A lakásomnak olyan a felépítése, hogy a két, nagyobb szoba között egy hosszú, egyenes szakasz húzódik. Ebből az átmeneti folyosóból nyílik, bal kéz felől a konyhának csúfolt, miniatűr kis helység, amelyben nemhogy főzni, de még megfordulni sincs túl sok terület. Ám arról, ami a jobboldali fal mentén nyúlik el hosszasan, jóformán éveken keresztül szinte tudomást sem vettem.
Mert ott bizony egy jókora, faltól falig, padlótól plafonig terpeszkedő beépített szekrény található, ami valamiért sokáig kívül esett a látóteremen. Ám ma valahogy mégis rásandítottam, és alig akartam hinni a szememnek; hiszen hogy lehetséges, hogy mindig ott volt, épp ki nem verte a gülü szememet, de valamiért én mégsem fordítottam rá kellő figyelmet?
De mostantól végre ez a helyzet gyökeresen megváltozik. Első lépésként nekiálltam, hogy felmérjem a polcok, rekeszek, ruhaállványok tartalmát. És ahogyan arra számítani lehetett, minden zsúfolásig volt tömve ócskábbnál ócskább, régi lommal, amellyel kapcsolatban azonnal döntött a rögtön ítélő bíróság: menniük kell. Az utóbbi egy év tapasztalatainak hála roppant gyakorlatom van a lomtalanításban, ezért pontosan tudtam, hogyan kezeljem az elsőre talán logisztikai káosznak tűnő feladatot. Elsőként megszabadultam egy hatalmas bokréta poros, hasznos teher nélküli vállfától, amelyhez valószínűleg azóta nem nyúlt senki, hogy betették őket a helyükre. Egy polc máris kész, hátra volt még vagy huszonkilenc. Tovább kutakodva találtam még egy jó adag szúnyogriasztó lapocskát, tudják, amit azokba a konnektorba illeszthető valamikbe kell becsúsztatni. A csomagolás alapján hat évvel ezelőtt járt le a legfrissebb szavatossága, ezért szőrös szívem ítélkezett ezeknek a sorsáról is: kuka!
Alább találtam egy ezer éves, erősen hiányos dominókészletet, egy doboz Lutra albumba való matricát, és egy legalább negyven centis műanyag játékkrokodilt. Ezek is rögtön a vállfák és szúnyogriasztók sorsára jutottak, és még abban az órában ugyanezt elmondhatta magáról egy több darabra szétment nagyítókészlet, három Tini Nindzsa Teknőc és egy hiányos társasjáték, amelynek sem a darabjai, sem a szabályai nem maradtak fenn az utókornak. Találtam egy adag Legót, amelyet egyelőre békén hagytam, és egy díszes minihordót, ami inkább esztétikai, mint praktikus értékkel rendelkezik. Meglehet, ez utóbbit nem dobom majd ki... meglátom egy alapos tisztítás után.
Aztán elkezdtem a felsőbb szakaszok átvizsgálását. Voltak ott működő és működésképtelen ventilátorok, bőröndök, sporttáskák, amelyeket, a jobb helykihasználás érdekében szintén teletömtek kacatokkal. Megtaláltam az egyik régi, kedvenc általános iskolai hátitáskámat is (azonnali szanálásra ítéltem), egy jó adag mesekazettát, valamint egy teljes, 12 darabos, bontatlan étkészletet is!
Ez a szekrény, be kellett lássam, elképesztő vásárát tárja a szemem elé a bóvlinak, a régi, használaton kívüli, értéktelen kacatoknak, amelyeknek már az eszmei értéke sem ér annyit, hogy az elég lenne a megőrzésükhöz. Meg egyébként is, egyszer valamikor azt mondta nekem valaki, hogy az olyan tárgyakat, amelyek legalább egy évig úgy porosodnak a lakás valamelyik eldugott szegletében, hogy arról nem veszünk tudomást, azokat jobb, ha úgy kezeljük, mintha nem is léteznének. Hiszen ha addig nem volt szükségünk rájuk, nagy valószínűséggel ezután sem lesz, azaz mehet mind a szemétbe.
Magam is szeretnék így tekinteni rájuk, és biztos vagyok benne, hogy nem fog nehézséget okozni az, hogy megváljak ezektől a semmiségektől. Csak egyszerűen olyan rettenetes mennyiség halmozódott föl abban az elfeledett szekrényben, hogy komoly időt fog elvenni az, hogy úgy istenesen kiürítsek onnan mindent, amire nincs szükségem.
És félő, hogy egyszer elgyengülök, puha leszek, és valami olyat kímélek meg, ami majd egy végtelen lavinát indít el, aminek a vége az lesz, hogy minden marad majd úgy és ott, ahogyan azelőtt volt. Na, ez az, amit szeretnék elkerülni. Vesszen, aminek vesznie kell!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése