A zeneipar üdvöskéi totálisan hülyének nézik a saját közönségüket

Hogy ne csak mindig ugyanazokat az ágazatokat vegyük górcső alá, most essen néhány szó a zeneipar legújabb, gigantikus melléfogásáról. Vagy éppen pofátlanságáról, ahogyan tetszik.

Annyi történt, hogy nemrégiben egy világraszóló bejelentés erejéig összehordta a szél a szemetet, azaz összeröffent egy sor unatkozó muzsikus egy sajtótájékoztatón. Olyan nevesnek tűnő előadók tették tiszteletüket, mint Rihanna, Nicki Minaj, Kanye West, Jay Z, Usher, Madonna, Beyonce, a Daft Punk, meg néhány másik bohóc, akikről fogalmam sincs, kik lehetnek, de különösebben nem is érdekel. És miről is akarta ez az illusztris társaság értesíteni a planéta lakóit? Miért volt szükség felvonultatni ennyi ízlésrombolót? Hát ezért!

Bizony, egy vadi új zenei streaming szolgáltatásról van szó! A kis drága a Tidal névre hallgat, és Jay Z vásárolta meg múlt hónapban potom 56 millió dollárért egy svéd vállalattól. Most pedig a színpadon állva pajtásaival, a hozzá hasonlóan éhező, kisemmizett, rászoruló muzsikusokkal közösen nagyon szeretné, ha az ő kedvükért és bambiszemükért mindenki szépen elkezdené perkálni nekik az alkalmazás 20 dolláros előfizetési díját. Az egész jelenet rémesen kínos, ciki és kellemetlen. Szinte már én érzem magam kényelmetlenül az egész cécótól!

Láthatóan azonban az önsajnáltatás volt az egyetlen eszköz, amit motivációként fel tudtak sorakoztatni, ráadásul ez sem sikerült túl jól. Ugyanis a személyes szimpátián és elborult rajongáson kívül az ég világon senkinek nem lehet jelen körülmények között épkézláb indoka arra, miért is venné igénybe ezt a szolgáltatást. Ugyebár ott van a Spotify, ami népszerű, megbízható, ennek megfelelően pedig rendesen dominálja a piacot. Másik konkurens lehet az Amazon zenei részlege, amit szintén sokan kedvelnek. Ja, és mellesleg ott van az a fránya YouTube is, ami meg teljesen ingyenes. Azaz akkor miért is kenne váltania bárkinek is a "nyomorgó" zenészeink által kínált okosságra?

A multimilliomos hölgyek és urak a szolgáltatás indulását egyformán "forradalminak" értékelik, mozgalomként aposztrofálják, és Jay Z magabiztosan kijelentette, hogy ezzel meg fogják változtatni a történelmet. A bejelentésük során mindezt nyomatékosítva még egy papírdarabot is aláfirkantottak, mert hát miért is ne tették volna?!  

Állításuk szerint ezzel az alkalmazással a zenéjüket kedvelő közönség végre azokat támogatja, akik azt igazán megérdemlik: őket! És bizony szerencsétlenekre rá is fér minden törődés!

Azért van abban nem kevés irónia, amikor ezek az elkényeztetett, unatkozó zenészek rinyálni kezdenek a közönségük 20 dollárja után. Vajon egyáltalán bármelyikük képben van azzal kapcsolatban, hogy mennek a dolgok a valóságban? Hogy mit jelent az internet annak az iparágnak, amin épp élősködnek? Hogy ki a hibás azért, mert hagyták idáig fajulni a dolgokat? Nehezemre esik elhinni.

A kalózkodás komoly problémát jelent? Egészen biztosan. A YouTube néhány év alatt megfingatta a pöffeszkedő mogulokat, akik azt hitték, örökké tart a pénznyomdájuk? Megfingatta bizony! A zenepiar évekkel van lemaradva a fogyasztói igényekhez és elvárásokhoz képest? Naná! És vajon a zenészek megérdelmik a nekik járó jogdíjak, akármilyen szutyok antimuzsikát is okádnak ki magukból? E sorok írója szerint igenis megérdemlik! 

De ha ezt az üzenetet szeretné valaki kommunikálni a közönség felé, akkor talán nem pont ez a színpadon pózoló díszes kompánia erre a legalkalmasabb. Ha újra siránkozni akarnak, miszerint a zene nem ingyenes (tényleg nem az), és nem szép dolog természetes, alanyi jogként tekinteni rá (tényleg nem szép), esetleg mindezt olyanokkal kellene az érintettek tudtára hozni, akik képmutatásától nem kezdi el a haját tépni a néző.

