünk saját belső démonjainkat, aki ismeri minden gyengeségünket és félelmünket, és nem rest ezeket szemérmetlenül a saját hasznára fordítani. Teszi mindezt egyszerű szórakozásból, és hogy örömét lelje az ármánykodásait elkerülhetetlenül követő káoszban. Hát nem egy cukorfalat a kincsem?

Persze, mint ismeretes, Lovecraft műveinek pont az a lényege, hogy minden kiismerhetetlen, felfoghatatlan és kategorizálhatatlan. Épp ezért nem lehet egyértelműen kerek-perec kijelenteni, hogy valójában ki is az a Nyarlathotep. Valaki, akinek ezer alakja van, amelyek közül az egyik valami olyasmi, amit fentebb leírtam. A többi meg teljesen más. A Kúszó Káosz, aki a jövendölések szerint végül elpusztítja majd a világunkat éppolyan rejtélyes most, mint amilyen a XX. század elején volt. 

De a titokzatos és kiismerhetetlen gonosz egyben mindig magában hordozza az emberi lét legsúlyosabb kéréseinek válaszát. Épp ezért működik olyan jól ez a karakter. 

#17: Clementine (The Walking Dead)

A játék tesztjénél egyszer már leírtam, miért is kedvelem annyira ezt a kislányt. Röviden azért, mert képes volt szerethetővé tennie magát, ami - figyelembe véve azt, hogy mennyire gyűlöletes, idegesítő és visszataszító gyerekábrázolásokkal találkozhatunk a szórakoztatóiparban - egyáltalán nem kis teljesítmény a részéről. Nincs útban, nem közhelyes, nem csináltak belőle erőltetetten humoros figurát, hanem végig úgy viselkedik, mint egy rémült kölyök, aki próbál erősnek és bátornak mutatkozni egy zombi apokalipszis kellős közepén. A játék főszereplőjét irányítva felelősnek érezzük magunkat a biztonságáért, örülünk a társaságának, amikor a közelünkben van, és bármilyen válaszút elé is kerüljünk kalandozásunk során, általában aszerint döntünk, hogy mi lenne jó Clementine számára. 

Kritikusan szemlélve a TWD egész történetét a főhős és ennek a kislánynak a kapcsolatára hegyezték ki, és be kell vallanom, hogy bitang jó munkát végeztek ebben a tekintetben. És persze az is igaz, hogy a Telltale Games kalandjátéka rajta kívül is felsorakoztat néhány sokkolóan realisztikus, és épp ezért szerethető figurát (pl. Kenny), de a pálmát egyértelműen ő viszi el. 

Egyelőre nem tudni, a folytatásban találkozunk-e vele egyáltalán, vagy egy teljesen új történetszál veszi kezdetét, de akár így, akár úgy, Clementine maradandó és felejthetetlen emlékként marad meg azokban a játékosokban, akik nem félnek kicsit érzelmileg is ráhangolódni egy csodásan megírt és tálalt történetre.        

#16: Boba Fett (Star Wars)

Ugyan, kérem, csak nem gondolta azt bárki is komolyan, hogy egy hozzám hasonló kocka népszerűségi listájáról hiányozhat a galaxis legveszélyesebb fejvadásza?! Hát persze, hogy nem!

Boba Fett tökéletes példája annak, hogy egy karakternek nem kell főszereplőnek lennie a népszerűséghez. Sőt, szinte egyetlen szót sem kell szólnia, elég csupán titokzatosnak és táposnak tűnni ahhoz, hogy a siker garantálható legyen. A fejvadászból, akinek az arcát soha nem pillantjuk meg, a rajongók csináltak intergalaktikus szupersztárt, amire aztán a Star Wars univerzum is megfelelően reagált. Képregények, könyvek, játékok tucatjai szólnak mostanra a könyörtelen és hidegvérű zsoldosról, aki így a mai popkultúra öngerjesztő folyamatának egyik első számú ikonjává nőtte ki magát.

A Boba Fett franchise azért is működik olyan jól, mert nem tér el soha attól a karaktertől, akire a rajongók kíváncsik. A félresikerült Klónok támadását és az animációs sorozat néhány elcseszett epizódját leszámítva mindig megmarad a hallgatag vérprofi szerepnél, aki csillagászati összegeket kér a munkájáért, cserébe viszont az eredményt garantálja, méghozzá pontosan úgy, ahogyan azt a megrendelő elvárja tőle. 

Az eredeti filmtrilógia hősei, Han Solóval az élen csupán azért úszhatták meg olyan könnyen a fejvadásszal történt találkozásaikat, mert a sors fintora folytán belőlük lettek az űropera vezető karakterei. Az éppen aktuális történet főhőse szerep pedig, mint azt jól tudjuk, rengeteg előnnyel és immunitással jár.    

#15: Sylar - Gabriel Gray (Hősök)

Meglehet, elsőre egy csöppet közhelyesnek tűnik a Hősök című közepes sorozat állandó főgonoszát beleírni a listámba, de az én szemszögemből nézve ez egyáltalán nem akkora ostobaság. Nem azért, mert agyament módon mindig a gonosz karakterek tűnnek számomra a legérdekesebbnek, és nem is azért, mert olyan frankó rosszcsontot faragtak volna belőle az írók, hogy egyedül képes lenne a hátán vinni a cselekményt. 

Inkább arról van szó, hogy számomra ő testesíti meg mindazt, ami a legtöbb szuperhősös fikcióban általában félrecsúszik. Mert a természetfeletti erő által Gabriel Gray-ből Sylar-ré alakuló figura az, aki a millió univerzum közhelyes és unalmas alakjai után végre úgy viselkedik, ahogyan azt bármelyikünk tenné az ő helyzetében. A szuperhatalom akárkit megrontana, a tudat, hogy minden vágyunk egyetlen karnyújtásnyira kerül tőlünk elveszi az ember józan ítélőképességét, és az, ha következmények nélkül szabadjára engedhetjük a kényszerből elfojtott haragot, frusztrációt és csalódottságot, rövid idő alatt azzá tenne minket, amit úgy hívunk: antagonista. 

Nem kell a süket duma és a mellébeszélés - ez a nagy büdös igazság. Ha bármelyikünk nyakába szakadna, hogy képesek vagyunk bármire, nem lenne belőlünk önfeláldozó, szenvedő hős, aki mások életéért és biztonságáért küzd. Nem akarnánk az igazság bajnokai lenni. Egyszerűen csak megszereznénk azt magunknak, amit az élet - önző egónk nézőpontjából szemlélve jogtalanul - korábban megtagadott tőlünk. Ha valaki megtehet bármit, amihez kedve van, miközben nem kell számolnia az ebből fakadó esetleges negatív hatásokkal, akkor az megteszi, hezitálás és gondolkodás nélkül.  Bárki. Mindenki.

Sylar pontosan ezt a figurát testesíti meg, méghozzá a lehető legrealisztikusabban. Nem valami ostoba bosszúvágy vagy eszetlen igazságkeresés hajtja, hanem végre szabad emberként élheti az életét. És hozzá hasonlóan legbelül mindannyian erre vágyunk. A gonosz Sylar mi vagyunk - illetve az, aki tudat alatt lenni szeretnénk.    

#14: Veronica Mars (Veronica Mars)

Ha őszinték akarunk lenni, a kívülről tökös, de a lelke mélyén csak-csak jó karakterek lettek mostanra a szórakoztatóipar utolsó mentsvárai. Ők azok, akik képesek egyedül learatni minden babért, képernyőidőtől függetlenül automatikusan a nézők kedvenceivé válni, és akik nélkül mostanra elképzelhetetlen lenne bármiféle történet. Talán valamikor Han Solóval kezdődött ezeknek a figuráknak az ipari mennyiségű tömeges alkalmazása, és a recept olyannyira bevált, hogy az ilyen klónokra a mai napig nem tudtunk ráunni.

Egyetlen dolog képes őket még érdekesebbé tenni: ha a szokásostól eltérően nem egy macsó fickóval, hanem egy nővel van dolgunk. És ezzel el is érkeztünk listám következő helyezettjéig, a kaliforniai Neptune városka egyetlen és utánozhatatlan Veronica Mars-áig.

A tini nyomozó, aki a széria három évada alatt rengeteg kisebb-nagyobb bűnügyre és iskolás stiklire derít fényt, miközben kitaszítottként epizódról epizódra kénytelen megküzdeni osztálytársai piszkálódásaival, igazán kivételes és üde színfoltot jelent az amerikai sorozatok dögunalmas karaktereihez képest. Nincs állandóan párba rakva egy ellentétes figurával, mint ahogyan azt például a Dr. Csont vagy a Castle teszi a kimeríthetetlen, humoros szócsaták illúziójának kedvéért. Nem - Veronica Mars egyedül is bőven elég vicces és szórakoztató. A figura dialógusai hemzsegnek a jó ötletektől, az egyediségtől, és az írók bármilyen szituációba is keverjék, onnan a hölgy egészen biztosan sziporkázva fogja magát kivágni. A karakter - természetesen - nem működhetne ilyen tökéletesen egy hozzá hasonlóan jól összerakott állandó mellékszereplőgárda nélkül, de a végeredményből ez nem von le semmit. Veronica Mars képes egyedül kiemelkedni egy remek karakterek sokaságát felvonultató sorozatban. 

Hogy a nemrégiben sikeresen lezajlott Kickstarter pénzkunyerálásnak köszönhetően elkészülő mozifilm is képes lesz-e megfelelni az elképesztően magas elvárásoknak, azt majd meglátjuk. De addig is ez a helyezés a listámon bizonyítja a karakter eddig elért eredményeit. 

#13: Morte (Planescape: Torment)

Ahogy nem létezhet film, könyv, játék, sorozat, képregény kötelező vicces karakter nélkül, úgy az én listám sem lenne kellően hiteles, ha nem szerepelne rajta legalább egy komikus figura. És e logikát követve Morte, a P: T egyik szereplője a lehető legjobb választás számomra. A figura amellett, hogy rendszeresen durrogtatja el cinikus, ironikus és betegesen morbid poénjait a történet arra alkalmas (és időnként teljesen alkalmatlan) pillanataiban, még kellő mennyiségű érzelmi töltetet is hordoz magában ahhoz, hogy igazán feledhetetlenné váljon.

