Viszlát, művészi szabadság - a DC visszavonta az ellentmondásos borítót

Újabb nap, újabb szégyenletes esemény a szórakoztatóiparban és a művészetben. Ráadásul nem mellékesen az alkotói szabadság is kapott egy méretes ütést a mogyoróira, hogy tudja, hol a helye napjaink polkorrekt köpönyegbe burkolózó aljas, visszataszító cenzorainak ocsmány világában.

Történt ugyanis, hogy a DC tegnap bejelentett egy új, nem mellesleg opcionális borítót a Batgirl sorozatuk 41. számához. Íme!

A képen a Joker és Batgirl láthatóak. Akik ismerik a két karakter előtörténetét (azaz olvasták Alan Moore The Killing Joke című remekművét), azok egy pillanat alatt felismerik, miről is szól a jelenet. Ez a sötét, komor és zseniális borítóterv leplezetlenül tiszteleg a legendás előzmény előtt, és ami egyszerűségével is sokatmondó, beszédes kedvcsináló a képregény elsődleges célközönsége számára. Röviden tehát megtestesít mindent, amitől egy rajz túlnő önmagán, és művészetté válik.

De mondanom sem kell, nem mindenki volt elragadtatva ettől. A bejelentést követően ugyanis szinte azonnal befutottak a hibbant, szélsőséges feministák, SJW kretének, hivatásos felháborodók és unatkozó internet-aktivisták, akik fröcsögve estek neki a borítónak. Elborult állításaik szerint mindez nem más, mint a nők elleni erőszak dicsőítése, „rape culture”, a szexuális erőszak és bántalmazás áldozatainak semmibe vétele, és minden más, amit ezek az idióták hasonló helyzetekben szajkózni szoktak. Azzal is bajuk volt, hogy az illusztráción Barbara Gordon tehetetlennek és/vagy gyengének van beállítva, és aki reménytelenül ki van szolgáltatva a bohóc gonoszságának.

Mindezen hisztinek a kicsúcsosodása a #CHANGETHECOVER hashtag lett, amely – mint a neve is mutatja – a borító megváltoztatását követelte. És néhány órával ezelőtt kiderült, hogy a DC engedett a nyomásnak és sajnos visszavonta az opcionális borítótervet.

Az illusztráció készítője, Rafael Albuquerque a döntés után a következő nyilatkozatot tette az esettel kapcsolatban:

My Batgirl variant cover artwork was designed to pay homage to a comic that I really admire, and I know is a favorite of many readers. ‘The Killing Joke’ is part of Batgirl’s canon and artistically, I couldn’t avoid portraying the traumatic relationship between Barbara Gordon and the Joker.

For me, it was just a creepy cover that brought up something from the character’s past that I was able to interpret artistically. But it has become clear, that for others, it touched a very important nerve. I respect these opinions and, despite whether the discussion is right or wrong, no opinion should be discredited.

My intention was never to hurt or upset anyone through my art. For that reason, I have recommended to DC that the variant cover be pulled. I’m incredibly pleased that DC Comics is listening to my concerns and will not be publishing the cover art in June as previously announced.

With all due respect,

Rafa

Tehát lényegében ugyanaz a forgatókönyv játszódott le, aminek sajnálatos módon az utóbbi időben egyre többször vagyunk a tanúi. A felháborodók mélyen megsértődtek valamin, amiről semmit nem tudnak, és a jól bejáratott szlogenjeiket lobogtatva támadást intéztek a rajz, vele együtt pedig a művészi és alkotói szabadság ellen. Elvégre érzések sérültek, ami az ő beteges nézeteik szerint mindent felülbírál, mindenek felett áll, és aki packázni mer ezzel az érzékeny kérdéssel, arra teljes erejével lesújt a feminista/SJW csürhe rettenetes haragja!

A DC Comics a döntését a következőképpen indokolta:

We publish comic books about the greatest heroes in the world, and the most evil villains imaginable. The Joker variant covers for June are in recognition of the 75th anniversary of the Joker.

Regardless if fans like Rafael Albuquerque’s homage to Alan Moore’s THE KILLING JOKE graphic novel from 25 years ago, or find it inconsistent with the current tonality of the Batgirl books – threats of violence and harassment are wrong and have no place in comics or society.

We stand by our creative talent, and per Rafael’s request, DC Comics will not publish the Batgirl variant. – DC Entertainment 

Mindez akkor cenzúra lenne? Egyesek szerint nem, hiszen a döntés nem felülről érkezett, nem irányított vagy előre lefektetett rendszer szerint zajlott, és végeredményben a DC maga döntött arról, miként kíván véget vetni az ellentmondásos esetnek. Ugyanakkor egy pillanatra se feledkezzünk meg arról, hogy a tömegek nyomásgyakorlása, a hisztikampányok, az irányított düh ugyanolyan cenzúrához vezetnek, mint a szó klasszikus értelemben vett jelentése.

Amikor pedig a művészetnek meg kell felelnie a politikailag korrekt nonszenszeket hirdetők elvárásainak, onnantól kezdve megszűnik a szabad alkotás, véleménynyilvánítás és önkifejezés. Be kell állni a sorba és követni az előírásokat, különben jön a bojkott, a cenzúra, a felháborodás, a személyes vádaskodások özöne. Nyílt, egyértelmű támadás ez minden ellen, amit a szórakoztatóiparról tudni vélünk, és mindezt álságos, hazug csomagolópapírban tálalják fel nekünk. Márpedig nagyon nem kellene engedni ennek a nyomásnak, mert ha ez így megy tovább, hosszú távon rendkívül súlyos, maradandó következményekkel kell számolnunk valamennyi iparágban.

A DC Comics döntése már csak azért is csalódást keltő, mert ők is tisztában vannak azzal, hogy akik a borítótervet ellenezték, azok nem az ő közönségük. Akik lelkesen dühöngtek a nagy semmi miatt, azok eddig sem vásároltak képregényt, és ezután sem fognak vásárolni. Teljességgel mindegy a számukra, milyen illusztrációt fog kapni a kérdéses füzet, hiszen soha nem akarták megvásárolni azt. És egy ilyen csoport igényeinek megfelelni, miközben figyelmen kívül hagyják a valódi célközönséget, meglehetősen felelőtlen döntés a kiadó részéről.

És akkor vessünk egy pillantást magára az elkaszált borítóra, amit az esetnek hála most valószínűleg sokkal nagyobb figyelem övez annál, mint amennyit eredetileg kapott volna.

Az 1988-as The Killing Joke történetben a Joker azt próbálja bebizonyítani a maga torz eszközeivel, hogy a normálisat és az őrültet csupán egyetlen, igazán rossz nap választja el egymástól. A tesztalanya pedig James Gordon rendőrfelügyelő, akit elrabol és bezár egy vidámparkba. És hogy azt a bizonyos rossz napot biztosítsa a számára, lelövi a lányát, Barbara Gordont/Batgirlt, aki a golyónak köszönhetően csípőtől lefelé megbénul, és akinek agonizálását a Joker fotók képében bemutatja a tehetetlen apának.

Barbara Gordon ezt a történetet követően megszűnt Batgirl lenni. Ám ezzel együtt felvette az Oracle álcát, számítógépes zseni és hacker lett belőle, amitől egycsapásra sokkal nagyobb segítséggé vált Batman számára annál, mint Batgirl-ként valaha is volt. Jobb, erősebb és érdekesebb karakter lett belőle. Természetes evolúció volt ez a figura számára.

Igaz, Batgirl ismét védtelennek és sebezhetőnek tűnik ezen a bizonyos borítón, míg a Joker természetesen sötét és fenyegető. És ez ugyebár egyesek szemében nem kívánatos dolognak minősül. Mert hát az ég óvjon meg bennünket attól, hogy a hős veszedelembe kerüljön, és még inkább attól, hogy a rosszfiút ténylegesen rosszfiúként állítsák be nekünk! Mégis, ki hallott már olyan elképesztő fordulatról, miszerint a Joker (jellemének megfelelően) visszataszító, hátborzongató és ellenszenves karakterként van feltüntetve?! És mégis hogyan jönnek ahhoz a szerzők, hogy a sztori főszereplője kénytelen legyen kiverekedni magát valamiféle aktuális galibából?!

A borítókép ellenzőinek mindössze ennyi kellett a vérnyomásuk megemelkedéséhez és az érzéseik sérüléséhez. És ez finoman szólva is tragikomikus. Biztos, hogy ezeknek az embereknek teret kell engedni akár a képregények, akár bármelyik más iparág berkein belül?

Csupán az érdekesség kedvéért, ki is volt az, aki a DC részéről mellébeszélt, hazudozott és ferdített a történtekkel kapcsolatban? Egy bizonyos Cameron Stewart. 

 

Ugyanez a Cameron Stewart...

Véletlen lenne? Meglehet. De meg kell mondjam, az utóbbi 7 hónapom olyan volt, mintha egy valódi, testet öltött összeesküvés-elmélet kellős közepébe csöppentem volna, ami bármilyen hihetetlennek is tűnhet kívülről nézve, számomra nagyon is kézzelfogható és valóságos. És ezen a ponton engedtessék meg nekem, hogy ne higgyek már a véletlenekben!

Források:
adrianchm
Feels and Reals

Magas művészet

Mint kiderült, 8 perc alatt is létre lehet hozni valamit, amit egyesek "művészetnek" titulálnak.

Ha lennék valaki, ezt a kalap szart emberek sokasága elemezné, és jelentős részük mélynek találná. Kiállíthatnám és talán még pénzt is kapnék érte.

De mivel nem vagyok senki, ez a kalap szar mindörökké csak egy kalap szar marad.

("Ihlette": A Dose of Buckley)

Stephen King - A mobil

Az olvasótábor előszeretettel vitázik azon, vajon Stephen King régebbi és újabb regényei milyen elbírálás alá essenek. És bizony valóban érdemes foglalkozni a kérdéssel, ha másért nem is, legalább azért, hogy előrángassuk a jó öreg „a korábbi jobb volt” érvet, vagy éppen az „ez már unalmas, valami új kell” ellenérvet. A vita örök, heves, ráadásul sok tekintetben izgalmas, amiből ugyan messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le, de legalább ütköztetjük azokat a bizonyos érveket.

És a mester A mobil című könyve a legjobb példa erre a megosztottságra. Ugyanis ritkán találkozni olyan eltérő, egymásnak teljesen ellentmondó rajongói értékelésekkel, mint ami ezt a történetet övezi. Egyesek az egekbe magasztalják, mások SK egyik nagy melléfogásának tartják – és az igazán furcsa a dologban az, hogy a véleményüket az olvasók (bármelyik szélsőségbe essenek is) többségében abszolút jogosnak tűnő érvekkel és indokokkal tudják alátámasztani.

De ha jobban belegondolunk, milyen elemekkel dolgozik a könyv, hamar megértjük, miből is táplálkozhat ez a nagy ellentmondás. Elvégre King a mostanra teljesen elcsépeltnek tűnő zombis nonszenszet tálalta fel nekünk – amiben végül egyetlen árva zombival sem találkozunk. A túlélőhorror klasszikus elemeit használja – viszont a szereplők időnként aktívan alakítják a cselekmény és a világ eseményeit (ami alapvetően nem megszokott ebben a műfajban), máskor meg bántóan passzív semmittevések közepette sodródnak az árral. King a klasszikus értelemben vett agyatlan tucatellenfeleket használja ellenségként – akik idővel átalakulnak valami teljesen szokatlan és különös teremtményekké. A végét pedig a szerző tudatosan hagyja teljesen nyitottan, teret adva a spekulációknak és alaptalan következtetéseknek.

SK tehát amennyire csak lehetett, igyekezett a saját ízlése szerint összerakni a Mobilt. Ezzel pedig felrúgott egy sor íratlan szabályt, valamint könnyed fricskát mutatott az előzetes olvasói elvárásoknak. Ugyanazt a történetet olvassuk, amit már számtalanszor annak előtte – mégis minden kicsit más és szokatlan. Egyeseknek pedig mindez tetszik, mások viszont egyáltalán nem rajonganak a dolgok ilyen jellegű tálalásáért. Épp ezért hiteles mindkét oldal véleménye, amikor a könyvről beszélnek.

De nézzük, mivel is állunk szemben. A Mobil főszereplője Clayton Riddell, aki Bostonban próbálja nyélbe ütni első képregényének kiadását. Ám a történet hamar (szó szerint az első néhány oldal után) sötét fordulatot vesz: valamiféle jel indul útjára a mobilhálózatokon, amitől a telefont használók átváltoznak agyatlan, agresszív, vérengző fenevadakká, és elkezdenek öldökölni. Hősünknek – nagy szerencséjére – nincsen telefonja, így elkerüli a mobil-apokalipszis első és egyben legnyilvánvalóbb hatását. Ám egy zsúfolt nagyváros kellős közepén, tomboló őrültek közepette a túlélés egyáltalán nem gyerekjáték, ráadásul művészünk minden áron haza szeretne jutni a fiához, aki viszont egy állammal odébb tartózkodik. A káosz és világvége közepette aztán maga köré gyűjti Tomot és Alice-t, akik hozzá hasonlóan mobilmentesek, és akik jobb dolguk nem lévén vele tartanak a hazafelé vezető hosszú út során. Menet közben aztán újabb túlélőkkel hozza össze őket a sors, és nem mellékesen egyre többet derítenek fel a sorscsapás hátteréről és tényleges hatásairól is.

A történet tehát úgy indul és úgy épül fel, ahogyan a többi, hasonló kategóriás kaland. Az első szakasz (amíg hőseink a városban tartózkodnak, illetve amíg kijutnak onnan) kimondottan szórakoztató és érdekes. A mobiloktól bekattant emberek nem válnak élőhalottá, nincsenek ténylegesen zombik a történetben, viszont technikailag nehéz különbséget tenni köztük és a „valódi” élőhalottak között. És nincs is értelme, hiszen a koncepción lényegében ez semmit nem változtat – menekülj, szerezz fegyvert és felszerelést, öld meg, amelyik közel jön, haladj a következő helyszínre. Egyszerű, de nagyszerű formula, ami SK kezében is egészen kellemesen működik, és ami talán az egyedüli ok, amiért az ilyen jellegű sztorik nem mentek ki a divatból évekkel ezelőtt.

És eleinte ugyanez az elismerés kijár a főszereplőgárdának is. Clay nem egy idegesítő, nyávogó, teszetosza, semmihaszna karakter, aki csak azért van ott, hogy az ő szemén keresztül találkozzunk a cselekménnyel. Persze azért arról sincs szó, hogy szuperhős lenne. Inkább gondoljunk egy olyan valakire, aki többé-kevésbé úgy viselkedik, ahogyan egy ilyen extrém helyzetben talán viselkedik az ember, és akinek a motivációi érthetőek. Aztán ott van Tom McCourt, aki a hűséges barát szerepét tölti be a történetben, és akit King kimondottan szimpatikusra és szerethetőre próbált formázni. Mindig ott van és mindig segít, ha kell, megbízhatóságával pedig remekül kiegészíti a főszereplő időnként előtörő érzelmi hullámzásait. Végezetül a fiatal Alice Maxwell hivatott szimbolizálni azt a figurát, akit az apokalipszis megfosztott a jelentől és az élhető jövőtől, és akit az események okozta trauma egyértelműen a legmélyebben érint.

Ám a sok szempontból jó kezdet hamarosan átvált középszerű, vagy még inkább semmitmondó események sorozatává. Clay szeme előtt kizárólag a fia testi épsége lebeg – amivel viszont az a baj, hogy az olvasó nem ismeri a kölköt, nem tud róla semmit, hiszen személyesen egyszer sem találkoztunk vele. Ebből kifolyólag egy ponton túl elég nehéz aggódni egy számunkra teljesen ismeretlen, mellékes, jelentéktelen karakter miatt, a mentőakció sikere pedig így hamar totálisan érdektelenné válik.

A főszereplő trió pedig ugyanilyen varázsütésre alakul át érdekesből teljesen egyforma, semmitmondó alakokká. Olyannyira elveszítik a jellemzőiket és tulajdonságaikat, hogy ha felcserélnénk a szövegben azt, éppen ki beszél, aligha tűnne fel bárkinek is a változtatás. Clay és Tom lényegében ikrekké válnak, Alice pedig egy ponton felnő hozzájuk, elveszíti tini énjét és ezzel együtt személyisége jelentős részét is. Holott az ilyen túlélős mesékben épp attól válik minden érdekessé, ha egymástól eltérő, ellentmondó morális álláspontok ütköznek, majd a végkifejletet szem előtt tartva meglátjuk, mi volt helyes és mi volt katasztrofális döntés az adott szituációban. Itt ellenben mindenkinek egy rugóra jár az agya, nincsenek komoly erkölcsi válságok vagy dilemmák. E sorok írója szerint ez pedig elég komoly hibának számít.

A történet vége felé pedig jóformán a semmiből a nyakunkba kapunk néhány új karaktert, akikből aztán végképp hiányzik a személyiség minden szikrája. Jelenlétük nem sokat ad hozzá a cselekményhez, sőt, különösebben nem is hiányoznának, ha éppenséggel nem lennének ott. És akkor még egyetlen szót sem szóltunk Jordanról, az ifjú titánról, aki pusztán azért, mert életében látott már számítógépet, varázsütésre képes kikövetkeztetni, mi miért történt, mi lehetett az a bizonyos jel, és mik állhatnak a dolgok hátterében. King a Mobilt 2006-ban írta, de azért ez még majd' tíz évvel ezelőtti viszonyokhoz képest is hajmeresztően szeleburdi megoldásnak tűnik. Igaz, a karakter sokszor találgat – de ezek a találgatások mindig betalálnak és helyesnek bizonyulnak, ami összhatásában nem tesz jót a hihetőségnek.

Egy másik hiányosság maga a történet antagonistája. A Mobil esetében ne is számítsunk Randall Flagg-szintű királyságra! Nem, itt be kell érnünk a mobil-zombik kaptártudatának kivetülésével, a Rongyos Emberrel, vagy más néven a Harvard Igazgatójával, aki se nem érdekes, se nem ijesztő, se nem titokzatos. Ott van, néha feltűnik, időnként bosszantja a szereplőinket, máskor meg valamiért segít nekik rendezni egy bizonyos tartozást, de igazából ő sem ad hozzá sokat az összképhez. Nagy kár!

Jó hír viszont, hogy amint korábban már említettem, szereplőgárdánk időnként a saját kezébe veszi a dolgok irányítását, és komolyan odacsap a hordányi rosszcsontnak. Ez mindenképpen egy üdvös és szimpatikus elem volt, amire sajnos nagyon ritkán találunk példát más túlélőhorror történetekben. Az már más tészta, hogy a későbbi problémáik jelentős részét pont annak köszönhetik, hogy aktiválták magukat a kellő időpontban, de végső soron ez legyen hőseink problémája, mi pedig élvezzük nyugodtan azt a furcsaságot, hogy valakik tudatosan alakítják a cselekményt.

Ám ha már a telefon-zombiknál tartunk, említsük meg, hogy King a klasszikus formátumot ötvözte a saját sci-fi elképzeléseivel és „technológiai veszedelem” látomásával, aminek hála igencsak furcsa szerzetekkel fogunk találkozni. Az, hogy szellemi képességek nélkül kialakul egyfajta kaptártudatuk, önmagában nem egy újszerű elképzelés, de nem is egy elcsépelt formula, így működik a dolog. Viszont a horda különféle mentális bűvészkedéseire, akaratátvitelére, telepátiájára és levitációs képességeire azért már én is felhúztam a szemöldököm. Kicsit talán mindez már erős. Több a kelleténél. Túllő a célon. Mások viszont talán pont ezt fogják élvezni, ki tudja?!

Azaz A mobil tényleg az egyik legmegosztóbb könyv, amit King valaha is alkotott, épp ezért képtelenség megmondani, ki hogyan fog reagálni rá olvasás közben. Jómagam többször kedveltem, mint utáltam, ami végeredményben jó dolog. Viszont azokat a részeket, amiket nem szerettem, azokat NAGYON nem szerettem, és ez némiképp elgondolkodtató. A túlélős, zombis műfaj kedvelőinek biztosan újat mutat – de hogy ez kinek lesz az ínyére, azzal kapcsolatban még csak találgatni sem merek. A King rajongók pedig így is, úgy is elolvassák/olvasták, tehát az ő meggyőzésük vagy elriasztásuk eleve lehetetlen feladat.

Ó, és elvileg idén érkezik a filmes feldolgozás, amiről már most tudni, hogy egyéb dolgok mellett a történet végét is teljesen átdolgozza. Kíváncsian, bár némi jogosnak tűnő aggodalommal várjuk azt is! 

A videojátékok cenzúrázásának jelene és jövője

Szégyen, nem szégyen, akkor is csak nemrég jutott a tudomásomra, milyen áldatlan állapotok uralkodtak évtizedeken keresztül a képregényiparban a tengerentúlon. Természetesen erről az ocsmányságról beszélek: CCA - Wikipedia

A dolog lényege, hogy egy önmagát fontosként beállító sóhivatal döntött arról, mi elfogadható és mi nem az egész ágazatban. Szabályoztak mindent, amit csak el lehet képzelni. Nincs vér. Nincs erőszak. Nincsenek csöcsök. Nincsenek drogok. A jónak minden esetben diadalmaskodnia kell a gonosz felett. A bűnözők minden esetben a rosszak, míg a rend őreit tilos negatív színben feltüntetni.

Akik nem álltak be a sorba és nem feletek meg az elvárásaiknak, azok nem kaptak pecsétet. És nem ám képletes értelemben vett pecsétről van ám szó, hanem erről a szépségről:

Ha nem volt pecsét, a nagykerek nem álltak szóba veled, és a reklámozók sem szívesen foglalkoztak a termékeddel. Az igazat megvallva nem sok esélyed volt érvényesülni, ha nem feleltél meg a CCA csodálatos követelményeinek. A rendszer nevetségesebb volt, mint manapság Hollywood azzal a fránya korhatár-besorolási mániájával - pedig ez egyáltalán nem kis teljesítmény a "nevetségességi" versenyben! Igazi, hamisítatlan cenzori hivatallal állunk hát szemben.

Ez a bagázs majd' 50 éven át basáskodott a képregények tartalma felett. Ők voltak azok, akik a törékeny, butus, tudatlan olvasókból nem nézte ki, hogy azok maguk is képesek eldönteni, milyen tartalommal kívánnak találkozni. Milyen rendes tőlük!

A szlogenjük természetesen az volt, hogy védik az ifjúságot a „káros tartalmaktól” és nem kívánatos gondolatoktól. Hát ki merne ilyen nemes célok elé akadályt gördíteni, nem igaz? Ki ne akarná védeni a szegény, ártatlan gyerekeket a szórakoztatóipar borzalmai elől? Ja, hogy elmúltál 18? 28? 38? Akkor is mi döntünk helyetted, te tudatlan, mentálisan befolyásolható fogyasztó. Mindez a te érdeked, hát nem érted?!