A színpadon pózoló csilliomosok lennének az áldozatok? A forradalmárok? Az elnyomás ellen küzdő dicsőséges harcosok? Na ne röhögtessenek már! És főleg ne nézzék madárnak a közönséget, valamint ne próbálják mocskos 20 dollárra váltani nevetséges érzelmi zsarolásokkal a rajongók szeretetét! Mégis, mikor néztek ezek utoljára tükörbe?!

Hét hónapnyi #GamerGate - eredmények

Akkor csupán a tisztánlátás végett vessünk egy gyors pillantást arra, hogyan is alakulnak anti-GamerGate barátaink törékeny harcállásai most, március végén, 7 hónappal az online balhé kirobbanását követően!

1. A Joystiq január végén, február elején végleg bedobja a törülközőt (Breitbart.com).

2. Egy hónapra rá kedvenc Gamasutra szerkesztőnket, Leigh Alexandert minden jel szerint kivágják, mint macskát szarni (TheRalphRetort.com). De hogy mindez ne legyen túlságosan feltűnő, kap egy új állást a vadi új Offworld nevű oldalnál - ami a jelek szerint mostanra (rekord gyorsasággal) szintén a feledés homályába veszett. 

Nagypofájú, de üresfejű asszonyságunk egyébként az utóbbi időszakban szánalmas kunyerálásmódba kapcsolt, ami legalább olyan szórakoztató látványt nyújt, mint amennyire ciki rá nézve.

3. A mai napon féregnyúlvány Ben Kuchera, a Polygon nevezetű szörnyű propagandaoldal egyik feje bejelenti, hogy kiégett, pihenésre vágyik, ezért egy időre távozik a rivaldafényből (archive). Persze, én örömmel elhinném neki, hogy valóban ez áll a dolgok hátterében, de inkább mégsem teszem. Elvégre az a jómadár a végtelen egójának hála egymaga többet ártott a Polygonnak, mint az ott dolgozó többi idióta együttvéve, és ezt valószínűleg a magazin tulajdonosa, a Vox is észrevette - leginkább abból, hogy mostanra nem maradt egyetlen értékelhető hirdetőjük sem. Azaz esélyes, hogy Kuchera bácsit is lapátra tették, ahogyan azt kell.

És úgy tűnik, nem ő az egyetlen!

Természetesen máris indul a jó, öreg Patreon kuncsorgás!

4. A modern nyugati újságírás szégyenfoltja, a Gawker december és március között elveszítette a látogatói majd' kétharmadát, ami számszerűsítve annyit tesz, hogy a havi 19 milliós kattintásuk lement olyan 7 millióra. És remélhetőleg ez a tendencia csak tovább fog javulni!

5. Nagyon úgy tűnik, hogy hirdetők, támogatók és tényleges olvasók nélkül a Destructoid és a RockPaperShotgun lényegében csak azért nem húzta még le a rolót, mert a tulajdonosi kör egy darabig még pumpál beléjük némi pénzt. Hogy meddig, az jó kérdés, de az biztos, hogy senki nem szereti talicskával szórni a zöldhasúakat!  

6. Mindeközben az Escapist megszabadult bizonyos káros tényezőktől (Movie Bob), az etikus újságírás rögösebb, de hosszú távon kifizetődő útjára lépett, felvett néhány alkalmas embert, és átment felhasználóbarát oldallá. És különös módon azóta sikeresebb, mint előtte bármikor!

Lehetne még egyéb eredményeket is felmutatni, de teljesen fölösleges erőfeszítés lenne. A tendencia napnál is világosabb, azt pedig a kezdetektől fogva tudtuk, hogy ez a harc nem sprintverseny, hanem hosszútávfutás lesz. És ők azok, akik kezdenek kifogyni a szuflából. 

Ezen a ponton a videojátékos szaksajtó tényleg kezdhetne elgondolkodni azon, vajon mennyire jó ötlet bárkinek is rátámadnia a saját olvasótáborára. Mert a jelek szerint számukra ez nem bizonyult nyerő stratégiának!

FRISSÍTÉS: Kucherát nem vágták ki, hanem egyszerűen letiltották arról, hogy videojátékokról írjon. Ez így még az eredeti forgatókönyvnél is mókásabban hangzik! 

A Lionhead Studios is engedett a hisztis SJW idióták nyomásának

Az eredetileg a videojátékok világából kiindult, ám mostanra gyakorlatilag valamennyi szórakoztatóipari ágazatot érintő #GamerGate mozgalom minden népszerűtlen állítás ellenére 7 hónap elteltével is teljes erőbedobással zakatol. Ennek pedig leginkább az az oka, hogy az etikus sajtóért, a szabad vélemény -és szólásszabadságért, valamint a belterjes uram-bátyám viszonyok eltakarításáért küzdők minden sarkon ugyanazokba az ellenfelekbe botlanak bele. Hisztis, unatkozó feministákba, social justice warrior szélsőségesekbe, puritán rinyagépekbe, akik mindent és mindenkit kontrollálni, tiltani, cenzúrázni szeretnének, ami nem fér bele torz és beteg világnézetükbe.

És az állítólagos elnyomás ellen "harcoló" tényleges elnyomók most a Lionhed Studios-t szemelték ki prédának, majd a jól bevált kényszerítéssel és ugyanilyen jól ismert semmitmondó szlogenjeikkel általános támadást indítottak a fejlesztőcsapat alábbi Twitter bejegyzése ellen.

A képet a számomra eddig teljesen ismeretlen National Cleavage Day alkalmából tette közzé a gárda a hivatalos oldalukon. Itt fontos megjegyezni, hogy a fejlesztők mindezt természetesen viccnek szánták, a kérdéses rajz pedig nem másból, mint a saját játékukból származik.  

Ám az mostanra valószínűleg mindannyiunk számára egyértelművé vált, hogy modern feministáink és az Orwelli világért küzdő felebarátaink szótárából hiányzik a "vicc" szó, és egyáltalán nem érdekli őket az sem, hogy valaki a saját szellemi tulajdonát ott, akkor és olyan körülmények között teszi közzé, ahogyan szeretné. Persze, ugyanezen embertársaink már ott tartanak, hogy egy egyszerű tapsolástól is kiveri őket a frász (YouTube link), így nem is csodálkozhatunk, ha a dekoltázs napján sokkot kapnak egy pár habos csöcstől. 

SJW kispajtásaink a fenti kép láttán természetesen azonnal szexizmust és kirekesztést kiáltottak. Menetrendszerűen jöttek a "nők tárgyként kezelése", a "disznó férfiak szexuális játékszere" és az "ezzel elidegenítik a nőket a játékoktól" sirámok, amelyek legalább olyan unalmasak már, mint amennyire nevetségesek.

Ám ez önmagában nem jelentene problémát. Mindenkinek joga van felháborodni azon, amin akar, és ugyanígy megteheti azt is, hogy nevetséges érzéseinek gyerekes hisztik közepette hangot ad. Azt ugyan nem értem, mit keres egy ilyen valaki az interneten, vagy egyáltalán hogyan képes létezni a való életben, ha mást sem csinál, mint megsértődik és hangosan szajkózza vélt áldozati komplexusait. De ez legyen csak az ő baja. 

Az igazán szomorú az egészben az, hogy a korábbi esetekhez hasonlóan az "elkövető", vagyis a Lionhead Studios itt is engedett a cenzorok nyomásának. Eltüntették a bejegyzést és sűrű bocsánatkérések közepette hajlongtak egy sort olyanok előtt, akik fikarcnyit sem tudnak sem róluk, sem a játékokról. Mert hát a jogok ugyebár ott érnek véget, ahol a feministák drágalátos érzései elkezdődnek!

Elkeserítő, hogy ismét csak ezek a morális pánikot gerjesztő szélsőséges elnyomók diadalmaskodnak a kreatív szabadság és nyílt véleménynyilvánítás felett. Öncenzúra ez a javából, ami megbénítja a szórakoztatóipart és ami az utóbbi 2-3 évben többet ártott a videojátékoknak, mint arról Jack Thompson és a hozzá hasonló agresszorok valaha is álmodhattak. 