Morte lényegében egy beszélő, lebegő koponya. Ez már önmagában is eléggé abszurd, és látszik az, hogy az írók egy pillanatra sem akarták elveszíteni a játékosban a figura iránt kezdetben feltámadt érdeklődést és kíváncsiságot. A cselekménybe szervesen illeszkedő csapattársunk az egyébként különösen durva és depressziós világban lényegében az egyetlen vidám színfoltot jelenti számunkra, és bármennyire sötét lónak tűnik is a karakter a történet bizonyos pontjain, valahogy soha nem merül fel bennünk igazán a gondolat, hogy Morte valaha is a vesztünkre törne.

Persze amennyiben a karakter valódi mélységeit szeretnénk feltárni, nagyon mélyre kell ásnunk az erősen szöveg- és történetközpontú játék megfelelő pillanataiban. De aki egyszer veszi a fáradtságot, hogy megpróbálja megérteni a gúnyos poénokra és groteszk beszólásokra támaszkodó önvédelmi mechanizmus mögött húzódó koponya igazi énjét, az egyhamar nem felejti el az élményt. 

Igaz ugyan, hogy a Planescape: Torment valamennyi szereplőjéből szinte süt a lelki gyötrődés és fájdalom, de a többiek legalább ebből nem is próbálnak egy percre sem titkot csinálni. Morte viszont pont azért lóg ki a sorból, azért különleges, mert látszólag vele minden rendben van (már amennyire egy repkedő koponya esetében a "rendben" a legmegfelelőbb szó). De ez korántsem igaz, benne ugyanúgy megvan az a szomorúság, mint a többiekben, és ugyanúgy súlyos, láthatatlan láncok kötik össze a sorsát a történet főszereplőjével, mint az összes többi figurát. Ő mégsem kürtöli világgá minden gondját-baját, nem akar többnek mutatkozni, mint egy cinikus koponya, aki imád csajozni, és aki mágikus fogak gyűjtögetésével válik egyre jobb és hasznosabb társunkká a harcok során. 

Ha soha nem piszkáljuk meg a felszínt, ezt a képet végig fent is fogja tartani magáról. Amennyiben viszont kíváncsiak vagyunk rá, a szórakoztatóipar egyik remekül sikerült keserédes karakterét ismerhetjük meg a személyében.

#12: Grimgor Ironhide (Warhammer Fantasy)

A Warhammer mindkét univerzuma főként arról ismerszik meg, hogy azokban minden sokkal... olyanabb. A kemény keményebb, a gonosz gonoszabb, a törpe törpésebb, az elf elfesebb és a tápos táposabb. Így aztán, amikor arra kerül a sor, hogy megpróbáljuk felkutatni a mindenség legpusztítóbb gyilkológépeit, előbb-utóbb felmerül az ebből a világból származó ork hadvezér, Grimgor Ironhide neve. 

És nem túlzás azt állítani, hogy nála valóban átértékelődik a "megállíthatatlan gyakógép" fogalma. A csávó ennél már nem is lehetne egydimenziósabb, hiszen egyetlen életcélja és tettei, hódításai, háborúi egyedüli mozgatórugója az, hogy méltó ellenfelet találjon magának a harcmezőn. És az a tény, hogy ez mindeddig nem sikerült neki egy olyan univerzumban, ahol szinte minden fára jut egy félisteni hatalmú nagymenő, sokat elárul Grimgor képességeiről. 

Gyúrd össze Wolverine-t Hulk-kal, adj hozzá egy csipetnyi Terminátort, majd zárásként hintsd meg az egészet egy kifejlett Yautjával. Ha ez elkészült, csinálj ebből az egyvelegből még kilencvenkilenc ugyanilyet, és uszítsd rá őket Grimgorra. Számára ez egy kellemesen induló nap reggeli bemelegítéséhez lesz elegendő, ami után elkerülhetetlenül kedvet kap majd valami komolyabb lény (vagy egy kósza, gyanútlan hadsereg) lezúzására is. 

És pont ezért olyan jó ez a karakter. A kiszámítható, mindenfajta trükközést vagy kerülőutat nélkülöző gondolkodásmódja által válik csodálva szerethetővé, mialatt olyan mészárlásokat visz végbe, ami bármelyik világ bármelyik nagyágyúja számára elérhetetlen vágyálomnak tűnik. Ráadásul a folyamatosan alakuló és változó Warhammer világban is állócsillagnak számító ork lényét (az egész fajhoz hasonlóan) átjárja az a fajta humor, amit többnyire csak azok értenek meg, akik otthonosan mozognak a Games Workshop sokszor túlzásokra alapuló kiadványai között. 

Grimgor kemény és tápos. Úgy igazából, Warhammeres értelemben véve kemény és tápos, ami, mint tudjuk, sokkal olyanabb, mint bárhol máshol. Ennek megfelelően sikerült felverekednie magát erre a listára, örök mementóként szolgálva arra nézve, hogy a karakterfejlődés, az érzelmi ráhangolódás, a többdimenziós személyiségek mind-mind francot sem érnek, ha egyszemélyes hadseregekkel van dolgunk.

#11: Urdnot Wrex (Mass Effect)

A Bioware által jegyzett zseniális Mass Effect trilógia igazán jó hatást gyakorolt az önmagától látszólag megújulni képtelen sci-fi műfajára. Új volt, modern és élettel teli, sötét, ugyanakkor heroikus, reménytelen, mégis kellően epikus. A mai generációk számára pontosan ugyanazt jelenti, mint annak idején a Star Wars vagy a Star Trek jelentette, épp csak a kor igényeihez és elvárásaihoz alkalmazkodva teszi mindezt. 

Ezen újszerű világ benépesítéséhez szükség volt olyan karakterekre, akik igazodnak ehhez a bizonyos szellemiséghez. Így született Wrex, aki manapság sokak szemében a tökéletesnek számító pajtás-bajtárs figuráját személyesíti meg. Nyers, szarkasztikus humor, sebes észjárás, és több évszázados harci tapasztalat egyesül a krogan hadúrban, aki általában kíméletlen őszinteséggel dörgöli a főhős (vagy bárki más) orra alá, ha valami éppen nem tetszik neki. Szavaira, tanácsaira érdemes odafigyelni. Látásmódja a harcos-stratégáé, nem pedig a polkorrekt lavírozóé, aki így a kiskapuk és puhány megoldások helyett inkább a direkt, egyenes utat és megközelítést részesíti előnyben. Ha ez egy bázis porig rombolását, egy faj megsemmisítését vagy atombomba bevetését jelenti, ám legyen. 

A Mass Effect főszereplője, Shepard parancsnok és Wrex közötti párbeszédek legendásan jól működnek. A rendszerint kérdések özönét a karakterekre zúdító játékos és a csöndes, magának való, ritkán megszólaló krogan eszmecseréi internetes mémek és mókás szóváltások tucatjait szülték. Arról nem is beszélve, hogy a galaxis megmentéséhez Wrexnél jobb társat keresve sem találhatnánk magunknak. Simán szétrúgja bármilyen ellenfél hátsóját, ha úgy adódik, miközben gúnyos, kissé megkeseredett hangvételű beszólásaival újra és újra jobb kedvre derít minket. Tudja, mi kell a győzelemhez, és egyetlen pillanatig nem teketóriázik. Ha barátként bánunk vele, ő is ugyanúgy fog ránk tekinteni, még ha időnként meg is kell győznünk arról, hogy nekünk van igazunk. Önálló gondolatokkal, véleménnyel és látásmóddal rendelkezik, ami egyfajta morális iránytűként is funkcionál  a történet során a játékos számára.

A Mass Effect csodás világa kétségtelenül sokat köszönhet ennek a figurának. Amennyiben a trilógia második és harmadik részében is ugyanakkora szerepet kapott volna, mint az első felvonásban, alighanem előkelőbb helyen zárta volna a sort ezen a listán. De szégyenkezni így sincs semmi oka.

#10: Akazawa Izumi (Another)

Akármennyire is próbáltam pontosan meghatározni, miért is szeretem annyira ezt a karaktert, egyszerűen nem ment. Az Another című anime (ami eredetileg könyvként, majd mangaként jelent meg) egyik főszereplőjeként nyilván beleillik az általam preferált keserédes, eleve kudarcra ítélt, reménytelen sorsú figurák melankolikus közegébe. És ezzel a jellemzéssel nyilván nem vagyok egyedül, hiszen egy 2012-es felmérésen a kis hölgy a "legtragikusabb sorsú női anime szereplők" 150-es listáján a közönségszavazatok alapján az első helyen végzett, ami a műfaj sajátosságait figyelembe véve igen komoly bravúrnak számít.

Önmagában azonban ez nem lenne elég a számomra. Pusztán azért, mert valakit sajnálni kell, még nem jelenti azt, hogy ettől automatikusan szerethető karakterré válik. Ahhoz arra is szükség van, hogy az élet által rá mért sorcsapásokat, tragédiákat úgy viselje el, amitől egyedivé és különlegessé válik. Nem az számít, ki mennyi pofont kap, hanem az, hogyan reagál rájuk. Ebből a szemszögből nézve pedig Akazawa elég jól teljesít. Eleve reménytelen helyzetben, egy kiismerhetetlen és legyőzhetetlen ellenséggel szemben kell helyt állnia, miközben az osztálytársai életének vagy halálának felelőssége egyedül az ő vállára nehezedik. Elég komoly elvárások egy 15 esztendős középiskolástól, nem mondom. Ám ő ennek ellenére nem törik meg, nem adja fel, nem panaszkodik és nem fél magára vállalni bármit, ami az ügyüket kicsit is előrébb mozdítja. Rendkívül limitált erőforrások állnak csupán rendelkezésére, de a néző végig azt érezheti rajta, hogy mindent megtesz, amire csak lehetőségeiből futja. 

Értelemszerűen a rá nehezedő nyomás túlságosan nagy ahhoz, hogy időnként ne hibázzon, vagy ne hozzon rossz döntéseket. Néhol túlzásokba esik, olykor szívtelen, kegyetlen dolgokra kényszerül, de végeredményben pont ezektől válik valaki komplex és érdekes figurává.

Ó, és van itt még valami, ami elé jobb, ha kiteszem a SPOILER WARNING! feliratot. A kedves olvasóknak feltűnt, hogy a keleti szórakoztatóipari termékekben milyen profin tudják úgy kivégezni a történetek főszereplőit, hogy az maradandó lelki sérüléseket okozzon a nézőkben? Nos, ebben a tekintetben Akazawa Izumi halála igazi lórúgásként ér bárkit, aki nincs felkészülve rá. Egyszerűen döbbenetesen ütős és hatásos. Pont, amilyennek lennie kell. Alighanem bizonyos fokig ez is közrejátszott a listámon betöltött előkelő pozíció megszerzésében. SPOILER VÉGE.

Talán ezen jellemzők együtt, talán az a bizonyos X-faktor jelenléte emeli őt ki a hozzá hasonló figurák sokasága közül, nem tudom. Mindenesetre itt van, méghozzá a tizedik helyen, egyszerűen azért, mert megérdemli.  

#9: Joker (DC univerzum)

A bohóc megjelenése a listámon aligha nevezhető meglepetésnek. Batman első számú, örök és legfőbb ellenfele immár több, mint hetven éve a rajongók kedvence, feltűnt végtelen számú képregényben, animációs sorozatban, videojátékban, filmeken, és mindezeken túl is a popkultúra egyik legmeghatározóbb alakjai között tartják számon. Az abszolút végletek által is nehezen körülírható bűnözőzseni egyszer megnevettet, máskor a frászt hozza ránk, de ez teljesen rendjén is van, hiszen Joker maga a káosz.

Éppen e kiszámíthatatlanságnak köszönhető, hogy újra és újra képes volt megújulni, és annyi idő elteltével sem vált még unalmassá. Ábrázolásmódjai között megtaláljuk a viszonylag ártalmatlan, kisstílű rosszcsontot és a közveszélyes, pszichopata tömeggyilkos őrültet is. De azt hiszem, akkor tudjuk meglátni a karakterben rejlő valódi lehetőségeket, ha a vicces és életveszélyes énjét összegyúrjuk, és az így kapott alakot kezdjük vizsgálni.  

Lankadatlan népszerűségének egyik fontos eleme, hogy mind a mai napig nem ismerhettük meg az előtörténetét. Igaz, időnként kapunk variációkat, életutakat, amelyek a ma ismert Jokerhez vezetnek, de ezekből annyi van, és olyannyira különböznek egymástól, hogy értelmetlen bármelyiket is kánonnak tekinteni. És ez a hiányérzet, ez a titokzatosság sokkal fontosabb, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk. Mindig is azok a rejtélyek voltak a legmaradandóbbak, amelyeket sosem ismerhetünk meg teljes valójukban. Erre alapoztak a horror klasszikusaitól kezdve Stephen King-en át mindazok, akik könnyen fogyasztható tucatkaraktereknél többet akartak létrehozni. Joker esetében is ugyanezt figyelhetjük meg.

Azon túl, hogy a figurát a színtiszta őrület jellemzi a legjobban, időnként érdekes információkat is kapunk róla az íróktól. Ilyen például, hogy nem fél senkitől és semmitől (Scarecrow félelem-toxinja semmilyen reakciót nem vált ki belőle), illetve hogy mélyen belül őszintén sajnálja az összes, általa elkövetett gonosztettet. Ezekre azon jelenetek alapján következtetünk, amikor valakinek sikerül időlegesen "meggyógyítania" őt a téboly fogságából. Továbbá arra is számos utalást találunk, hogy Batman nélkül Joker sem létezhet tovább a jól ismert formában. 

A figura az évek során (főként az animációs sorozatnak köszönhetően) szorosan összeforrt Mark Hamill hangjával, aki ezzel a szereppel talán még Luke Skywalker karakterénél is maradandóbbat alkotott a szinkronstúdióban. A szupergonoszok koronázatlan bohóckirálya kétségtelenül olyan valaki, aki megmutatja, hogy az antagonistákért ugyanúgy lehet rajongani, mint a nyálas, dögunalmas jókért. 

#8: Marv (Sin City)

Marv-ot egyszerűen nem lehet nem szeretni, és kész! Minden, amit tesz, egyetlen okkal magyarázható: mert bosszút akar állni valakiért, aki egyszer rendes volt hozzá. És ez a végtelenül egyszerű, triviális motiváció az, ami megtölti a figurát élettel, jellemet és belső értékeket ad neki, és egy olyan korba vezet minket, amikor ennyi is elég volt még ahhoz, hogy egy fiktív szereplő belopja magát a szívünkbe. 

A klasszikus akciófilmeken edződöttek számára nincs is igazán szükség többre. Ugyanis a lelkünk mélyén mindannyian feketének és fehérnek akarjuk látni a világot, miközben annak lakóit egyszerűen be szeretnénk sorolni az ellenségeink vagy a barátaink közé. Nincs köztes út, nincsenek átmenetek, kiskapuk, a szürke millió árnyalata; csak a cél, valamint az odáig vezető, akadályokkal teli út létezik. 

Marv számára pontosan így írható le a világ. Morálisan egyetlen percig nem kételkedünk abban, hogy amit csinál, azt helyesen teszi, még ha ehhez le is kell darálnia néhány tucat rosszfiút. Igaza van, és ezt a zsigereinkben érezzük; drukkolunk neki, mert ha már mi képtelenek vagyunk a helyes utat járni, legalább neki sikerüljön. 

Sylar-rel ellentétben a karakter nem azt testesíti meg, akivé mindenféle külső hatás nélkül automatikusan válnánk, ha a sors úgy hozná. Marv inkább azt a figurát jelképezi, akivé előzetesen válni szeretnénk. Az igazság öntörvényű, megállíthatatlan bajnokává, aki mindig tudja, mi a helyes, és aki képes különösebb megerőltetés nélkül érvényt szerezni az akaratának.

Egyszerű és nagyszerű a fickó, ahogy mondani szokták. Jól működik képregényben és filmen, mint egyfajta régimódi, véresen brutális lovagregény mai korba átültetett főhőse. Sokkal szilárdabb morális iránytű dolgozik benne, mint a legtöbb modern akcióhősben, és ezért csak csodálni tudjuk azt az elszántságot, amivel egyszemélyes bosszúhadjáratát levezényli.

#7: Hermione Granger (Harry Potter)

Ha emlékeim nem csalnak, a franchise névadóját, Harry Pottert valahol az ötödik rész elején sikerült végérvényesen és visszavonhatatlanul meggyűlölnöm. Nem tehetek róla, olyan a természetem, hogy a főszereplőknek duplán, triplán keményen kell dolgozniuk ahhoz, hogy fenntartsák az érdeklődésemet. És attól a ponttól kezdve, hogy leírom őket, kizárólag a többi karakteren múlik, sikerül-e a történetnek a továbbiakban lekötnie.

Erre a legjobb példa Hermione Granger esete, aki miután a kis karcosképű eltűnt a színről, előlépett a széria egyértelműen legfontosabb karakterévé. Számomra, legalább is. Persze már korábban is azon a véleményen voltam, hogy nélküle Ron és Harry a cipőjét sem tudná megkötni anélkül, hogy bele ne pusztuljanak, de kezdetben ez a felállás csupán egyfajta komikus mellékzönge és a szereplők tulajdonságok szerinti kategorizálása volt. Granger volt az eminens, szabályokat tisztelő figura, aki kihúz mindenkit a bajból, Weasley-nek jutott a humor, Potter meg... nos, ő simán csak learatta a babérokat. 

De ahogy jöttek az újabb és újabb részek, azt vettem észre magamon, hogy amilyen ütemben száll tova az érdeklődésem a főszereplő iránt, úgy válik egyre jelentősebbé és fontosabbá Hermione. Ez természetesen visszamenőlegesen is igaz volt, tehát már nem csupán az új részek esetén írtam át az aktuális epizód címét "H.P. és az akármi akármijéről" "H.G. és az akármi akármijére", hanem az azt megelőzők esetében is. 

De hát ki ne szeretné az intelligens, okos karaktereket? Akár elméletről, akár gyakorlati megvalósításról volt szó, Hermione mindig az élen járt a problémamegoldásban. Bajban általában elég tökös ahhoz, hogy megvédje magát, és így ne szoruljon rá a két teszetosza barátja segítségére, mindeközben pedig bőségesen elég ideje marad arra, hogy az iskolai teendőkben is lefőzzön bárki mást. Talán kicsit sztereotipikus az a megközelítés a Harry Potter világában, hogy míg a fiúk lusta potyázóknak, addig a lányok unalmas és tudálékos könyvmolyoknak vannak ábrázolva. De a sorozat egyik legfőbb ereje mindig is az volt, hogy a közhelyeket jól alkalmazta jó helyen, így minden remekül működött benne.

A közte és Ron között hét részen át szövődő szerelmi szál vicces, szórakoztató és egyszer  sem válik unalmassá. Barátaiért és a nagy, közös célért tett erőfeszítései igazán példásak, és bár a történet egésze alatt nem kis fejlődésen megy keresztül, ennek ellenére végig megtartja azokat az egyedi vonásait, amelyek valódi, emlékezetes karaktert formálnak belőle.