Mondanom sem kell, ez a szabályozás két dolgot eredményezett. Egyrészt a képregények teljes mértékben egysíkúakká váltak, eltűnt belőlük minden egyediség, minden morális kérdés vagy erkölcsi dilemma. Az ember újra és újra ugyanazt olvasta, épp csak más címmel és szereplőkkel.

Másrészt a pecsét megléte a készítőket automatikus öncenzúrára kényszerítette. Egyértelmű és világos volt, mi mehet át a rostán és mi az, amivel fölöslegesen próbálkoznak, ennélfogva nem sok értelme volt feszegetni a határokat.

A szabad, korlátok nélküli művészet ilyen keretek között egyszerűen nem létezhetett. Ám a CCA mostanra – hála az égnek – semmivé vált. A képregénykiadók hosszú idő után beintettek neki, ezzel pedig szertefoszlott minden hatalma. A rajongók pedig csak abban reménykedhettek, hogy ehhez hasonló szégyen soha többé egyetlen iparággal sem fog megtörténni.

Pedig egyre inkább úgy tűnik, kezdünk visszatérni a cenzúra nemesnek semmiképp nem nevezhető gyökereihez. Igaz, ezúttal egy másik ágazatot veszélyeztet a dolog.

Egy ideje már gyanítom, hogy a videojátékokat kívülről támadó szélsőséges feminista hárpiák, és az őket foggal-körömmel védelmező mocskos, alapjaiban korrupt, hazug és álságos szaksajtó közösen azon fáradozik, hogy ezt a huszonvalahány-milliárd dolláros iparágat kontrollálja. Vagy legalábbis megpróbálják úgy irányítani, hogy abból vastagon profitáljanak. Az utóbbi években átvették a pozíciókat a különféle játékos oldalak szerkesztőségeiben, és ők kerültek adminisztrátori és moderátori pozíciókba a fontosabb fórumokon (Reddit, NeoGAF, 4chan). Miután pedig befutott Anita Sarkeesian, a messiásuk, és elkezdte a „popkultúra-kritikus” álcája alatt terjeszteni a hazugságokat, féligazságokat és megtévesztéseket arról, miszerint a videojátékok kirekesztővé és szexistává nevelik az embert, a veszedelmes játszma kezdetét vette.

Mert hát ki lehet olyan szívtelen és érzéketlen, hogy nem gondol szerencsétlen nők-asszonyok sértett érzéseire? Ki ne védené meg a hős amazont, aki halált megvető bátorsággal bemerészkedik egy hímek által dominált iparágba? Miért hunyunk szemet a kisebbségek és a gyengébbik nem kirekesztése előtt?

Vádak érik a szerencsétlen nőnemű kritikust, miután az oltári nagy hülyeségeket beszél? Nőgyűlölet! Ellenvéleménye van valakinek? Zaklatás!

Ilyen légkörben pedig mégis ki merne szót emelni az ellen, amit az iparágat támadók és a nekik csontig benyaló firkászok mondanak, legyen szó bármilyen hajmeresztő ostobaságról is? Hiszen senki nem szereti, ha nőgyűlölőnek, kirekesztőnek, szexistának vagy akármi másnak nevezik minden ok nélkül. Ezzel a visszataszító módszerrel remekül lehet biztosítani, hogy ne jusson tér az ellenvéleményeknek.

Az indíték tehát megvan. Ezúttal a „Gondolj a gyerekekre!” helyett a „Gondolj a nőkre!” vált szállóigévé. Mármint azokra az ártatlan, védtelen, szerencsétlen feministákra illene gondolnunk, akik nem ismerik az iparágat, nem érdeklik őket a játékok, és nem is akarnak a részévé válni a kultúrának, de azért károgva adnak hangot nemtetszésüknek, valahányszor megpillantanak egy hímnemű főszereplőt vagy egy lengén öltözött női karaktert.

Régebben a szaksajtó ezeket a kívülről érkező támadásokat a fejlesztőkkel, kiadókkal és játékosokkal közösen döngölte a földbe minden különösebb nehézség nélkül. Ám ezúttal ez a bizonyos sajtó az agresszor. Ők támadtak a tulajdon közönségükre, a játékosokat vádolva szexizmussal, nőgyűlölettel, terrorizmussal és kirekesztéssel. Szavuk egységes volt és roppant hangos: a játékosok gonoszak, ők pedig a jók, akik megvédik a világot a mi rettenetes gonoszságunktól!

És ki merészelne ujjat húzni velük? Hiszen az ő kezükben vannak a hírek, ők írják a kritikákat, ők döntenek arról, ki kap reflektorfényt és kiről nem szabad egyetlen sort sem írni. Az ő véleményük egyet jelent egy-egy játék sikerével vagy kudarcával, ezért aztán igen komoly erő összpontosul a kezükben. Nem csoda hát, ha a fejlesztők nem mernek nyíltan beszélni róluk vagy éppenséggel az iparág jelenlegi tragikus helyzetéről. Érthető, ha az indie csapatok nem akarnak rossz színben feltűnni előttük, és nem akarják velük összerúgni a port.

És miután a sajtó a saját beteges nézeteit nyíltan, fennhangon hirdetve nyilvánvalóvá tette, mit tart elfogadhatónak és mit nem „videojáték” címszó alatt, onnantól kezdve az alkotás immár nem szabad és független. A sajtó immár nem is próbálja titkolni az iparág előtt, hogy a fejlesztők vagy cenzúrázzák magukat annak megfelelően, amit ők elvárnak tőlük, vagy egyszerűen feketelistára kerülnek a prominens oldalakon. És mit hoz a véletlen – azon a fránya GDC konferencián nem ott virított egy panel, ami azt mutatta be, hogyan is kell az öncenzúrát megfelelően kivitelezni? De persze mindez csupán a véletlenek egybeesése lehet!

Azaz kipipálhatjuk az öncenzúra részt is! De mi a helyzet azzal a bizonyos pecséttel? Az már végképp túlzásnak, sőt, lehetetlennek tűnik, nem igaz?! Nos, egyáltalán nem. Erre tessék: The Local

Svéd eset, és mint tudjuk, az az ország a beteges feminizmus egyik gócpontja. Ráadásul – eddig – nem is lett a kezdeményezésből semmi. De azért próbálkoznak. Biz Isten próbálkoznak azzal a rohadt pecséttel! És egyáltalán nem lennék meglepve, ha egy ilyen jellegű kezdeményezés hamarosan felütné a fejét a többi országban is. Természetesen a videojátékos szaksajtó (mint a téma nagy szakértője) és a feminista körök (a gonosz, szexista, nőgyűlölő, kirekesztő terroristák elsődleges „áldozatai”) hathatós közreműködésével.

Ha megnézzük annak a svéd nonszensznek a keltét, az láthatjuk, hogy tavaly novemberi a cikk. A kérdés csupán az, vajon miért volt olyan nagy csönd körülötte? Miért nem lett belőle eddig semmi, holott bizonyos köröknek nyilvánvalóan egyáltalán nem lenne ellenére egy ilyen rendszer bevezetése?

Az ok-okozati összefüggés egyáltalán nem bizonyított, de a magam részéről erős a gyanúm, hogy annak a fránya #GamerGate mozgalomnak köze lehet a késlekedésnek. Arról a mozgalomról van szó, ami ugyebár leleplezte a korrupt sajtó mocskos dolgait. Arról, ami fényt derített az összefonódásokra és összeférhetetlenségre. Arról, amit a videojátékos szaksajtó a mai napig terroristacsoportnak tüntet fel az olvasótábora előtt.

Épp csak az a baj, hogy az az olvasótábor azóta már nincs sehol. A felhasználók átnyergeltek YouTube-ra és Twitch-re. A magazinok elveszítik a jelentőségüket, a reklámozók elpártolnak mellőlük, az elidegenített követőkkel egyetemben. És ezt a fejlesztők is észrevették. Rájöttek, hogy nincsenek rászorulva a politikai agitátor oldalakra és nem kell beállniuk a sorba, ha figyelemre van szüksége a terméküknek. Lassan, de biztosan ez az iparág is megérti, hogy nincs rászorulva szélsőséges bloggerek és korrupt újságírók véleményére. Ráadásul még csak nem is kellett 50 esztendőt várni minderre!

És legnagyobb örömömre ezek az oldalak nagyon nehezen dolgozzák fel lelkileg ezt az új helyzetet, amit egyes egyedül a saját arroganciájuknak és etikátlan magatartásuknak köszönhetnek!

#GamerGate - Tim Schafer és az ő kontraproduktív bábjátéka

Isten a tanúm, nem terveztem több #GamerGate bejegyzést készíteni belátható időn belül. Idehaza egyébként sem tudja jóformán senki, miről szól ez az egész, így nem is érdekelheti a szélesebb rétegeket az utóbbi évek (ha nem egyenesen minden idők) legnagyobb vidyagaemz balhéja. Az itthoni játékosok ráadásul még a magyar szaksajtó áldatlan állapotairól, összefonódásairól és korrupciógyanús ügyeiről sem hajlandóak tudomást venni, hiába zajlik minden a szemük előtt, így aztán a külföldi oldalak mocskával végképp nincs lelkierejük törődni. Meg tudom őket érteni.

De ma reggel, San Francisco posványos, szélsőséges mocskában, a Game Developers Conference (GDC) nevű, egykor szebb napokat is látott, ám mostanra belterjes önimádattá süllyedt konferencián Tim Schafer* egy díjátadón színpadra lépett, és akaratán kívül olajat öntött a tűzre. Mit olajat, egy egész olajmezőt! Ennek köszönhetően pedig biztosította azt, hogy a korrupt és etikátlan sajtó ellen fellépő #GamerGate mozgalom ismét új erőre kapjon, és az előző hat hónap küzdelmei után még legalább ugyanennyi ideig kitartson a bennünket érő folyamatos, hazug támadások kereszttüzében is.

Néhányan felvetették, miszerint mindez előre megtervezett volt, és valóban az volt a cél, hogy ismét egymásnak ugrasszák a feleket. De ha vesszük a fáradtságot, és megnézzük Schafer teljes színpadi show-műsorát (nem ajánlom – én végigszenvedtem), akkor valószínűleg meglátjuk, hogy az egész csak egy szánalmas, gyenge produkció egyik nevetséges eleme volt.

De nézzük is, mit is mondott a mi kedves Tim barátunk!

(Sargon videó, mert így tartja úri kedvem!)

És miért több ez a végtelenül ócska poén annál, aminek Schafer (feltehetőleg) szánta? Nem másért, mint a #NotYourShiled kampányért, ami a #GamerGate mellett, azzal közösen létezik, és ami azokat az embereket gyűjti a zászlaja alá, akikkel a korrupt és pofátlan sajtó a botrány kirobbanása óta takarózik. Nőket, kisebbségeket, valódi hátrányos helyzetűeket, vagy olyanokat, akiknek a videojátékok jelentik az egyetlen menedéket a világ elől, és akik megunták, hogy egyes oldalak az álságos „mi megvédjük a marginalizált csoportokat a gonosz fehér férfiak támadásaitól” álcája mögé bújva használják őket szélsőséges propagandájuk terjesztésére.

Olyanokról van szó, akik köszönik, de maguk is el tudják dönteni, mivel töltsék a szabadidejüket és milyen típusú játékokat szeressenek. Akik soha nem kérték, hogy az ő nevükben szélsőséges feministák, véresszájú marxisták és gyűlölködő bloggerek nyafogni kezdjenek azért, mert nem tetszenek nekik az iparág jelenlegi viszonyai.

És éppen ezért a #NotYourShiled jelenti a zavaró tényezőt az ellenoldal hazug narratívájában. Mert ők nem úgy viselkednek, ahogyan azt elvárják tőlük. Mert ők nem akarnak magukból áldozatot csinálni a mocskos sajtó elvárásainak megfelelően. Mert ők nem állnak be a sorba és nem hagyják, hogy őket felhasználva hazudozzon a Polygon, a Kotaku, a Gamasutra és a többi szutyok a kedvenc hobbijukról.

Az anti-GG oldal ezért próbálta és próbálja őket elhallgattatni. Igyekeznek elhitetni mindenkivel, hogy a #GamerGate oldal kizárólag fehér férfiakból áll, akik kirekesztők, rasszisták, nőgyűlölők, zaklatók és terroristák. És ebbe a démoni képbe bizony nem illik bele senki, aki nem fehér és nem férfi. Így aztán, ha már a #NotYourShield létezését nem tudják tagadni, legalább megpróbálják hiteltelenné tenni azt. Bemagyarázzák, hogy ők nem mások, mint hamis felhasználói fiókok és kamu profilok, amik mögött nem azok vannak, akiknek vallják magukat, hanem természetesen gonosz, rasszista fehér férfiak. Ezeket hívják ők „sockpuppet account”-nak.

És egy ilyen sockpuppet virított ott Tim Schafer kacsóján az iparág egykoron szebb napokat látott rendezvényén, egy díjátadón.

Mondanom sem kell, az emberek nem szeretik, ha valaki úgy tesz, mintha nem léteznének. Mintha a véleményük nem is az ő véleményük lenne. Ha valaki tagadja a létezésüket pusztán azért, mert ezzel belerondítanak a hazug és öncélú narratívájába.

Tim Schafer a GDC felszólalás alatt emberek tízezreinek a létezését kérdőjelezte meg és űzött gúnyt abból a platformból, ahol a véleményüknek hangot adhattak. Épp azt a marginalizált csoportot vette célba, akiket ő és az ő dicsőséges szektatársai állítólag védeni igyekeznek a gonosz fehér férfiak elnyomása ellen.

A közösségi média mai viszonyai között pedig az emberek hajlamosak hangot adni elégedetlenségüknek és felháborodásuknak. Jómagam ugyan nem tartozom azok közé, akik egy viccen (legyen az akármilyen gyenge) megsértődik vagy felháborodik. És őszintén szólva lehet a dolgot így is és úgy is nézni. Hisztizni nem kell, nem dőlt össze a világ, és nem állt be semmilyen fordulat ezzel a baklövéssel. Rossz vicc, rossz előadás, szörnyű időzítés és az alkalomhoz méltatlan ügyetlenség. Se több, se kevesebb.

Ám a többség nem olyan, mint én, így a borítékolható felháborodás az esemény után valóban felszította a lelkesedést a #GamerGate mozgalom tagjaiban. Ezzel együtt ismételten bizonyítékul szolgált arra, hogy a felek közti béke, tűzszünet vagy megállapodás immár nem lehetséges. És ahogyan a nagy Napóleon annak idején mondta: „Sose szakítsd félbe az ellenséget, ha éppen hibát követ el”. Márpedig ez hiba volt a javából, kedves anti-GG!

Lassan eljön az idő, és mindenkinek állást kell foglalnia abban a kérdésben, ami immár fél éve kettéosztja a korábban egységesnek és erősnek tűnő videojátékos közösséget. A fejlesztők közül egyre többen állnak ki a #GamerGate oldal mellett, vagy egyszerűen elegük lett abból, hogy pár szélsőséges propagandista próbálja diktálni nekik, mi elfogadható és mi nem ebben az iparágban.

És amíg a Tim Schafer-féle meggondolatlan szerencsétlenek nyilvános, professzionális szerepléseik során csinálnak bohócot magukból és a szakmabeli közönségből a szánalmas bábjátékukkal, addig aligha lehet kérdés, melyik oldal fog tovább erősödni és melyik alól csúszik ki a talaj rövid időn belül.

Schafer könnyelműen kockára tette a saját és munkatársai karrierjét, megélhetését, csupán azért, hogy a hittársai előtt elsüssön egy viccet. Egy olyan viccet, ami még csak nem is volt szórakoztató. Remélem, megérte, Tim! Remélem, jó ötletnek bizonyult olajat önteni a parázsra és magad ellen fordítani a saját közönséged egy jelentős részét. Mert bizony az internet nem felejt. Soha, semmit. És erre egészen biztosan emlékezni fognak akkor, amikor a következő játékodra próbálsz pénzt kunyerálni a Kickstarteren!

Ó, és Tim! 1+1+40 az rohadtul nem 50, már megbocsáss!

*(Tim Schafer korábban olyan játékok létrejöttében segédkezett, mint a Grim Fandango, a Brütal Legend, vagy éppen a The Secret of Monkey Island. Jelenleg a Double Fine fejlesztőcég vezetője, akiknek a nevéhez fűződik az egyszerűen magára hagyott Spacebase DF-9 és a Kickstarter kampánynak köszönhetően létrejött Broken Age. Illetve ez utóbbi csak félig készült el, ugyanis az összegyűlt 3,3 millió dollár csupán arra volt elegendő, hogy a játék első felét piacra dobják, bízva abban, hogy az abból származó bevétel fedezi majd a második felvonást.)

All the Wilderness

Az All the Wilderness című filmmel megtettem azt, amit nagyon kevés másikkal teszek meg mostanában. Nevezetesen, hogy az első, múlt heti megtekintés után (ami finoman szólva sem váltott ki belőlem frenetikus reakciókat) adtam neki egy második esélyt, és pár nap elteltével megnéztem újra, tiszta lappal, nyílt elmével, cinizmus és előítélet nélkül.

Ennek a kilengésemnek egyrészt az az oka, hogy tényleg szerettem volna szeretni ezt a mozit. Amit korábban tudni lehetett róla, az alapján megvolt benne a lehetőség a szikrára, amitől egycsapásra érdekessé válik az egész, és működni kezd a filmes varázslat. Elvégre ennél többre aligha vágyhat az ember a mai, kiábrándító mozis viszonyok között.

Másrészt a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy nem én vagyok az a célcsoport, akinek mindezt szánják. Ezzel természetesen semmi gond nincs, viszont így könnyel észrevétlen maradhat az alkalmatlan befogadó számára a mondandó egy része, ami nyilvánvalóan nem tesz jót a véleményalkotásnak. Így hát úgy illett, ha nekiveselkedem újra, és megpróbálom más szemmel nézni a történetet.

Ám sajnos minden reményem ellenére ez a második megtekintés sem hozott áttörést, és az All the Wilderness továbbra sem tűnik másnak, mint egy közhelyes, kiszámítható és sablonos mozinak, ami nagyon akar mondani valamit, de az utolsó képkockáig szinte teljesen néma marad.

Történetünk főhőse James (Kodi Smit-McPhee), a teljesen tipikus, kibírhatatlan, ellenszenves kölök, akiből egy családi tragédia teljesen tipikus, kibírhatatlan, ellenszenves reakciók egész sorozatát váltja ki. Különleges hópihénk magába zárkózik, Chopint hallgat, a város környéki erdőket járja, verseket és Moby Dicket olvas. Az emberekkel való bizarr interakcióiból süt az önsajnálat, és mindennek tetejében saját fontosságának érzékeltetése céljából a környezetével azt próbálja elhitetni, miszerint előre látja, egyesek mikor fognak meghalni. Szerencsénkre ez utóbbi hajlama miatt már a film legelején megkapja a neki igencsak kijáró hatalmas pofont, amitől pillanatok alatt jobb hangulatba kerülünk mi, a nézők.

A film cselekménye pedig lényegében arról szól, hogyan alakul át ez a megtört, sebzett, magányos lélek (magyarul ez az oltári nagy seggfej) egy erősebb, kiegyensúlyozottabb, nyitottabb fiatalemberré (azaz hogyan lesz belőle egy kevésbé nagy seggfej). James önsajnálatának nevetséges burkát egyrészt az anyja (Virginia Madsen), másrészt a pszichiátere (Danny DeVito) próbálják feltörni, de ifjú hősünk ellenáll minden próbálkozásnak, és nem hagyja, hogy a gaz felnőttek az igazság, a logika és a tények szörnyű erejével megingassák önnön különlegességébe vetett hitét.

De semmi gond, hiszen a fiatalság is a segítségünkre siet Harmon (Evan Ross) és Val (Isabelle Fuhrman) személyében, akik saját gondjukra-bajukra, valamint James általánosan véve visszataszító viselkedésére fittyet hányva azon törik majd magukat, hogy a számukra vadidegen fiút átsegítsék az élet nagy megpróbáltatásain. Mert hát... ilyenek a mai fiatalok! Önzetlenek és segítőkészek, főleg, ha oltári nagy seggfejekkel hozza össze őket a rossz sors!

Hősünk a gyógyulás rögös útját járva olyan jellemformáló események sorozatán megy keresztül új barátjának, Harmonnak köszönhetően, mint a részeges tivornyák és a bolti lopások. Mert hát ezek nélkül hogyan is válhatnánk hasznos tagjává modern társadalmunknak? Mindezt némiképp ellensúlyozandó ott van nekünk Val, aki nagyon aranyos, nagyon kúl, és nagyon türelmes a mi szánalmas hősünkkel és az ő nevetséges tragédia-köntösével. A lány – számomra érthetetlen módon – lelkesen menti meg a passzív és tehetetlen Jamest önmagától és a problémáitól, ráadásul valamiféle szerelmi szálacska is kibontakozik köztük, de csupán azért, hogy a későbbiek során teljesen fölösleges konfliktus generálódjon a három főszereplő között. (Ó, hogy én mit nem adtam volna tinikoromban egy tökéletes leányzóért, akit akármilyen suttyó módon viselkedem, nem tudok levakarni magamról, és aki csak azért él, hogy megmentsen a nem létező gondjaimtól! Csak valamiért – ki tudja, miért?! - nem így alakultak a dolgok).

A probléma mindezekkel kétirányú. Egyrészt az érzékeny ifjú küzdelme a gonosz és érzéketlen világ ellen (ami valószínűleg az alapkoncepció akart lenni) meglehetősen nehezen jön át a képernyőn, amikor ez a bizonyos érzékeny ifjú érzéketlen világ helyett azzal szembesül, hogy a környezetében mindenki azon töri magát, hogy neki végre jó legyen. A túloldalon pedig ott van az a szörnyű hiányosság, hogy James figurája az ég világon semmit nem tesz annak érdekében, hogy jobb (elviselhetőbb) emberi lénnyé váljon. A meló tetemes része így a szereplőgárda többi tagjára hárul, ennek érdekében pedig a film úgy épül fel, hogy a nem-James karakterek a főszereplőnket a helyes irányba pofozgatják a maguk eltérő, mégis egyforma módján. Ezért vannak ott. Mindössze ennyi a céljuk a történetben. És ez nagyon nincs rendjén.

Semmi önkritikára, magától jött felismerésre ne számítsunk magával ragadó főszereplőnk részéről. Egy ponton talán kezdi felfogni, hogy nem ő áll a multiverzum középpontjában, és nem csak neki lehetnek problémái, de ezen aztán hamar túllendülünk, visszakapva az eredeti figuránkat.

 

Mint látható, a történet nem épp világverő (vagy éppen túlságosan eredeti) mestermű. Viszont némiképp jó hír, hogy a film más tekintetben meglepően jól teljesít. Az operatőri munka a szerintem túlzásba vitt kézikamerás felvételek sokasága mellett is remek. Az alig 75 perces játékidőnek hála nem érezzük úgy, hogy a készítők packáznának a nézők idejével, és lássuk be, ennél többet egyébként sem bírt volna el a forgatókönyv.

A színészek igyekeznek mindent megtenni azért, hogy élettel töltsék meg a kimondottan élettelenre sikeredett karaktereiket, aminek hála egyes jelenetek majdhogynem valóságszerűre sikeredtek. Olyannyira, hogy aligha fogom elhinni bárkinek is, aki azt mondja, itt-ott nem hagyták improvizálni a színészeket. Máskor viszont pár mondaton belül annyi hajmeresztő közhely-mondatot durrantanak el a figurák, amire az egyetlen válaszunk egy lemondó, kiábrándult sóhaj lehet.

A zene felejtős, de legalább a funkcióját betölti. Az egy szem Chopin darabot leszámítva senkit nem ismerek az előadók közül, de mint korábban említettem, nem én vagyok az elsődleges célközönség, így mások lehet, hogy ujjongva fogadják majd a felhozatalt. Az író-rendező Michael Johnson próbálja kézben tartani a gyeplőt, de sajnos ebből az alapanyagból a látható igyekezet ellenére sem lehetett sokkal többet kihozni.

Fiatal főhősünk passzív-agresszív lázadását a világ ellen így tehát inkább technikai értelemben csodálhatjuk meg, miközben a narratíva legtöbbször értelmét veszti. Talán ez is volt a cél. Remélem, hogy ez volt a cél! Mert különben a filmnek meglehetősen kevés értelme van.

És lenne itt még egy apróság! Lehet szidni a magyar filmeket a vászonból kiugró gyakori termékelhelyezések miatt (sokszor jogosan), de akkor ne menjünk el szó nélkül az All the Wilderness ilyen jellegű tevékenysége mellett sem! Itt ugyanis nem egyszerűen arról van szó, hogy felbukkan egy autóembléma vagy egy félig megzabált gyümölcs a laptop hátulján. Nem, itt kérem a szereplők egy fél jeleneten át ecsetelik egy Portland-szerte híres, valóban létező fánkosnak a legnépszerűbb termékeit. Sőt, később még el is látogatunk ebben a bizonyos „fánkériába” (jobb szó híján), ahol újra az arcunkba tolják, kinek is köszönhetjük a film létrejöttét. Akit mindez nem zavar, annak jó. Sőt, lehet azon vitatkozni, miszerint ettől csak „autentikusabb” lett minden. Aki viszont falra mászik az ilyen jellegű reklámoktól, az itt akkora dózist kap belőlük, hogy valószínűleg pillanatok alatt vörös fejjel anyázni kezd majd.

Összességében tehát sajnálattal vettem tudomásul, hogy ezt a filmet Isabelle Fuhrman sem volt képes magában megmenteni számomra. Hiányzott a történet, a cselekmény, a tartalom. És egy olyan moziban, ahol a fő mondanivaló a főszereplő jellemfejlődésére van kihegyezve, szerintem meglehetősen felelőtlen dolog kihagyni magát a jellemfejlődés szakaszt.

Szépnek szép, ám üres, mint egy nagyüzemi fánk. Próbáltak valami jót kihozni belőle, épp csak nem volt miből. Ez pedig sajnos nem megengedhető a dráma műfajában, bárki is legyen az a bizonyos célközönség.

Egy videojátékban az ember hamar túlteszi magát a harmatos sztorin, amennyiben a fókusz a remek játékmeneten van. Ám a lineáris szórakoztatás (mint amilyen a mozi) elengedhetetlen kelléke a jó, erős történet és a működő karakterek. Ezek nélkül nem működik semmi. Értelmét veszti az egész. Milyen kár, hogy erre az „apróságra” itt nem figyelt senki!

Az a bizonyos SVU epizód a #GamerGate jelenségről...

Szóval... A tegnapi Law & Order: SVU epizód, ami a fél éve zajló #GamerGate balhé alapján született, minden várakozást felülmúlóan nagyot durrantott. De nem egészen olyan formában, ahogyan azt az anti-játékos, anti-játék, korrupciópárti szaksajtó és az őket követő agyatlan zombitömeg szerette volna.

És ez kizárólag az ő saját hibájukból történt.

A Kotaku (akiket ez a bizonyos epizód név szerint is megemlít), a Polygon, a Gamasutra, meg az összes hozzájuk hasonló oldal patkány firkásza, kiegészülve a Sarkeesian és Wu -féle szélhámosokkal ugyanis azt akarták, hogy a sorozat kizárólag a GamerGate oldalt tüntesse fel negatív színben a világ előtt. Mármint azokat a játékosokat, akik hazugságon, etikátlan magatartáson, korrupción és összeférhetetlenségen érték őket, és akik érthető módon elszámoltatást és felelősségre vonást követeltek volna.

És mi volt a válasz erre a jogos követelésre a szaksajtó részéről az elmúlt fél évben? Magukba néztek, bocsánatot kértek és megpróbálták tényleges tettekkel helyrehozni az általuk okozott bizalomvesztést? Egy frászt! Ez a díszes, magukat újságírónak valló szarházi bagázs inkább elkezdett bennünket terroristáknak, gyilkosoknak, erőszaktevőknek, nőgyűlölőknek, szélsőségeseknek és rasszistáknak beállítani. Mert hát ez mennyivel könnyebb út volt annál, minthogy az általuk elkövetett szemétségekről beszéljenek.

Fél évig ontották magukból ezt a hazugságot. Minden elképzelhető fórumot telesírtak a hisztis nyafogással a fősodratú médiától kezdve az ostoba celebekig. Az egész internet tőlük volt hangos, mert nekik voltak meg az eszközeik ahhoz, hogy a véleményüket nagy nyilvánosság előtt terjesszék. Mindeközben pedig képtelen voltak szembenézni a saját hibáikkal, és elismerni, miszerint az egész narratívájuk egy szánalmas, összetákolt megtévesztésen alapult, ami kizárólag azt a célt szolgálta, hogy a mocskos bőrüket mentsék vele.

Tegnap pedig végre befutott ez az epizód a sorozatból, és brutálisan nagyot szart a palacsintába!

Mert bizony a sorozat nem csak a GamerGate oldalt tüntette fel rossz színben, hanem MINDENKIT, akinek valamilyen formában köze van, volt és lesz a videojátékok iparához. MINDENKI nőgyűlölő lett. MINDENKI rasszista és kirekesztő. MINDENKI gyilkos, terrorista és erőszaktevő. Kivétel nélkül.

Az ő weboldalaik is. Az ő olvasótáboruk is. Az ő nézeteik is. 

És most ezeknek a rohadék firkászoknak van képük megdöbbenni azon, milyen rossz fényben tüntette fel ez a fikciós epizód az egész iparágat?! Van bőr a pofájukon panaszkodni arra a sok ostobaságra, általánosításra, félrevezetésre és hazugságra, ami ebben az egy részben elhangzott rólunk?!

Elárulom, kedves videojátékos szaksajtó, hogy MIATTATOK lett olyan ez az epizód, amilyen. Ti hazudtátok azt fél éven át, hogy terroristák, gyilkosok, erőszaktevők és nőgyűlölők vagyunk! Ti voltatok azok, akik ezt a narratívát kommunikáltátok a nagy testvérnek, a mainstream médiának, a celebecske haveroknak!

És most meglepődtök, hogy azt mondják a játékosokról, amit TI magatok mondtok. Meglepődtök, hogy mindenkit egy kalap alá vesznek, miután TI magatok vettetek egy kalap alá mindenkit. Csodálkoztok, hogy a TI hazugságaitok alapján alkották meg az epizód fő mondanivalóját.

Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire nem vagytok tisztában azzal, mit tettetek, mit kommunikáltok, mit hazudtok!

Ti szánalmas idióták! Minket aknáztatok, és most a bomba belerobbant a pofátokba! Mostantól ti is terroristák vagytok, hiszen ti írtok azokról a játékokról, amelyet, ugyebár, kizárólag terroristák használnak. Gyilkosok vagytok, mert ti mondjátok meg, ugyebár, a gyilkosoknak, mit vásároljanak meg a pénzükön. Nőgyűlölők vagytok, mert egy olyan iparágban próbáljátok a trendeket diktálni, ami, ugyebár, a nőgyűlöletre épül.

Ugyebár a ti narratívátok szerint a játékosok a legrosszabb aljanép, akit el lehet képzelni. Nos, az SVU epizód után ti lettetek a falkavezérei ennek az aljanépnek, és mindez egy csodálatos és páratlan iróniája a sorsnak!

Értem én, miért nem tetszik nektek mindez. Mindenki tudja és látja, hogy az az epizód köszönőviszonyban sincs a valósággal. De ez a mondóka a gonosz játékokról és játékosokról a TI mondókátok! Hazudtatok rólunk, és most azzal szembesültök, tulajdonképpen miket is hazudtatok. Most látjátok át, milyen képtelen és ostoba narratívát hoztatok össze ellenünk. Ti magatok állítottatok be minket úgy, ahogyan most ez a sorozat az egész iparágat beállította ország-világ előtt. Mire fel hát ez a marha nagy csodálkozás és felháborodás? Nem tetszik, amit láttok? Elárulom, a játékosoknak sem tetszik mindez, pedig mi már fél éve ugyanezt a hülyeséget halljuk tőletek, rólunk.

Értitek már, milyen abszurd nonszenszeket okádtok ki magatokból, hogy lejárassatok bennünket? Ti, akik ezen a milliárd dolláros iparágon élősködtök, miközben egy szemernyi újságírói etikát, elfogulatlanságot nem vagytok képesek villantani? Ti, akik a korrupció mocsarában fetrengtek, miközben nagymenőnek hiszitek magatokat? Nektek itt nincs befolyásotok, nincs jövőtök és nincs szavatok. Ez a mi iparágunk, mi építettük fel és nekünk szól. Rátok pedig innentől kezdve semmi szükség nincs!

Ez a rész nem a játékosokat tüntette fel rossz színben, hanem belőletek csinált bohócot! Nem csoda hát, hogy birizgálja a csőrötöket a dolog. Az SVU epizód görbe tükröt tartott elétek és a hazugságaitok elé! És nektek most nem tetszik, amit láttok. Mondanám, hogy sajnálom, de az hazugság lenne, és én veletek ellentétben nem szoktam pofátlan módon hazudozni!

Legyünk őszinték egy percre! Ez az iparág túlélt már néhány morális pánikot. Minket elmondtak már mindennek, aminek csak lehetett. Volt már itt néhány Jack Thompson. Sokszor voltunk már céltáblája azoknak, akik fenyegetve érezték magukat miattunk. És a széles nézőréteg lassan megértette, hogy ezeket a vádakat nem kell komolyan venni a játékokkal kapcsolatban. Nem leszünk tömeggyilkosok, mert Call of Duty-val játszunk. Nem leszünk terroristák, mert a GTA-ban rakétavetőkkel lövöldözünk. Nem fogunk iskolákban lövöldözni, mert CS pólót hordunk.

És innentől kezdve ugyanez a széles réteg azt sem fogja elhinni, hogy a játékok nőgyűlölővé és kirekesztővé nevelnek bennünket. Számukra ez ugyanaz a fikció marad, mint a többi mese, amivel évtizedekig etették őket, és amelyek egytől egyig megbuktak a valóság tesztjén.

Bizony, innentől kezdve nektek sem hisznek majd, mikor a hazugságaitokat ontjátok rólunk. Ennél mesésebben nem is lőhettétek volna magatokat lábon! 

De igazából csak azt kaptátok, amit érdemeltek!

#GamerGate kontra modern feminizmus

Az új, modern, radikális, szélsőséges feminizmus hosszú évek óta mérgezi a nyugati világot az egyenlőség álcája mögé bújtatott irányítási kényszerével, hatalmi törekvéseivel, polkorrekt nonszenszével. Tevékenységüknek köszönhetően eddig mindent tönkretettek, felemésztettek, elrohasztottak, amire csak rátették a mocskos mancsukat vagy amit megfertőztek beteges ideológiájukkal. Beleértve ebbe természetesen azokat a korábbi fontos feminista értékeket is, amelyekért a mai Tumblr-idióták elődei sokat tettek és harcoltak. A mozgalom jelenlegi „élharcosainak” köszönhetően maga a szó is a lehető legnegatívabb kicsengéssel bír, egyet jelent a hisztivel, a kicsinyes ostobaságokkal, a kettős mércével, az érzelmi zsarolással.

Professzionális áldozati szerepüknek köszönhetően a modern feministák nyugodtan támadhatnak, rágalmazhatnak, sértegethetnek bárkit és bármit, ha úgy tartja kedvük (és általában úgy tartja), hiszen úgysem mer nekik ellent mondani senki. És ha mégis, akkor azonnal érkezik a siránkozás, a különféle jelzők sorozata (nőgyűlölet, kirekesztés, elnyomás, meg ami épp az eszükbe jut), és mintegy varázsütésre ezek az erős, független és emancipált amazonok átvedlenek védtelen virágszirmokká, akiket aljas módon, ok nélkül támadás ért, és akiket mindenkinek illik megvédenie a bestiális hímek ádáz rohamaitól. Roppant átlátszó módszer, de sajnos ugyanilyen hatásos is.

A cégek, vállalatok, politikusok és a sajtótermékek is egyetlen csettintésükre behódolnak, ahogy behódoltak a feministák előtt mindenkinek, aki ugyanezt a taktikát követve próbált előnyösebb pozícióba jutni a hatalomért folytatott küzdelemben. A korrupt, hazug rendszer az ügyeskedőket és a szélhámosokat támogatja, ameddig azok az ügyeskedők és szélhámosok egy csónakban eveznek velük. Ezért tűrik meg a modern feministákat. Használják őket, ahogyan a feministák maguk is felhasználják a rendszert a saját javukra. Jól bejáratott, régi módszer ez, amelyet a mai, túlérzékeny, sértődős, politikailag korrekt, a különbségeket megsemmisíteni igyekvő közeg egészen elképesztő magasságokig erősít. Mindenki szeret felháborodni. Mindenki különlegesnek érzi magát. Mindenkinek tekintettel kell lennie az egyedi hópihék törékeny lelkére.

Ám a dolgok tavaly augusztus óta kicsit megváltoztak.

Ugyanis a feminista brigád, feltehetőleg az eddigi gyenge ellenállásnak hála kicsit elbízta magát. Elhitte, hogy bárkivel el tud bánni, csak az áldozati szerepet kell sokadjára előhúzni a tarsolyából. Bízott benne, miszerint a továbbiakban is ugyanúgy behódol mindenki a sértett érzéseik előtt, mint ezt megelőzően bárki, akinek eljátszották a hattyú halálát. Valamiért abba a fantáziába ringatták magukat, hogy a nyilvánvaló hazugságaikat továbbra is feltétel nélkül tényként kezelik, pusztán azért, mert ők a véresszájú feministák.

Valószínűleg ezért támadtak neki a videojátékok iparának is. Amit, mint kiderült, nagyon rosszul tettek.

Azt azért meg kell hagyni, szépen előkészítették a dolgot. A szaksajtó egy részét a hatalmukba kerítették, majd előrángatták a bábjukat, Anita Sarkeesiant, akit lassan, de biztosan felépítettek, előtérbe toltak, felerősítettek, majd profitálni próbáltak belőle. Nem volt ugyanis nehéz előre felmérni, milyen reakciókat fog kiváltani a játékosokból, amikor a szubkultúrán kívülről jövő szélsőséges feminista idióta ordenáré baromságokat kezd el összehordani arról a hobbiról, ami világszerte tízmilliók számára oly kedves és fontos. A Sarkeesiant érő kritikák, vádak, támadások kereszttüzében pedig nem kellett mást tenniük, mint hátradőlniük, és rákezdeni a szokásos mondókára. Azaz, hogy a játékok és a játékosok mennyire szexisták, nőgyűlölők, kirekesztők, erőszakosak, hiszen lám, itt van ez a szegény, ártatlan, magányos hölgy, aki csupán a véleményét mondja el a dolgokról, és tessék, mennyi rondaságot kap érte a kis drága! Hát kell ennél több bizonyíték arra, hogy valami nincs rendben a videojátékokkal, az azt övező kultúrával, és magukkal a játékosokkal?! Nincs mit tenni, meg kell hát változtatni mindent, mert ez az állapot nem maradhat így!

Narratívájuk szerint a nőket szisztematikusan ki akarják üldözni az iparágból. Mint ahogyan ezt a szerencsétlen, ártatlan kritikust, Anita Sarkeesiant is tönkre akarják tenni, pedig ő csak annyit mondott, hogy azok a disznó játékosok egytől egyig szörnyetegek! Vagy például Zoe Quinn-t, mert hát szegény ugyan mindenkivel lefeküdt, aki kicsit is előremozdíthatta a nevetséges játékának karrierjét, de mi mást tehetett volna a lelkem egy olyan ellenséges közegben, ahol ilyen megpróbáltatások érik ezeket a bátor és hősies feministákat?! Vagy harmadiknak ott van például Brianna Wu, aki kicsit sem azért gerjeszti maga körül a feszültséget, hogy az aljas megnyilvánulásai után rendeltetésszerűen érkező viszontválaszok láttán segítségért kiabálva adományok után kuncsorogjon!

A szaksajtó idióták, SJW barmok és feminista propagandisták által irányított fele pedig gépiesen, rendszeres időközönként beszámol nekünk ezeknek a szegény, elnyomott asszonyoknak a megpróbáltatásiról. Azt mondják, minden a mi, azaz a játékosok hibája, miközben azért siránkoznak, mert az iparág nem elég nyitott és befogadó. Szerintük a játékosok és a játékos identitás halott, de jó hír, hogy a progresszív feminista nézeteiknek köszönhetően valamiféle pozitív fordulat indult el az iparágon belül. 

Mint említettem, eddig ez a taktikájuk remekül működött. De azt is mondtam, hogy ezúttal nagyon melléfogtak.

Mert akik hozzám hasonlóan eltöltöttek pár évtizedet a videojátékok világában, azok nagyon jól tudják, mivel állunk szemben. A konzolgyártókkal és kiadókkal napi szinten vívjuk sokszor kilátástalannak tűnő, mégis fontos harcunkat. A politikusokat jól ismerjük, elvégre amióta az iparág létezik, azóta próbálnak belőlünk profitálni azok, akiknek szüksége van valamilyen ellenségképre. Mi, a játékosok vagyunk a gonoszok, amikor egy jelölt az iparággal kapcsolatos ismereteket nélkülöző szülők szavazataira vágyik. Minket vesznek elő, amikor egy eszelős rohadék lövöldözni kezd egy iskolában vagy bevásárlóközpontban. Bármilyen szörnyűségről legyen is szó, biztosra vehetjük, hogy valahol valaki bennünket vádol vele.

A sajtóra meg kár is szót vesztegetni, elvégre mi vagyunk a tévécsatornák legnagyobb konkurensei. Illetve csak voltunk, mert mostanra a földbe tapostuk őket. Hiszen legnagyobb bánatukra nem nézzük az ő műsoraikat és reklámjaikat, helyette inkább játszunk valamivel, ami nagyobb élménnyel szolgál, mint az ő szánalmas próbálkozásaik. Hollywood pöffeszkedő urai is erőlködhetnek, ahogy kedvük tartja (a legtöbb nagy amerikai kábeltévé tulajdonosa valamelyik filmstúdió), de mi átlátunk a hazugságaikon. A videojátékok több pénzt termelnek, mint a filmek és a zeneipar együttvéve. Innentől kezdve pedig valahol érthető, miért támadnak bennünket ilyen vehemenciával.

De kibírjuk ezt is. Kibírtuk, amikor Jack Thompson azzal a váddal próbálkozott, hogy a videojátékok erőszakossá teszik a felhasználókat. Ugyanúgy azt is ki fogjuk bírni, hogy Anita Sarkeesian szerint a videojátékok szexistává és nőgyűlölővé nevelnek bennünket. Kibírjuk, hogy a Polygon, a Kotaku, a Gamasutra, a PockPaperShotgun, meg a többi oldal gyűlöl bennünket – a saját olvasótáborát, mert eddig sem tartottuk túl sokra sem őket, sem azt, amit képviselnek.

Kibírjuk, mert ezek az idióták semmi olyan hazugságot nem tudnak mondani rólunk, aminél rosszabbal ne vádoltak volna már bennünket az évek során. 

A feministák, mint mondtam, hatalmas hibát követtek el, amikor belekötöttek a játékosokba. De nem azért, mert bennünket nem tudnak megfélemlíteni – igaz, nem tudnak. Nem azért, mert mi nem hajtunk fejet a nyüszítő sipítozásaik és professzionális áldozati szerepük előtt – igaz, tényleg nem hajtunk. És nem is azért, mert mi nem hagyjuk magunkat, bárki is támadjon ránk – és tényleg nem hagyjuk, ahogy eddig sem hagytuk.

Hanem azért, mert ezzel az ostoba támadással felhívták magukra a figyelmet. A játékosok ennek a rohamnak hála megismerkedtek a feminizmus mai, nevetséges álarcával, és azzal a kettős mércével, amit képviselnek. És nagyon nem tetszik nekik az, amit látnak.

Amikor egy olyan hatalmas, nyitott, sokszínű és változatos csoport, mint amilyen a játékostársadalom talál magának egy közös ellenséget, ami még a kiadók szemétségeinél is jobban egyesíti őket, az bizony nem sok jóval kecsegtet. Mármint az ellenségre nézve. A feministák megrángatták az alvó oroszlán bajszát, aki ettől felébredt, és alaposan megcsócsálta őket. És bizony hiába kiáltanak szexizmust, kirekesztést, vagy éppen nőgyülöletet, az oroszlánt ez nem fogja érdekelni, mert ő csak azt teszi, amit a természete diktál neki. A játékosok természete pedig az évek során alkalmazkodott az ellenséges közeghez, az állandó támadásokhoz, a külvilág becsmérlő, lenéző és gúnyos hozzáállásához. Így ha valaki rángatja a bajuszát, annak leharapja a karját. Ilyen egyszerű az egész. Aztán nekiindul, és felfalja a többi végtagját is, amíg semmi nem marad belőle. Ez számunkra a valóság. Ilyen a mi önvédelmi mechanizmusunk.

Így aztán, kedves modern feminista barátaink, csak azt tudjuk mondani, hogy bárhol is ütitek fel a csúf pofátokat, az innentől kezdve az oroszlán vadászterületének számít. És továbbra is ti vagytok a préda. Bárhová is merészkedtek ezt követően, vagy bármit is szennyeztetek be korábban a hazugságok hálójával, mi ott is ugyanúgy bolondot csinálunk belőletek, ahogyan azt tettük veletek a videojátékok iparában. Tudnotok kell, hogy ismerjük a módszereiteket, és gondoskodunk arról, hogy mindenki más is megismerje azokat. Immár mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ti nem képviseltek semmiféle egyenlőséget, ami viszont a videojátékok iparának egyik legfontosabb jellemzője. A mondandótok pedig épp olyan üres, mint a jövőtök, így nincs szükség túl nagy erőfeszítésre ahhoz, hogy eltakarítsunk benneteket és a propagandátokat, ahonnan csak kedvünk tartja!

ABC News, menjetek ti a jó fenébe! #GamerGate

A GamerGate balhé alatt egyértelművé vált, hogy a nők jelenléte az iparágban komoly, és egyre inkább részt követelnek maguknak a hardcore cuccokban is. És ez nagyon jól van így. A videojátékok mindenki (de tényleg mindenki) előtt nyitva állnak, bárki leülhet a számítógép elé, vagy vehet egy konzolt, és annyi időt szentel a hobbinak, amennyit akar.

Jómagam elég sokat szentelek neki. Túlzás nélkül, És sok a női játékos a mobilos, facebook szemeteken túli életben is. És a saját tapasztalataim szerint ezeknek a csajoknak jobb dolga van, mint a férfiaknak. Elvégre egy lány lehet gyengébb valamiben, mert neki elnézik. Ha viszont pasi vagy, nincs kegyelem. Ha nő vagy, akkor kapsz ingyen cuccokat, mindenki segít mindenben, minden kérdésre válaszolni fognak. A túloldalon ez nincs így.
Az meg, hogy idióta vicceket is elsütnek egyesek, az szintén nem nagy ügy. Elvégre ezek a hülye feministák azt hiszik, hogy játék közben a férfiak polkorrekt, udvarias, tisztelettudó hangon beszélnek egymással? A szívatás és a beszólás a kompetitív szféra elengedhetetlen kelléke, és ha valakit kóstolgatni kezdenek, attól egyben azt is elvárják, hogy ugyanúgy visszakóstolgasson. Ennek semmi köze ahhoz, hogy ki nő és ki férfi - mindenkit tesztelnek, mindenkit bepróbálnak, és azzal nem megy át senki a vizsgán, ha nyüszítve szexistának bélyegez mindenkit, mert ezeket a beszólásokat a kérdéses troll egyszerűen úgy alakította, hogy az nőspecifikus legyen. Így mennek a dolgok, kivétel nélkül.

Úgyhogy oltári nagy hülyeség, miszerint itt bárki el akarná üldözni a nőket az iparágból. Senkit nem érdekel, ki ül a kontroller túlsó végén. A játékosokat nem, a játékot magát biztosan nem, a kiadóknak meg teljesen mindegy, ki veszi meg a portékájukat. Az egyetlenek, akik ezt az ostoba narratívát erőltetik, azok a szaksajtó egyes képviselői, az SJW idióták és a polkorrekt baromságot erőltetők, akik diktálni akarnak a játékosoknak arról, mit szerethetnek és mit nem. És ugyanígy diktálnának a fejlesztőknek, hogy mi elfogadható és mi nem. Holott a játékosok (férfiak és nők) egyértelművé tették már százszor, hogy nem szeretik, ha a feministák a nevükben próbálnak diktálni bármit is. A videojátékok jelenleg úgy jók, ahogy vannak (több pénzt hoznak, mint a filmek és a zeneipar együttvéve - ezt legalább az ABC News pontosan közölte), és nincs szükségük azokra, akik számára ez a közeg idegenül hat. Sőt, nincs szükség a feminista brigádra, a polkorrekt bagázsra, az SJW barmokra sem. Megvoltunk eddig is nélkülük, és ezután is megleszünk, még ha ezek az idióták nehezen is hiszik el, mennyire jelentéktelenek valójában.

Nohát! A GTA 5-ben megölhetünk nőket! Bumm! Ugyanúgy megölhetünk férfiakat is, az mégsem zavar senkit. A kampányküldetések során soha egyetlen egy nőt sem kellett kötelező jelleggel megölni abban a játékban, minden más meg opcionális. Hol itt a szexizmus és a kirekesztés?
A Watch Dogs jelenetek pedig még viccesebbek. Ugyanis ott ezek a véletlenszerű bűnesetek pontosan azok, amiket a nevük sugall: véletlenszerűek, azaz a játék véletlenszerűen generálja, ki a támadó és ki az áldozat. És a játékosnak minden esetben lehetősége van arra, hogy megmentse az áldozatot, ha elég gyors. Ebben hol a nők kirekesztése?

Elképesztő! És ez a mocsokláda Anita Sarkeesian kerül reflektorfénybe, mikor inkább arról kéne kérdezni a Kotaku, a Gamasutra, a Polygon és a RockPaperShotgun oldalak egyes "újságíróit", vajon mennyire etikus a szeretőnk, a lakótársunk, a gyerekkori pajtásunk játékát egekbe dicsérni, miközben elfelejtjük megemlíteni, hogy ő a lakótársunk, a szeretőnk vagy a pajtásunk? Vajon mennyire etikus újságíróként egy tanácsadó céget indítani fejlesztők számára, és aztán ezeket az ügyfeleket az egekbe dicsérni az oldalunkon, miközben elfelejtjük közölni, hogy mi egyben az ő tanácsadó cége is vagyunk? Vajon mennyire etikus Skype összeröffenéseken ezeknek az állítólagosan konkurens magazinoknak összegyűlnie, és közösen eldöntenie, kiről mit mondanak, kiről mit nem mondanak, miről hallgatnak és mit hazudnak? Vajon mennyiben meríti ki az újságírói etikát, miszerint ezek az "újságírók" évek óta aszerint írnak dolgokról (vagy hallgatják el őket), hogy az az ismerősi körüket hogyan érinti?
Csak néhány dolog azok közül, amelyekre az utóbbi hónapokban fény derült. Ezeket ki kérdezi meg? Kit érdekel Anita Sarkeesian? Mindenki kap fenyegetéseket az interneten, halálosakat is szép számmal. Akkor hol van a média? És "Brianna Wu", aki valójában férfi? Miért releváns? Miért számít a véleménye? Patologikus hazudozó, ezerszer bebizonyították róla, mégis ismét előadhatja a professzionális áldozat szerepet nagy nyilvánosság előtt. Hihetetlen!

Tudom, a fősodratú média számára a videojátékok ipara a legnagyobb ellenség, hiszen amíg valaki játszik, addig nem fogja nézni a remek műsoraikat és a még remekebb reklámokat. De ennyire egyoldalú, hazug, félrevezető és vérforraló anyagot rég láttam már!

Je Suis Maksa

Elképesztő, vérlázító, arcpirító és minden képzeletet felülmúló az az aljas kettős mérce, amivel az utóbbi napokban szembesülnie kellett a nyugati „demokráciák” civilizált lakóinak. Természetesen a párizsi terroristatámadásról (és hazai viszonylatban a pár nappal korábbi Maksa ügyről) van szó. Mert mi is történt nálunk azon a szilveszter esti kabaréban, amire a feminista SJW csürhe úgy reagált, ahogy? Nos, megtudtuk, hogy a nagy demokráciánk kellős közepén nem szabad ám olyat mondani, ami sértheti mások érzékenységét. A szólásszabadságot háttérbe kell tolni az érzések mindenhatósága felett, Maksa egy nőgyűlölő és kirekesztő szörnyeteg, akit bizony el kell ítélni a női nem – sőt, az egész emberiség! - ellen elkövetett bűneiért!

Aztán ugyebár befutott a Charlie Hebdo szatirikus hetilap elleni támadás híre, amiből meg hirtelen azt a következtetést kellett volna levonnunk nekünk, nagy nyugati demokratáknak, hogy a szólásszabadság mindenek fölött áll, semmi esetre sem szabad hagynunk, hogy megfélemlítsenek bennünket, és nem kell tekintettel lennünk mások érzékenységre és sértődéseire.

De most akkor hogy is van ez, kérem szépen? Amit Maksa tett, azt az érzések, a jó ízlés és az emberi értékek védelmében el kell ítélni, míg a vallásgyalázás rendjén van, az a szólásszabadság netovábbja, és igenis mindenki azt mond, amit csak akar – még akkor is, ha az egyeseknek nem tetszik? Ezek az eltérő impulzusok bizony megkavarják a hozzám hasonló, politikailag inkorrekt emberkék gondolatait. Döntsük már el végre, melyik oldalon állunk, miként vélekedünk a szólásszabadság és a kényes kérdések kapcsolatáról!

A kérdés azonban egy kicsit tovább bonyolódott, miután Marc Zuckerberg, a Facebook alapítója kiállt a nyilvánosság elé, és a következő nyilatkozatot tette, elítélve az iszlamisták tettét és kiállva a szólásszabadság mellett:

"Pár évvel ezelőtt pakisztáni szélsőségesek azt akarták elérni, hogy halálra ítéljenek, mert a Facebook nem volt hajlandó leszedni azokat a Mohamedet érintő posztokat, amik számukra sértőek voltak. Akkor azért álltunk ki magunkért, mert a különböző vélemények – még akkor is, ha néha sértőek – jobbá és érdekesebbé teszik a világot

A Facebook mindig az a hely volt, ahol a világ minden tájáról származó emberek megoszthatják ötleteiket és nézeteiket. Minden ország törvényét tiszteletben tartjuk, de soha nem engedjük egy országnak vagy csoportnak sem, hogy diktálják az embereknek, mit lehet, vagy nem lehet posztolniuk. Most, a szerdai merénylet kapcsán, saját tapasztalatomból azt mondom: egy csoport szélsőséges megpróbálja elhallgattatni a sajátjukkal nem egyező hangokat és véleményeket – ezt pedig vissza kell utasítanunk.
Nem hagyom, hogy ez megtörténjen a Facebookon. Elkötelezett vagyok egy olyan szolgáltatás építésében, ahol szabadon lehet véleményt nyilvánítani, az erőszaktól való félelem nélkül. Gondolok az áldozatokra, családjaikra, a francia emberekre és mindazokra, akik akkor is elmondják véleményüket, ha ahhoz bátorságra van szükség"

(fordítás: HVG)

Ugye, milyen szép, nemes és igaz gondolatok ezek? Zuckerberg számára fontos a vélemény szabad kinyilatkoztatása, még akkor is, ha az egyeseknek nem tetszik. És igaz, ami igaz, vele kell egyetértenem. Viccelni és véleményt formálni szabad mindennel és mindenről, akkor is, ha az nem tetszik másoknak. Ha sérti az érzéseiket. Ha negatív visszhangja lesz. Mert azért annyit nézzünk már ki a mindenható égiekből, hogy pár harmatos poént képesek lesznek helyén kezelni!

Épp csak akkor azt nem értem, vajon hogyan is magyarázza azt az igazság bajnokaként pózoló demokratikus tömeg, Zuckerberggel az élen, hogy az utóbbi évek során rendszeresen letiltottak a Facebook oldaláról olyan tartalmakat, amelyek a szólásszabadság állítólagos megkérdőjelezhetetlen fontosságára való tekintettel igenis megfértek volna a politikailag korrektebb nonszenszek mellett? Mi lett a Tolvajkergetőkkel? A valóban kicsit keményebben fogalmazó Kuruc.info oldallal? Vagy a „többi véleménnyel”, amelyek „jobbá és érdekesebbé teszik a világot”? Mégis, ki mondhat akkor véleményt, ha egyébként minden vélemény fontos, épp csak egyeseket üldözni kell?

Világos, ilyenkor menetrendszerűen jön a „gyűlöletbeszéd”, a „kirekesztő” és „rasszista” vélemények elítélésének állítólagos fontossága, ami tulajdonképpen visszarepít bennünket a Maksa ügyünkhöz. Hiszen ott is az érzések voltak a fontosabbak a szólásszabadságnál.

És ezen a ponton végleg elvesztettem a fonalat. Mert bizony nagyon úgy fest, a politikailag korrekt baromság és a szólásszabadság együtt nem mennek. Nem kompatibilisek. Nem férnek meg egymás mellett. Vagy lehet mindent mondani, miközben nem törődünk azzal, mit gondolnak majd mások (szólásszabadság), vagy semmi olyat nem lehet kiejteni a szánkon, ami esetleg valakit érzékenyen érinthet (politikailag korrekt puhapöcs nonszensz). Döntsétek már végre el, ó, ti Je Suis Charlie fotelharcosok!

Továbbá érdemes vetni egy pillantást erre a bizonyos gyűlöletbeszéd izére. Mert immár biztossá vált, hogy, jól jönne végre egy pontos, egyértelmű definíció, kedves demokrata, polkorrekt, szólásszabadságot hol elítélő, hol támogató lángelmék. Mert az nem megy, hogy amit mások mondanak rólunk, az gyűlöletbeszéd, viszont amit mi mondunk, az a szólásszabadság diadala. Azok az iszlamista gyilkosok a hetilap karikatúráit valószínűleg úgy értelmezték, amit ti gyűlöletbeszédnek hívtok. És pontosan úgy reagáltak rá, ahogyan azt a vallásuk elvárta tőlük. Számukra ez a létező legkirekesztőbb, legrasszistább és leginkább gyűlöletkeltő sértés volt. De valamiért ezt ezúttal felülírja a sajtószabadság szentsége. Milyen furcsa dolog ez.

A kettős mérce egyszerűen égbekiáltó, és nehéz elhinni, hogy nem sül le a bőr a pofájáról azoknak, akik alig pár nappal ezelőtt még visítva rinyáltak Maksa poénja ellen, és akik most büszkén verik a mellüket a szólásszabadság fontossága mellett tüntetve.

E sorok írója úgy véli, a szabad vélemény fontosabb, mint a becses érzések védelme. És némiképp gyanús módon a nyugati sajtót, a közvéleményt, az emberek reakcióját elnézve az utóbbi napokban mintha mindenki velem értene egyet... Leszámítva persze azokat a szörnyen kirekesztő eseteket, amikor valaki olyat mond, amin meg lehet sértődni, amikor a nagy demokraták lesznek a gúny tárgyai, amikor a képmutató, túlérzékeny, progresszív hisztikirályoknak tartanak görbe tükröt. Na, az onnantól kezdve egyértelműen gyűlöletbeszéd, és a szólásszabadság érvényét veszti!

Ezt nevezzük mi demokráciának? Szabad véleménynek? Menjetek a francba, hipokrita idióták!

Maksa ügy - a szólásszabadság ott ér véget, ahol az érzések elkezdődnek

Eddig többé-kevésbé semlegesen álltam Maksa Zoltánhoz és munkásságához. És ez a továbbiakban is így maradt volna, ha nem fut be az a bizonyos ominózus szilveszter esti kabarés beszólása, ami után valamennyi hazai politikailag korrekt, feminista, SJW (social justice warrior – a legrosszabb mind közül), szólásszabadságot ellenző csürhe azonnal éktelen rikácsolásba kezdett. Mert bizony azóta Maksa Zoltán számomra hős lett, példakép, az első mártír azok között, akiket majd ez az ostoba lincselő tömeg magával sodor abba a posványba, amiben ők maguk randalíroznak.

Előre szólok, nem vagyok politikailag elfogult egyetlen párttal szemben sem. Ám ezt valószínűleg úgysem hiszi majd el senki eme bejegyzés után, de ez a legkevésbé sem érdekel. Amit viszont gyűlölök, ami ellen mindig felemelem a szavam, és amit nem tolerálok, az a kettős mérce, a hipokrita mocskok fröcsögése, az ostobaság, és mindaz, ami ezekből következik.

De nézzük, mit is mondott Maksa Zoltán azon a bizonyos napon, ami kiverte a biztosítékot! „Mintegy kétszáz magányos nő várakozik napok óta az ELTE jogi kara környékén megerőszakolásban reménykedve” - ez volt az a világrengető mondat. Röviden egy úgynevezett „rape joke”, azaz a nemi erőszakra utaló vicc, amit e sorok írója nem tart túlságosan jónak, egész egyszerűen azért, mert szerintem nem mókás. Sőt, némiképp ízléstelen is. Ennek ellenére nem háborodom fel rajta, nem érzem sértve magam, nem teszek úgy, mintha a lelkembe gázoltak volna.

Nem így a polkorrekt feminista brigád, akik kikérik mindezt maguknak, akik szerint ezzel nem lehet viccelni, és akik most valószínűleg nem lennének ellenére egy nyilvános korbácsolásnak, kasztrálásnak, kivégzésnek sem. Hozzájuk csapódik egy sereg úgynevezett „white knight” is (white knight az, aki önfeláldozóan veti magát a tűzvonalba, valahányszor egy nőt sérelem ér az interneten, függetlenül attól, hogy esetleg nem a nőnek volt igaza), a nyilvánosság meg valamiért némán bólogat ezeknek a degenerált barmoknak a siránkozásához, mert hát „ÉRZÉSEK SÉRÜLTEK!”

Azonban ez a jelenség* (a siránkozás, valamint a többség gyáva hallgatása) egy rendkívül veszélyes és káros jelenség kezdete. Ez az, amely előrébb hozza az Orwelli valóságot, a gondolatrendőrséget, a totálisan lecsupaszított, egységesített és jellemzők nélküli társadalmat. A társadalmat, ahol nem a logika, nem az ész és nem a tények dominálnak, hanem az érzések, az egyén felsőbbrendűsége a többség akaratával szemben, és ahol kritizálhatatlan csoportok döntik el, mi a helyes, mi a követendő, és mi az a vélemény, amit üldözni kell.

Mert mit üzennek a feministák, mikor Maksa poénja miatt bevágják magukat a „professzionális áldozat” rendkívül jövedelmező szerepébe? Azt, hogy az ő nyomoruk és bajuk olyan nyomor és baj, amivel tilos viccelnie bárkinek is. Azt, hogy az ő érzéseik, a sértődés, a felháborodás olyan valami, amire bizony innentől kezdve kötelező jelleggel tekintettel kell lennie mindenkinek. Sőt, ennél többről van szó, hiszen a lényeg az, miszerint ezek a bizonyos érzések azok, amire egyedül tekintettel kell lennie a világnak és a társadalomnak. Elvégre hogy jön bárki is ahhoz, hogy olyat mondjon, amit ők esetleg nem tartanak a szájuk íze szerint valónak?! Márpedig, mint tudjuk, nincs fontosabb annál, hogy megvédjük ezeket a szerencsétlen, ártatlan, törékeny feminista elméket attól, hogy a sajátjuktól eltérő véleménnyel kelljen találkozniuk. Hogy valaki ne legyen tekintettel az ő mindenek felett álló érzéseikre, az egyszerűen hallatlan, és minden erőnkkel ki kell gyomlálni a hitetlen gondolatot az elnyomó, patriarchális társadalom gonosz fejéből!

Holott a mocsok igazság az, kedves feministák, SJW szarzsákok, pokorrekt hipokriták, hogy viccelni bizony mindennel szabad. Sőt, kell! Akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszik. Akkor is, ha ezen megsértődik valaki. És ha már itt tartunk: mégis mi van akkor, ha valaki felhúzza magát valamin? Miért kell figyelembe venni azt, ha valaki teli pofával azt ordítja: „ez sérti a drágalátos érzéseimet!”? Elárulom, nem kell figyelembe venni mindezt. Nem kell tekintettel lenni mások érzéseire. Felháborodtál, kicsi tubarózsám – és akkor mi a franc van?! Kit érdekel? Miért érdekelne bárkit is, mi esik rosszul nektek, édes bogárkáim?

Manapság az emberek kétségbeesetten próbálnak találni valamit, amin rendszeres időközönként felháborodhatnak. Legyen szó politikáról, közéletről, hobbiról vagy bármi másról, a lényeg, hogy jól besértődjünk, pusztán azért, mert valahol, valaki, valamiért, valamilyen kontextusban olyat mondott, ami sérti törékeny lelki világunkat. Holott a világon senkit nem érdekel a drága virágszirmok érzésekkel teli birodalma, akik elhervadnak az első csúnya szó hatására. Felháborodtál, kicsi tubarózsám – le van szarva, veled együtt! Nőj fel, vedd észre, hogy a világ nem körülötted forog, és ha nem tetszik valami, akkor állj odébb!

Az pedig, hogy ezek az idióták ellenzik azt, hogy Maksa – vagy bárki más – arról viccelődjön, amiről akar, egyszerűen nevetséges. Mert ennek bizony az az üzenete, hogy bizony annak a néhány szerencsétlennek az ÉRZÉSE, akiknek ez nem tetszik, fontosabb, mint a modern, nyugati demokrácia egyik legfontosabb és legjobb vívmánya, a szólásszabadság. Hiszen innentől kezdve tilos lesz mondani olyan valamit, ami esetleg mások érzékenységét sértheti. Ha valakinek nem tetszik valami, csak mert attól felmegy benne a pumpa, akkor annak a bizonyos valaminek nincs helye a köznyelvben.

Ennek a folyamatnak a teljesen fölösleges és káros öncenzúra lesz a vége, mert hát Isten mentsen meg attól, hogy valami olyat mondjunk, ami valakinek nem tetszik. Márpedig ezt a világot nagyon is jól ismerjük, és köszönjük, de nem kérünk belőle!

Szóval, kedves tubarózsák, az érzéseiteket tartsátok meg magatoknak. A nemi erőszak rendőrségi és kriminalisztikai ügy, amit komolyan kell venni, és nem arra való, hogy a szánalmas narratívátokat próbáljátok vele hazug módon alátámasztani. Felháborodtatok egy gyenge viccen – nagy ügy, legközelebb hallgassatok Sas kabarét! 

*Szerencsére idehaza a feminizmus még nem ért el olyan mélypontokat, mint a „fejlett” és „progresszív” Svédországban, Kanadában (Toronto) vagy az Egyesült Államok bizonyos területein (San Francisco), ahol olyan „előremutató” javaslatok kerülnek a törvényhozók asztalára vagy a nyilvánosság elé, miszerint ne lehessen börtönbe küldeni a nőket (WP), csökkentsék a férfiak fizetését 25%-kal pusztán nemi alapon (The Guardian), vagy egyéb nyalánkságok, amelyeket nem jó dolog emlegetni, mert a hazai kretének esetleg ötleteket merítenek belőlük.

De kétségünk se legyen azzal kapcsolatban, hogy hozzánk is elérnek majd ezek a nonszenszek.

FRISSÍTÉS (2015. 01. 08.): Az agymosott SJW idióták időnként tényleg nézhetnének tükörbe. Mert bizony ugyanazok, akik alig pár napja veszettül rikácsolták, miszerint Maksa nem viccelhet azzal, amivel akar, most ugyanolyan lelkesedéssel csaptak le a tragikus franciaországi eseményekre azt hangoztatva, hogy a szólásszabadság mindenek felett, éljen a humor, és nem szabad engedni a külső nyomásnak. Ó, az a mocskos nagy irónia!