#6: Max Payne (Max Payne)

Max Payne feltűnésével kicsit felrúgom a listára vonatkozó azon szabályomat, miszerint lehetőleg ne szerepeltessek két, egymásra erőteljesen hasonlító figurát. És mivel Marv korábban befutott az előkelő nyolcadik pozícióba, ezért sokáig kérdéses volt, hogy a New York-i zsaru egyáltalán megjelenhet-e a kedvenceim között. De a fickó olyannyira magával ragadó, annyira könnyedén feledteti el velünk videojátékos eredetét (a film felért egy Istenkáromlással, senki ne menjen a közelébe se!), hogy egyszerűen lehetetlenség kihagyni bárhonnan is. 

A karakter a trilógia első és második részében az alvilág ellen folytatott személyes bosszúhadjáratával hívta fel magára a figyelmet, ami olyannyira jól sikerült, hogy Max egy csapásra mindenkinek belopta magát a szívébe. A klasszikus Die Hard forgatókönyvet követve a cselekmény előrehaladtával egyre jobban leamortizálódó külseje ellenére végig megőrzi végtelenül cinikus, mégis költőien érzékletes stílusát, amit a remek narráció és James McCaffrey egyedülálló hangja tesz valóban különlegessé. Minden egyes eldünnyögött során, csípős, szarkasztikus megjegyzésén, mély filozofálgatásán és poétikus metaforáin átüt a Remedy kreatív géniuszának, Sam Lake-nek a stílusa. A játékos végig érzi, mi több - átérzi, ami Max-ben lezajlik; a sok szenvedés, gyötrődés és utánozhatatlan világvége-hangulat, ami a karakterrel szinte egybeforrt az évek során, mind-mind a mi részünkké válik, ha úgy döntünk, a saját kezünkbe vesszük a figura irányítását.

Annyi bizonyos, hogy Max-nek nincs szerencséje a nőkkel (akik hajlamosak hamar elhalálozni a közelében), van némi gondja a függőségekkel (a fájdalomcsillapítók és a közte húzódó viszony kitermelt jó néhány netes mémet és easter egg-et), és a védjegyévé vált Bullet time elegendő volt arra is, hogy a pofátlan tolvaj Wachowski fivérek híressé tegyék vele a Matrix-ot. Mindezek mellett pedig nehezen találunk nála tökösebb és keményebb gyilkológépet. Mindegy, mennyien próbálnak az útjába állni, hány sebből vérzik, vagy hogy ki az ellenfél. Max-et semmi nem állíthatja meg, ha a sors fintora úgy hozza, hogy valakin bosszút kell állnia. 

A Rockstar gondozásában készült harmadik rész ugyan meg sem közelíti az első kettőt, akár a történetet, akár a hangulatot nézzük, de sajnos ennek ellenére kénytelenek vagyunk kánonként kezelni az ott történteket. Amíg korábban minden kocka, minden sor, minden jelenet hemzsegett az ötlettől és a stílustól, addig a trilógia zárófejezetében mindennek nyomát sem találjuk. Az egyetlen jó pont az, hogy legalább a szinkronszínész ugyanaz maradhatott, akit megszoktunk (ez is csupán a feldühödött rajongók hosszas unszolásának köszönhető). 

De a remény még nem múlt el, Max él és virul, a világon pedig annyi fiktív bűnöző él még, akikre rá lehet uszítani, hogy előbb vagy utóbb biztosan találkozunk még vele valahol. Remélhetőleg New York-ban, ahol minden elkezdődött. Mert a karakterhez nem illik jobban semmi, mint az örökké sötét, esős, szinte fekete-fehér film noir hangulat. Ezek igenis szükségesek az összképhez. Velük válik teljessé a figura.

#5: Bud Spencer & Terence Hill (a klasszikusok)

Kicsit csalok, hiszen ezúttal nem egy hagyományos értelemben vett fiktív karaktert veszek górcső alá. Ráadásul unortodox félresiklásomat még azzal is tetézem, hogy egyszerre ketten foglalják el ezt a pozíciót, de hát nem tehetek mást, őket egyszerűen kötelező jelleggel be kellett hoznom, még ha a fene fenét eszik, akkor is! 

Bud Spencer és Terence Hill a gyerekkorom messze legmeghatározóbb alakjai voltak a mókás, szeleburdi filmjeikkel, amelyekben újra és újra ugyanazokat a figurákat alakították, épp csak a nevük változott a történetben. Nyilván azokra a mozikra gondolok, amelyeket időről időre a hazai kereskedelmi adók ezredszer is műsorra tűznek, mert biztosan szállítják az elvárt nézőszámot. Hiába fújja kívülről az én korosztályom az összesnek a szövegét, megunni akkor sem tudjuk őket. 

A Kincs, ami nincs, a Nincs kettő négy nélkül, a Bűnvadászok, az Ördög jobb és bal keze 1-2, a Különben... és a Megint dühbe jövünk, az Én a vízilovakkal vagyok, a Nyomás utána, a Fordítsd oda a másik orcádat is főszereplői a legjobb példák arra, miért is népszerűek annyira a jól bejáratott filmes párosok. Az alapvetően ellentétes jellemekre (és legalább ennyire ellentétes külső jegyekre) épülő helyzetkomikumok és pazarul megírt szövegek tesznek arról, hogy a filmjeiknek legyen egyfajta ívük, amelyeknek hála végig ugyanazt a színvonalat hozzák az első perctől az utolsóig. A cselekmény, a háttértörténet önmagában általában másodlagos - ezek kizárólag attól válnak érdekessé, ahogyan a két főszereplő a maguk egyedi módján kapcsolatba kerül velük. Mindegy, hogy épp rendőröket, titkos ügynököket, kalandorokat vagy zsiványokat alakítanak, ők mindig, minden helyzetben ugyanazok maradnak. Egyikük a ravasz, tenyérbemászó, jóképű nőcsábász és szélhámos, a másik pedig a mogorva, nyers, nagydarab szakállas, akinek a társa állandóan az idegeire megy. Hát hogyan is lehetne megunni az ebben a felállásba rejlő végtelen számú lehetőséget?

A filmjeikben ábrázolt akció és erőszak ugyancsak ikonikussá tette őket. A fegyverek nélkül igazságot - és pofonokat - osztó duó szakított a vér és halál koncepciójával, helyette pedig a humort és a vígjátékok klasszikus, gegszerű elemeit kezdte használni. A bunyós jelenetek idővel elválaszthatatlanul összeforrtak a karakterekkel, akik általában a többszörös túlerő ellen is könnyedén megállják a helyüket. De akár saját büszkeségükért, akár az ártatlanok testi épségéért szállnak harcba, ezeknek a jeleneteknek az egyetlen célja az ártatlan szórakoztatás, nem pedig az öncélú harc. Épp ezért nézheti a filmjeiket kortól függetlenül bárki, még ha nem is ugyanazt jelentik egy gyereknek, mint egy felnőttnek.

Nem lenne igazságos elmennünk a tény mellett, miszerint a páros hazai népszerűségéhez elengedhetetlenül szükség volt a remek magyar szövegekre, valamit Bujtor István és Újréti László kivételes szinkronjára. Általuk vált igazán élővé ez a két figura, az ő apró, alig észrevehető gesztusaik, hangszínváltásaik, és még ki tudja, milyen szakmai fogásaik biztosították, hogy a mai napig a fülemben csengenek a közös jeleneteik döntő többsége.

Bud Spencer és Terence Hill filmjeinek lelkük és hangulatuk van, amelyek biztosítják, hogy akárhányszor tűnik fel ez a páros a tévéképernyőn, mindig egyfajta jóleső, kellemesen ismerős érzés keríti hatalmába a nézőket. Hívhatjuk ezt nosztalgiának, megszokásnak, fiatalkori énünk újbóli felszínre törésének, egyre megy. A lényeg, hogy ők néhány generáció számára egyet jelentenek a szórakoztató filmekkel, amiért ugyan igazán komoly szakmai elismerésben soha nem részesültek, de a közönség szeretete talán némi kárpótlást jelenthetett a számukra.

#4: Jon Irenicus (Baldur's Gate 2)

Azon karakterek közül, akiket a szó legklasszikusabb, legáltalánosabb, legegyenesebb értelmében kell színtiszta gonosznak tekintenünk, aligha találnánk nagyobb királyt, mint a Baldur's Gate második részének rosszfiúját, Jon Irenicust. Nyomokban sem fedezhetünk benne például humort, cinkos eleganciát, vagy egy tragikus sors kivetülését, amivel aztán könnyen azonosulni tudunk. Nem, a fickó mindvégig olyan végtelen arroganciával, nagyképűséggel és felsőbbrendűségének biztos tudatával kezel mindenkit a történetben, beleértve a játékos karaktert és csapatát is, amire nincs jobb szó, mint az, hogy lenyűgöző. Lenyűgöző, mert attól a perctől kezdve, hogy összeakasztjuk vele a bajuszunkat, Irenicus úgy bizonyítja be nekünk, hogy hozzá képest a Forgotten Realms világában tényleg mindenki csupán egy jelentéktelen pondró, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. 

Ha kell, ördögien gonosz és számító terveket dolgoz ki, amelyek aztán óramű pontossággal működnek. Ha a sors úgy kívánja, csatlósait és szolgáit használja fel céljai elérése érdekében. De amiért mindenki imádja, az az, hogy nem fél a saját kezébe venni a dolgok irányítását. És a történet ezen pontjain a játékos arcára önkéntelenül is széles vigyor ül ki, valahányszor Irenicus bemutatót tart nekünk az übertápos szó gyakorlati jelentéséről.

Akik ismerik az AD&D második kiadásnak szabályait, azok tudják, milyen nehezen is boldogul abban a világban egy varázsló, ha nincs megtámogatva egy kellően kiegyensúlyozott csapattal. Nos, ezen szabály (vagy inkább irányelv) alól minden jel szerint Irenicus az üdítő kivétel, aki alkalomadtán különösebb gond nélkül intéz el egy seregnyi másik varázslót, egy horda bérgyilkost, vagy ha úgy alakul, akár a játékos hat fős, 18-20. szint körüli pariját. Mindezt természetesen egyes egyedül. Tényleg nem lehet ezt jobban kifejezni annál, mint hogy: übertáp.

Nyilvánvalóan az önmagában még messze nem elegendő a listám negyedik helyéhez, ha valaki pusztán egy nagyképű gyilkológép. Ehhez szükség van még sok további extrára és apróságra, amik kiemelik a többi szürke, unalmas, átlagos főgonosz közül. Ezekből az egyik fő elem az a titokzatosság, ami a karaktert a történet nagy részében övezi. Vajon ki lehet képes arra, hogy a semmiből feltűnve pillanatok alatt térdre kényszerítse az alvilágot, kénye-kedve szerint szórakozzon a hatóságokkal, varázslói rendfenntartókkal, kirobbantson egy véres háborút az elfek között, és mindezek mellett néhány kézmozdulattal elintézzen akárkit, aki szembe mer szállni vele? Mi a célja, és hogyan kerülünk a képbe mi, a játékosok? A történet jelentős részében ezen kérdésekre keressük a választ, miközben úgy fest, bármit is teszünk, minden Irenicus akarata szerint történik. 

A megfejtés pedig egy kellemesen izgalmas bosszúhadjárat, amely során az egyébként is übertápos figura egyenesen isteni hatalomra kíván szert tenni. Ez természetesen a világ többi része számára nem jelentene éppenséggel túl sok jót, de szerencsére ott vagyunk mi, a hősök, akik hosszas küzdelem, szenvedés és áldozatok árán végül győzelmet arathatunk a gonosz fölött.

De a Baldur's Gate 2-ben a játékos egészen máshogy éli meg a győzelmet, méghozzá pont azért, mert annyira jó a főellenfél. Titkon drukkolunk neki, valahol bízunk véres bosszúhadjáratának sikerében, a végső diadalunk pedig így automatikusan felemássá válik, hiszen ez azzal jár, hogy a történet legdominánsabb, legérdekesebb figurája bukik el ezzel párhuzamosan. 

A David Warner hangján megszólaló Jon Irenicus kétségtelenül rendelkezik egy olyan stílussal, amitől nemcsak, hogy emlékezetessé válik, hanem képes a legnagyobbak közé emelkedni, akihez aztán a későbbiek során az összes többi főgonoszt mérjük. Immár egy évtizede tartozik az abszolút kedvenceim közé, és azt hiszem, soha nem is fog lekerülni erről a bizonyos listáról.

#3: Harley Quinn (DC univerzum)

Idáig hallom, miket szajkóznak most a fanyalgók: "Ha Bud Spencer együtt nyomulhatott Terence Hill-lel, akkor Harley mi a fenéért került külön Joker-től?!" Nos, ez a kritika abban az esetben állná meg a helyét, ha a Batman-világ két főgonosza nem létezhetne a másiktól elszeparáltan. Ha kettejük egymást kiegészítő interakciója tenné őket kizárólag érdekessé a cselekmény szempontjából. De én mindig is úgy éreztem, hogy a bohóc és Harley kitűnően működhet anélkül, hogy a páros másik tagja jelen lenne. Joker például egészen biztosan képes önmagában a hátán cipelni a műsort, és a dicsőségéhez soha nem volt szüksége segítségre. És bármennyire is nehezen befogadható ez az elvakult rajongók számára, Quinn is működik Joker nélkül, ahogyan arról néhány ritka próbálkozás már bizonyságot tett. 

Persze, igaz az is, amit a másik oldal állít. Miszerint Harley személyiségét túlságosan mélyen határozza meg az őrült bűnözőzsenihez fűződő se veled, se nélküled kapcsolata, ezért aztán soha nem lehet őt teljesen önálló entitásként kezelni. És ebben részben igazuk is van. Tényleg annyira mélyen beleivódott a karakter jegyei közé a bohóctól való függés, hogy jó eséllyel ő maga is eszerint definiálná önmagát. De ennek nem feltétlenül kell azt jelentenie, hogy alkalmatlan lenne a szólóban való működésre. Superman önállóan létezhet, holott a személyiségének szerves részét képezi az, hogy a szülőbolygója felrobbant. Batman is elvan magában, holott bűnüldözői tevékenységét unos untalan a szülei megölésére vezetik vissza*. Ugyanígy nincs azzal sem baj, ha Harley alapvonásai közé meg az tartozik, hogy szerelmes Joker-be.

Jaj, de most meg azt hallom, hogy: "Miként lehet, hogy a legendásan nagyszerű Joker csak kilencedik a listán, miközben a jelentéktelen csatlós bige bronzérmet vihet haza?!" Erre csak azt tudom mindenkinek mondani, hogy azért, mert Harley egy jól behatárolható, fix jellegzetességekkel és vonásokkal felvértezett valaki, miközben "főnökének" legfontosabb tulajdonsága a kiszámíthatatlansága. Amíg az olvasó (néző, játékos) a bohóc esetében nem tesz mást, mint hátradől, és azt mondja: kedves készítők, lepjetek meg, csináljon ez a figura valami szokatlant, valami különlegeset, valami érdekeset, vicceset, ahogyan azt mindenki elvárja tőle, addig Quinn esetében nagyjából elég pontosan be tudjuk lőni magunknak, mire is számíthatunk az ő felbukkanásakor.

Úgy vélem, fölösleges külön felhívni a figyelmét bárkinek arra, hogy miben rejlik a karakter tragédiája. Mert sajnos a való életben is léteznek ilyen jellegű kapcsolatok, ahol az egyik fél (legtöbbször a nő) állandó lelki és/vagy fizikai bántalmazásnak van kitéve, ám a megaláztatások és a fájdalom ellenére önpusztító módon újra és újra visszatér a másikhoz. Joker és Harley viszonyába is megtaláljuk ezt, épp csak a műfaj követelményeinek megfelelően a dolgot extrém mértékig eltúlozzák és sarkítják nekünk. Pusztán komikus elemként ugyan néha csavarnak egyet rajta, így időnként Quinn is szétrúghatja a bohóc hátsóját, de az esetek döntő többségében a helyzet a "szokásos" mederben zajlik. 

Sokan szeretik őt a sajnálatraméltó énje miatt. Azért, mert ugyan lenne lehetősége változtatni a sorsán, ő mégis képtelen erre. Sem Batman, sem az öribari Poison Ivy nem tudja soha észhez téríteni a fülig szerelmes Harley-t, és ez nyilvánvalóan kivált belőlünk egyfajta szánalmon alapuló szimpátiát. 

De a karakternek szerencsére van egy teljesen másik oldala is. A vicces, abszurd, szeleburdi, ártatlanul butuska Harley Quinn, aki legalább annyira érdekes, mint a lelkileg megnyomorított énje. Ennek a kettőnek a váltakozása teszi összetettebbé és komplexebbé, mint a szuperhős-univerzumok legtöbb szereplőjét, és ettől válik igazából különlegessé számunkra is. És ennek a játékosan könnyed oldalnak hála arra is lehetőségünk nyílik, hogy megismerjük, Joker hogyan viselkedik "magánemberként". Ez ugyan nem egy szép látvány, az már igaz, de Harley jelenleg az egyetlen, akin keresztül bepillantást nyerhetünk a bohóc privát szférájába.

Nem tehetek róla, egyszerűen bírom ezt a csajt. Felkavaró, mégis humoros, elvetemülten gonosz, ennek ellenére rendelkezik egyfajta ártatlan, kislányos bájjal. Annyira nem kattant, mint szívszerelme, de elég őrült és kiszámíthatatlan ahhoz, hogy ha méltó ellenfélként nem is, de legalább idegesítő tényezőként feliratkozhat Batman ellenfelei közé.

Az én listámra szintén feliratkozott, méghozzá a roppant előkelő harmadik helyre. Jogosan, megérdemelten, büszkén, és a dolgok jelenlegi állása szerint kisebbfajta csodára lenne szükség ahhoz, hogy a dobogó közeléből egyhamar eltűnjön.

*Copyright by Darkplant
      

 #2: Imoen (Baldur's Gate sorozat)

A listám ezüstérmeséről valamikor a blog első esztendejének 106. napja körül már kanyarítottam egy cikkecskét, így nincs könnyű dolgom, ha az ott leírtakhoz szeretnék még bármi érdemlegeset hozzátenni. Az biztos, hogy a teljes mezőnyt figyelembe véve Imoen osztja meg leginkább a véleményeket. Vannak, akik imádják, mások egyenesen ki nem állhatják - ez utóbbiak szemében valószínűleg végérvényesen elástam magam azzal, hogy nála sokkalta trendibb és menőbb karakterek csupán mögötte kaphattak helyet, ha egyáltalán befértek a legjobb húszba.

De ez van. A Baldur's Gate első részének 1998-as megjelenése óta a hölgy népszerűsége nálam töretlen, ami nem kis bravúr, tekintettel az általam szinte nagyüzemi mennyiségben fogyasztott szórakoztatóipari termékekben felbukkanó fiktív karakterek irdatlan mennyiségére.

Igaz, hogy az első részben a többi npc-hez hasonlóan keveset beszél. Igaz, hogy a másodikban a történet elején elrabolják, és csupán valamikor 20-30 óra játékidő múltán tudjuk kiszabadítani. És az is igaz, hogy a végtelen utazások, kalandok során messze ő változik legtöbbet (ezen különösebben nem is lehet csodálkozni, hiszen egy első szintű tolvaj és egy 30/7-es varázsló/tolvaj közötti különbség valóban igen jelentősnek mondható) az összes szereplő közül. 

Ám mindezek semmit nem befolyásolnak azzal kapcsolatban, hogy Imoen az, aki végigkísér bennünket minden idők legnagyszerűbb videojátékának hosszú, egyedülálló, lenyűgöző, epikus cselekményén. Velünk van jóban és rosszban, kitart mellettünk, amikor az egész világ összeomlik körülöttünk, és jó kedvre derít, amikor minden remény szertefoszlik. Ő a tökéletes társunk, a kishúgunk - igazából csak féltesó, de ez rohadtul mellékes -, aki mindezek mellett egy tápos varázsló és elfogadható tolvaj is egy személyben. A játékos karakteréhez hasonlóan akaratán kívül keveredik bele a Forgotten Realms világának egyik legfajsúlyosabb konfliktusába, és a veszedelemből ők ketten csupán közös erővel találhatják meg a kiutat.
A róla szóló korábbi bejegyzésem tükrében innentől kezdve csak ismételni tudnám magamat, ezért nincs is sok értelme tovább ragozni a kérdést. A csodásan fénylő ezüstérem az én szememben egyértelműen megérdemelt, tekintettel arra, hogy Imoen kerek tíz éven át kihívó nélkül uralta a kedvenc fiktív karaktereim képzeletbeli ranglistáját.

Ez az állapot aztán egészen 2008-ig tartott, amikor is jóformán a semmiből előbukkant valaki, hogy pillanatok alatt csúnyán átrendezze az erőviszonyokat. És ezzel el is érkeztünk a győztesig, aki mindent visz. A nagyágyúig, akinél nagyobb király mesehős nincs szerte e világban! Ez a személy nem más, mint...

#1: Szóma Micuko (Battle Royale)     

És igen, hölgyeim és uraim, női győztest üdvözölhetünk ennek a dicsőséges listának az élén! Méghozzá olyasvalakit, akinek ráadásul nincsenek természetfeletti képességei, szuperhatalma, mágikus ereje, nem egy képzett gyilkológép és a világon semmi köze nagy, világmegváltó-megmentő eseményekhez. Micuko csupán egy tizenöt esztendős halandó, az emberi fajba tartozik, ráadásul a Föld nevű bolygóról származik. Jó, tegyük hozzá, hogy egy alternatív Földről, de az érdemeiből ez nem vesz el semmit.

De mégis, hogyan lehetséges az, hogy egy kiskorú lány egy ilyen komolynak álcázott listán maga mögé utasította a multiverzum legnagyobb császárait? Mi kellett a győzelemhez? Mi volt az a plusz, ami hiányzott istenekből, mágusokból, tápos zúzógépekből, hősökből és géniuszokból?

Először is szeretném leszögezni, hogy a lista első helyezését a hölgy a Battle Royale könyv változatában nyújtott teljesítménye alapján érdemelte ki. A filmhez (ahol egyfajta sajnálatraméltó pszichopata) és a mangához (ahol bőven túl van minden tekintetben minden határon) képest itt egyfajta arany középutat képvisel. 

Másodsorban jó előre szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a közeljövőben megjelenő egyik - meglehetősen hosszú - bejegyzésem kizárólag vele fog majd foglalkozni, ezért aztán fölösleges itt belemerülnöm a részletekbe. Elégedjünk meg egyelőre annyival, hogy a hölgy az én szememben az a valaki, aki a lehető legközelebb áll a tökéletességhez. Mármint a lelki értelemben vett tökéletességhez. Micuko elérte, hogy felülemelkedett minden gyengeségén, morális és erkölcsi béklyóján, nincs korlátozva sem a múltja, sem a jelene által, és ezt az állapotot saját akaratából, önnön döntéseinek hála érhette el.

Ahogy korábban már írtam valahol, nem az számít, hogy mi történt a szereplő múltjában, hanem az, hogy erre milyen válaszokat ad a történet jelen idejében. Világos, Micuko azért szokott olyan előkelő helyen végezni a népszerűségi listákon, mert sokan sajnálják őt a gyerekkorában átélt borzalmak miatt. Nálam viszont nem ez a helyzet. Nálam azért végezhetett az első helyen, mert a tragikus sors hatására olyanná vált, amilyennek a könyvben megismerhettük. Én nem egy sajnálatra méltó, eltévelyedett gyereket látok benne, hanem egy tökös, minden érzelmi függéstől és béklyótól megszabadult valakit, aki maga dönthetett arról, mivé akar válni. Ehhez természetesen szükséges figyelembe venni az odáig vezető utat is, ehhez kétség sem férhet, de végeredményben az elért cél a legfontosabb.

Nem állítom persze, hogy az ehhez hasonló listák közül az enyém az egyetlen, ahol Micuko került az első helyre. Abban azonban biztos vagyok, hogy ilyen előnnyel, ennyire egyértelmű magabiztossággal sehol máshol nem aratott győzelmet! Ha valaki, hát ő megtestesíti mindazokat a tulajdonságokat és értékeket, amelyek miatt még mindig pislákol bennem valamennyi remény a szórakoztatóipar egészét illetően.

Attack on Titan bemutató

Ha jól számoltam, most kivétel nélkül az összes szabályomat megszegem arra vonatkozóan, miszernt csak olyanról írok, amit legalább részben befejezettnek tekinthetünk. Ám a napokban belebotlottam egy sorozatba, ami az első perctől fogva teljesen magával ragadott, éppen ezért úgy éreztem, mindenképpen foglalkoznom kell vele.

Az Attack on Titan az azonos című mangán alapszik, és ugyan eddig csupán az első nyolc epizód került adásba (amennyiben nem tévedek, a kezdő évad a tervek szerint 25 részből fog állni), ennek ellenére már most kijelenthetjük, hogy a 2013-as esztendő egyik legfontosabb animéjét üdvözölhetjük a személyében. A történet, a vizuális stílus, a műfajhoz képest is szokatlanul durva és sötét ábrázolásmód mind hozzáadnak ahhoz az igen kellemes összhatáshoz, ami miatt semmi szín alatt nem hagynánk ki a következő epizódot. A minőség az eddig látottak alapján egyszer sem lankadt, minden epizódra elegendő muníció jut a nézők szórakoztatására, és bár a kegyetlenül erőszakos, véres jelenetek talán egyeseket elriaszthatnak, ám akiknek van hozzá gyomra, egész biztosan remekül szórakoznak rajta.

A történet szerint az emberiség összetűzésbe keveredett az óriások fajával, és bizony a háborúból úgy tűnik, nem mi fogunk győztesként kikeveredni. A mindennemű komplex intelligenciát nélkülöző, legyőzhetetlennek látszó ellenségünk elől a túlélők gigantikus fallal körbevett megavárosokba húzódnak vissza, ahol látszólagos biztonságban élhetik tovább életüket. 

Főszereplőnk Eren Jaeger, a fiatal, idealista kamasz, aki viszont egyáltalán nincs megelégedve azzal a sorssal, amire az emberiség a fennmaradás reményében önként vállalkozott. A falak fogsága helyett ő inkább szeretne világot látni, felvenni a harcot a rettenetes szörnyetegekkel, és visszaszerezni a bolygót az emberi faj számára. Csatlakozni szeretne a Felderítők egységéhez, akik a városokat elhagyva óriásokra vadásznak, azok eredetét és gyengeségeit kutatják, és olyan életet élnek, ahogyan azt egy tudatlan kölyök azt a romantikus fantáziájában elképzeli. Ez a világ azonban különösebben nem kedveli a hősöket, a szörnyvadászatokat legfeljebb eredménytelen öngyilkos küldetésekként lehet jellemezni, ám makacs főhősünknek még ez sem képes kedvét szegni.  

Az egy évszázadon át tartó zavartalan nyugalomba aztán váratlanul belerondítanak az óriások, akik egy napon utat törnek maguknak a biztonságosnak vélt falakon keresztül. Hősünk ezen fölbuzdulva fogadott testvére, Mikasa, valamint legjobb barátja, Armin társaságában beáll a hadseregbe, hogy a lényeken egyszer majd bosszút állhasson. 

Az epizódok során aztán végigkövethetjük a kiképzés különböző fázisait, megismerkedünk annak az egységnek a tagjaival, ahová beosztják őket, majd természetesen arra sem kell sokat várnunk, hogy egy újabb ostromot követően szembeszálljanak a hústornyokkal. És miután a készítők előzetesen olyan aprólékosan felépítették nekünk a karaktereket, elkezdik őket szép lassan, brutálisabbnál brutálisabb módon kivégezni. Hát el lehet képzelni ennél nagyszerűbb kikapcsolódást?

Mindegy, minek nevezzük őket, óriásoknak vagy titánoknak, az biztos, hogy a rajzolók és animátorok remek munkát végetek a történet gonoszaival. Egyesek hatalmasak, mások kisebbek, testalkatuk, arcformájuk, jellegzetességeik pedig mind-mind különböznek egymástól. De ugyanez megfigyelhető az emberi karakterek esetében is. Az Attack on Titan epizódjai során nincs szó arról, hogy az egyes szereplőket csupán a hajuk színe alapján tudjuk külsőleg megkülönböztetni egymástól. Mindenki egyedi, jól elkülöníthető vonásokat kapott, amiért nagy dicséret jár a készítőknek. A világ és a város egyaránt rendkívül színes és realisztikus módon van ábrázolva, ami nagyban segít a nézőnek beleélni magát az eseményekbe. A különleges felszerelésüknek hála az épületek közt Pókember módjára ugráló szereplők harcai a dögök ellen roppant látványosra sikeredtek, és látszik rajtuk, hogy a készítők nem spóroltak az erőforrásaikkal. Minderre a koronát pedig az az egyedi, sötét és reménytelen hangulat teszi fel, amelyik félelmetes atmoszférájával, a hőseinket körülvevő világ könyörtelenségének kendőzetlen ábrázolásával egyértelműen kiemeli a sorozatot a versenytársai közül.

A mangáról ugyan túl sokat nem tudok, így pontosan arról sincs fogalmam, hogyan folytatódik a cselekmény, de úgy vélem, elég ilyen jellegű történettel volt már dolgom ahhoz, hogy bátran kijelentsem: rengeteg fordulat és váratlan megoldás vár még ránk. Elegendő utalást kaptunk már az első nyolc epizód során arra, hogy egy ponton akár még a jó és a rossz szerepének felcserélődését sem tartom elképzelhetetlennek. De majd meglátjuk, mit hoz a sors, tippelgetni meg nincs sok értelme. 

Annyi bizonyos, hogy az eddigiek meggyőztek arról, hogy érdemes várni az újabb és újabb adag folytatásra. A cliffhanger-befejezések annak ellenére - vagy éppenséggel pont azért - működnek nagyon jól a részek végén, hogy nincsenek túlhangsúlyozva, és épp csak annyira birizgálják meg az előzetes várakozásainkat, hogy fel se tűnjön, mennyire rákaptunk az egészre.

Ebben az animében megvan a lehetőség, hogy az utolsó évad utolsó részéig ugyanolyan izgalmas maradjon, mint amennyire most az. Egy jól felépített, felnőtt, sötét, reménytelen világba csöppenhetünk általa, ami elegendő misztikumot nyújt ahhoz, hogy az arra fogékonyakat meggyőzze az értékéről. Az első perctől kezdve úgy érezzük, hogy a karakterek közül senki nincs biztonságban, még a főszereplők sem, ami tovább növeli az izgalmat és a feszültséget. 

Ismétlem, nem tudom, hová akarnak kilyukadni a történetben, de azok alapján, amiket eddig láttam, mindenki számára csak ajánlani tudom, amennyiben az illetőt a a vér és az erőszak nyílt ábrázolása nem túlzottan zavarja. Kemény a cucc, kétség sem fér hozzá, ugyanakkor minden jól működik benne, ami ahhoz kell, hogy az igazán nagyok közé emelkedjen. 

 

(A sorozat epizódjai magyar felirattal megtalálhatóak itt vagy az Indavideón.)    

Bakancslista #2

Mivel a bakancslistám első helyére került kéziágyúval kapcsolatos felajánlások nem árasztották el a postámat, ezért úgy döntöttem, újabb elemmel bővítem a lehetséges támogatói segítségnyújtások körét. Ezúttal egy sokkal kézzelfoghatóbb, materiálisabb igényemet szeretném a nagyérdemű elé terjeszteni. Illetve rögtön kettőt is!

Ez, kérem szépen, hivatalos nevén egy Batman - Arkham City Harley Quinn Statue. De én csak úgy becézem: mostazonnalkell! 

Ezidáig sikerült megúsznia, hogy megvásároljam. Pedig mindenki elhiheti, komoly energiákat fordítottam a beszerzésére, de amíg a külföldről történő szállítási költség jóformán annyiba kerül, mint maga a baba, addig azt az opciót kizárnám. Meg egyébként is ódzkodom a PayPal fizetéstől. Ám mindenkit megnyugtatok, akiben ez riadalmat vagy félelemet keltett: nem adom fel a vadászatot, és bármennyire is igyekszik velem kitolni az internet, a fogyasztói társadalom vagy a sors szeszélye, előbb vagy utóbb sikerrel járok.

Ó, de van itt még valami. Hiszen írtam is, hogy két dologról lesz szó. Jöjjön hát a második is ízibe! 

Ennek a kis drágának a becsületes neve: DC Comics Bombshells: Harley Quinn Statue! Limitált (5200 darabos) szériában kerül majd forgalomba valamikor majd az ősszel, bolti áron kerek 125 zöldhasúért. Nem gyenge ez sem, bár kicsit többet mutat a kelleténél. Attól még azért természetesen szeretjük.

Szóval, ja. Harley Quinn babákra vadászom mostanában, sajnos inkább kevesebb, mint több sikerrel. De elég öreg, makacs és kitartó vagyok ahhoz, hogy ha valamit be akarok szerezni, azt idővel beszerzem, még ha a fél világot be is kell járnom, vagy fel kell forgatnom érte. Nagyon úgy fest, ezekért is tennem kell majd néhány kellemetlen kört. De hát ugyebár, csak azt tudjuk igazán értékelni, amiért keményen megdolgozunk! 

 

Xbox One bejelentés

Eljött hát a nagy nap, bejelentették az új Xbox generációt. Ugyan mókás, hogy valami olyat külön be kellett jelenteni, amire évek óta fejlesztenek játékokat, és ez köztudott volt, de mindent egy kis marketingért! 

Nézzük is, mivel akarnak minket lenyűgözni a Microsoft PR gigaágyúi! Melletük szól, hogy a PS4 hasonló konferenciájához képest itt legalább magát a konzolt bemutatták nekünk. Íme.

És most jöjjön a páratlan fícsörlista!

- Tudok rajta tévét nézni! (Illetve ez a funkció Magyarországon nem elérhető. Meg egyébként eddig furcsa mód konzol nélkül is képes voltam erre.)
- Tudok rajta sportot nézi és netezni! (Illetve ezek a funkciók sem elérhetőek Amerikán kívül, de sebaj! Netezni eddig is tudtam konzol nélkül, sportcsatornából meg annyi van, mint a szemét.)
- Skype!!!! (Amit egyébként sem használnék, még ha fegyverrel kényszerítenének, akkor sem.)
- Kinect 2.0!! (Köszi, Microsoft, hogy éveken át bétatesztelhettük az előző Kinect-et. Talán ez kivételesen működni is fog. De akár működik, akár nem, az én lakásomba biztosan nem teszi be a lábát.)
- SmartGlass!!! (Szuper! Ugyan gőzöm nincs, mi a franc ez, de biztos sokat hozzáad a tévézés élményéhez, persze konzolon.)
- Csak remélni tudom, hogy a masina dizájnjának kiagyalása közben senki nem kapott agyvérzést a hihetetlen ötletviharban!

- Visszafelé természetesen nem lesz kompatibilis, miért is lenne?
- És hogy valami jót is írjak, a kontroller legalább nem sokat változott. Hogy ugyanerről a tényről rosszat írjak, annyit mondhatok, hogy itt sem volt szükség tűzhányóagyú kreatívokra, mikor a cucc külseje szóba került.

Az always online körüli pletykákat igen szűkszavúan cáfolták. Azt ugyan szintén nem állították, hogy a gép bármiféle funkcióját tudjuk majd használni állandó netkapcsolat nélkül, de hát mit tehetünk, ez egy PR kampány, nem pedig gyóntatófülke. Az eseményen helyet foglaló, magukat újságírónak csúfoló biodíszlet tagjai közül pedig egy sem akadt, aki ezt feszegetni merészelte volna. Íme a nagybetűs "szakma", hölgyeim és uraim! 

Használt játékokról kuss, meg úgy egyébként is, mindenféle játékról kuss. Én kis naiv kocka meg azt hittem, egy játékkonzol bemutatójánál esetleg magukról a játékokról is megtudunk ezt-azt. 

Hú, lesz új Call of Duty! Örvendj, világ, újra összehordhatja a szél a szemetet! És úgy fest, a Remedy is elkurvult, és exkluzív címet jelentett be a konzolhoz. Anno mondjuk az Alan Wake is az volt, de ott legalább akadt pár mentő körülmény. Kérlek titeket srácok, ott a messzi Finnországban, ne legyetek egy újabb Bioware! Nem ér annyit az egész. Ááá! És lesz Halo tévésorozat, Steven Spielberg-gel! Azt a hét meg a nyolcszázát neki! El sem tudom mondani, mennyire nem érdekel ez sem! 

Tényleg nem tűnt fel senkinek azok közül, akik ezt az eseményt előkészítették, hogy az emberek ezzel a géppel játszani szeretnének?  

Egészség promó fail

A Napiszaron találtam.

Nem tudom, ki hogy van vele, mindenesetre én még az életben nem láttam ilyen béna marketinges melléfogást. De az is lehet, hogy szokás szerint bennem van a hiba. 

Mert mit látunk a képen? Két tüdőt - az egyik egy dohányosé, a másik meg értelemszerűen egy nem dohányosé. Ez idáig rendben is volna, de akkor most nekem ezt hogyan is kellene értelmeznem? Mit sugall a két levegővel felfújt szervről készült, egymás mellé pakolt fotó? Számomra azt, hogy mindegy, bagózol-e  vagy sem, a végén így is, úgy is meghalsz. A szervek eredeti tulajdonosainak már nem számít, hogy belülről nézve a tüdejük nem volt egyforma, ha a végén mindkettőből egyaránt kiállítási darabot csináltak holmi primitív, hatásvadász bénaság kedvéért. 

Tudom, persze; értelmezések és látásmódok, én meg nem vagyok normális, amiért nem úgy értelmezek és látok, ahogyan azt a mondanivalót sugalló szeretné elérni. De attól ez még akkor is béna, akárhogyan nézzük is. 

Mondom ezt nemdohányosként.    

Sötétségben - Star Trek kritika

A Star Trek franchise 2009-es, többé-kevésbé sikeresnek mondható újraindulása után borítékolható volt, hogy a folytatás sem fog sokáig váratni magára. És a jóslatok természetesen beigazolódtak, hiszen a napokban debütáló Sötétségben alcímet viselő látványmozi jött, látott és győzött. Feltéve, ha győzelemként értékeljük a nézők totálisan hülyének nézését, a jól felépített, ám a végeredményt szemlélve lufiként kipukkanó marketinghadjáratot, vagy minden idők egyik leggyengébb forgatókönyvét. 

J. J. Abrams, aki valószínűleg életében nem vitt még vászonra olyan jelenetet, amit ne lopott volna valakitől - de ez nem gond, mert általában ezeket jól álcázza a kamera lencséjén megtörő és mindenkit elvakító állandó fényhatásokkal - ülhetett be újfent a rendezői székbe és bizonyíthatta a világ számára, miért jogosak az aggodalmak a szintén általa jegyzett Star Wars hetedik epizódjával kapcsolatban. Félreértés ne essék, természetesen nem ő az egyetlen, aki kizárólag bevett sablonokban, beállításokban és közhelyekben tud csak gondolkodni, de attól még nem értem, miért tekintenek sokan úgy rá, mint valami filmes messiásra. 

A hanghatásokra, valamint a látványra nyilván nem lehet panaszunk, sőt, kimondottan lenyűgöző az a világ, amit vizuálisan elénk tárnak, továbbá az akciójelenetek is lényegében rendben vannak. Azért hozzáteszem, hogy egy olyan korban, ahol egy film születésekor elsősorban a korhatár-besorolást, nem pedig a művészi szabadságot tartják szem előtt, csodákra senki sem számíthat, de legalább egy jó kis előzetest össze lehet ollózni a nézők beetetésére.

Az én bajom sokkal inkább az, hogy a szép, de tartalom nélküli látványnál, dobhártyaszaggató robbanásoknál és a követhetetlenül zavarosan összevágott lövöldözéseknél azért manapság többet várna az ember. Főként úgy, hogy ebben az esetben egy Star Trek moziról van szó, ami a rajongók számára mindig is egyet jelentett a felfedezéssel, a kalanddal, az újszerű és érdekes helyszínekkel. A Sötétségben esetében azonban ezeket mindenki szépen felejtse el, és csupán közhelyes jelenetekre és unalomig ismételgetett cselekményszálra számítson.

A film az előző részben már megismert színészeket vonultatja föl nekünk. A fiatal Kirk kapitányt Chris Pine alakítja ugyanolyan rosszul, ahogy azt megszokhattuk, Sylar (akarom mondani Zachary Quinto) újra a hegyes fülű Spock bőrébe bújik, és a legénység többi, fontosabb tagja is maradt ugyanaz, aki volt. Ez rendjén is van, hiszen kell az állandóság a nézőnek, nehogy szegények elveszítsék a fonalat az epizódok között.

Az viszont már nincs rendjén, hogy ezek a bizonyos szereplők értelmi és érzelmi tekintetben egyaránt tizenéves kölykök szintjén állnak, akik kamaszos lázadással, szerelmi civódással és hisztis besértődésekkel próbálnak maguknak személyiséget varázsolni. Ha nem próbálná elhitetni velem a mozi, hogy egy űrhajó felelősségteljes legénységét látom, azt hinném, hogy egy dedós osztályba kerültem, ahol a legsúlyosabb probléma az, hogy ki kinek az öribarija és ki szereti jobban a másikat. A morálisnak beállított helyzetek legfeljebb olyanok számára adnak okot gondolkodni, akiknek az életkora még csupán egy számjegyből áll, a karakterekben pedig annyi az élet, mint egy darab kavicsban.

Ezen sekélyes középszerűség alól mindössze két kivételt találunk az egész filmben. Az egyik Spock, aki egy darabig egészen jól hozza azt, amit a figurától elvár a néző. Aztán egy ponton ős is beáll a sorba azzal, hogy elkezd pityeregni, amivel egy pillanat alatt kicsinál mindent, amit addig felépített. A másik pedig maga a főszereplő, Kirk kapitány, akinél keresve sem találhatnánk sokkal ellenszenvesebb valakit.

Komolyan, mégis melyik észlény gondolta úgy, hogy ez a figura szerethető lehet? Hogy ő az, aki méltó utóda a régi Star Trek filmek ikonikus alakjának? Itt ugyanis egy öntelt, öntörvényű, ostoba, meggondolatlan és vezetésre teljesen alkalmatlan embernek van ábrázolva, akire még egy kutya napi kétszeri etetését sem bíznám rá, nemhogy egy csillaghajó irányítását vagy létfontosságú küldetések lebonyolítását. A függelemsértések és a folyamatos, nyílt parancsmegtagadások mintha a legtermészetesebb dolgok lennének az életében, és ezekre ő általában még büszke is. És ennek ellenére ez a Kirk valahogy feljutott a ranglétra viszonylag magas fokára - egy olyan világban, ahol a hierarchia, az alá-fölé rendeltségi viszony és az engedelmesség a kulcs élet és halál között. Ugyan, kérem, mégis milyen hadseregben vagy flottában vesznek komolyan bárkit, aki a legegyszerűbb és legtriviálisabb feladatokat sem képes elvégezni anélkül, hogy a maga ütődött feje után menne, kénye-kedve szerint rúgva fel bármit, amihez éppen úri kedve van? 

És az a legszebb az egészben, hogy ezt egyrészt a film legelején nyilvánvalóvá teszik a nézők számára, másrészt meg később ő maga is bevallja, mennyire távol áll tőle minden, ami a posztjához igenis szükséges lenne. A fickó állandó jelleggel veszélyezteti a hajója épségét, az emberei életét, a küldetések sikerét, és valahogy mégsem állították még hadbíróság elé. És valaki ezt a fajta viselkedést még díjazza is azzal, hogy rangot és felelősséget bíz rá? Mégis, ki a célcsoportja ennek a filmnek? 

Ja, persze, tudom én. Azok, akik abban a korban vannak, ahol még menő a lázadás, ahol mindennemű rang és hatóság eleve ellenállást szül, és ahol képtelen valaki végigülni két órát óriási érzelmi kitörések vagy nyálasan kiszámítható fordulatok nélkül. Ez itt már nem Star Trek. Ez annak csupán a buta, tini változata, ahol mindent ki kell herélni annak érdekében, hogy a célközönség primitív igényeinek megfeleljünk. Gyerekfilm gyerekeknek, azok a rajongók pedig, akik többet vártak ennél, ismét csak egy nyaklevest kaptak jutalmul.

Roberto Orci, Alex Kurtzman, Damon Lindelof - kérem kedves olvasóimat, jól jegyezzék meg ezeket a neveket. Jegyezzék meg, és ha bárhol találkoznának velük, meneküljenek ki a moziból, amilyen gyorsan csak tudnak! Ők ugyanis ennek a filmnek az írói, és hitemre mondom, három ember együttes munkával ilyen rosszat talán még az életben nem alkotott.

A történet szerint Kirk kapitány és legénysége egy John Harrison (Benedict Cumberbatch) nevű terroristát üldöz, aki pár rosszcsont húzás után az állandóan durcás Klingon faj szülőbolygóján, a Kronoson húzza meg magát. És mivel az admiralitás lángelméi szerint egy intergalaktikus háború kirobbantásához elegendő lenne az, hogy a másik faj megpillantsa a hajójukat (mondom, óvodás szinten járunk, óvodás logikával), ezért a notóriusan parancsmegtagadó főhősünk azt az utasítást kapja, hogy messziről likvidálja a célpontot az ellenség számára érzékelhetetlen és letapogathatatlan spéci torpedókkal. Na, ebből a tervből aztán biztos nem lesz semmi baj, és minden a parancs szerint megy majd, ugye? 

Ó, de hát ezek nem ismerik eléggé Kirk kapitányt, a született egyéniséget, aki valamiért úgy dönt, magasról tesz feletteseire, és egy kis csapattal inkább élve fogja el a gonosztevőt. Hurrá, így legalább megint lövöldözhetünk és robbantgathatunk egy sort. A balhé után a fogollyal visszatérnek a hajóra, ahol ezután észbontóan logikátlan és felfoghatatlan ostobaságok egész sora veszi kezdetét. Kirk a terrorista néhány odavetett jujj de titokzatos mondata után az egész küldetésben kételkedni kezd, és sötét sejtése támad az üggyel kapcsolatban. Aztán kiderül, hogy a fülön csípett fószer nem más, mint Khan, a genetikailag felturbózott ősöreg fickó, aki mostanság leginkább internetes mémként tengeti mindennapjait, és aki az egyetlen, aki fényt deríthet egy borzalmas összeesküvésre.

Kirk kapitány, a született egyéniség nem képes csökött agyával felfogni, hogy van, amikor a nálánál magasabb rangban lévők többet tudnak annál, mint amit elmondtak neki. Mert bizony ez így megy a hadseregben. És mivel nem szeretnék semmit elkotyogni erről az agyrohasztóan ócska történetről, legyen elég annyi, hogy Kirk kapitány, az egyéniség az újabb és újabb parancsmegtagadásaival emberek tízezreinek és legénysége egy részének haláláért lesz felelős. És természetesen ezért a film végén megint nem fogja senki felelősségre vonni. Sőt, még megdicsérik érte!

Mindössze annyit kellett volna tennie, hogy elmegy "A" pontba, kilő pár torpedót "B" célpontra, és hazamegy. 10 perc, vége a filmnek, és nincs semmi gond. De hiába, az egyéniségek olyanok, akiket nem lehet kordában tartani, és ha ez iszonyatos emberáldozatokkal is jár, kit érdekel?! Kirk kapitánynak az Isten sem mondhatja meg, mikor mit csináljon!

Mostanra világossá vált, hogy ezeknek a filmeknek immár nem én vagyok a célközönsége. Annyi éven át szerettem a Star Trek világát, a sorozatokat, a filmeket, és most rá kellett jönnöm, hogy mégsem nekem, a rajongónak szánják ezeket a mozikat. Én már csak egy őskori lenyomat vagyok egy olyan korból, ami élvezhetetlen és fogyaszthatatlan a mai világ fiataljai számára. 

Ez azonban kölcsönös. Nekem sem veszi be már a gyomrom a felületes, igénytelen, ostoba és üres vackokat, amelyek egyedüli vonzereje a fény- és hanghatásokban rejlik. Aki ennyivel megelégszik, azok számára a film valószínűleg elmegy egy egyszer fogyasztható és könnyen felejthető hétvégi programnak. Ha nem számítjuk a történet égbekiáltó ostobaságát, agyatlan szórakozásnak beiktatható, ha mindenképpen be kell ülnünk valamire. Baráti társaságban remekül ki lehet elemezni, miért is olyan vacak az egész.

De mint Star Trek, az egész mozi bűzlik az uniformizált sablonfilmek posványosan káros kipárolgásaitól. Tulajdonképpen nincs is szükség már ezekre a nevekre - Star Trek, Star Wars, meg az összes többi; ha jelen esetben más lenne a franchise, ha ezt a filmet bármelyik egyéb sci-fi világ logójával akarták volna eladni nekünk, nem tűnt volna fel senkinek. Nincs is már köztük semmi különbség a gyakorlatban. 

A rajongók pedig jobb, ha elfelejtik rajongásaik tárgyát, mert hamarosan egyikből sem marad az ég világon semmi. Köszi, Hollywood!