És itt a dolog lényege. Ugyanis ennek a folyamatnak csakis azok szabhatnak határt, akik abban a pozícióban vannak, mint most a Lionhead. Ők azok, akik beinthetnek a rikácsoló hárpiáknak és véget vethetnek az ostoba támadásoknak. Ők küldhetik el a fenébe a sértett érzéseket. Ha lenne elég vér a pucájukban, akkor azt tennék, amit mindenki más tenni szokott a hangos, ám jelentéktelen kisebbségek fanyalgásai során: az ég világon semmit! 

Ők mondhatnak egyedül nemet a cenzúrára. Ők mondhatják, hogy köszönik, de nem veszik figyelembe a nem-játékosok észrevételeit a saját termékükkel kapcsolatban. De nem tették. Milyen kár, hogy ennek köszönhetően újfent ugyanazt a történetet kell végignéznünk, amit már oly sokszor láthattunk az utóbbi évek során. Újfent a nyávogó, akaratos, hisztis idióták óhaja teljesült. Hol van ennek a vége? Ki az, aki végre a sarkára fog állni?

Hogy a Lionhead lesújtó döntését a kép törléséről hogyan fogadta a videojátékokat valóban szerető közönség, azt el lehet képzelni. A fejlesztőcsapat így most két tűz közé szorulva őrlődhet azon, vajon hogyan is jutottunk idáig. És közben nem látják meg az iróniáját annak, hogy éppenséggel a saját öncenzúrájuk volt a következő lépés afelé az üres, polkorrekt világ felé, amit egyikünk sem kíván magának. 

A fejlesztők egy ártatlan bejegyzéssel akaratukon kívül egy háborús zóna kellős közepén találták magukat, és rá kellett jönniük, hogy amíg a egyik csatározó fél el akarja hallgattatni őket, addig a másik azért harcol, hogy ők akkor és azt tegyenek közzé, amit csak akarnak. Az egyik fél cenzúrázni akarja őket, a másik pedig értük is küzd, miközben tűri a rá zúduló támadások mérhetetlen özönét. Ennél keményebb ébresztőt aligha képzelhet el bárki, aki eddig semleges volt a #GamerGate jelenséggel kapcsolatban. És a jelek szerint valóban kezdik érteni a dolgok valódi súlyát.

Na igen. Meg tudom érteni őket - ahogy mindenki, aki ilyen vagy olyan formában valaha is szembesült a hibban SJW zombik és az őket kiszolgáló korrupt szaksajtó támadásaival. 

És mit szólt a Lionhead Studios döntéséhez a szakma és a többi fejlesztőgárda? Nos, finoman szólva sem voltak elragadtatva az öncenzori döntéstől!

A fentiekhez, úgy vélem, nem szükséges bármit is hozzáfűznöm! Csak annyit, hogy íme a jövő, kedves szórakoztatóipar!

  

Az élet apró örömei

Szánalmas vagy nem szánalmas, de attól még ez viszonylag sokat dobott a vasárnap estém átlagos, kissé unalmas, és némiképp kiábrándító hangulatán! Senpai noticed me!

Hiába, az élet apró örömei nélkül az embernek csak átlagos, unalmas, kiábrándító vasárnapok jutnak osztályrészéül! És én bizony ezzel a kevéssel is beérem, elvégre nem vagyok telhetetlen.

(Sam Lake a Max Payne első és második részének, valamint az Alan Wake-nek az írója.)

Attack on Titan - élőszereplős film előzetes

Nem tagadom, féltem ettől a pillanattól. Attól, amikor befut az első előzetes az élőszereplős AoT mozifilmből, én pedig kénytelen leszek azzal szembesülni, hogy nem egy viccel vagy jópofa tréfával van dolgunk. Amikor rá kell jöjjek, nincs visszaút, nincs mentség, és végérvényesen ráléptünk arra az ösvényre, ami kacér ígéretekkel legtöbbször bosszúsághoz és csalódáshoz vezeti a gyanútlan rajongókat.

Mert hát mit is mondhatnék? Nem fűzök túlzott reményeket ehhez a változathoz. Semmi okom nincs arra, hogy bármi jóban bizakodjam. Cinikus énem pedig túlságosan sokszor csalódott már filmes adaptációkban ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam keserű tapasztalataimat. 

De ne húzzuk tovább az időt, vessünk egy pillantást az első hivatalos kedvcsinálóra!

Rövidnek rövid, és kellően semmitmondó, azaz végeredményben teaser nonszensznek megteszi. Nem állítom persze, hogy nem adok majd neki egy esélyt, mikor a kétrészesre tervezett sorozat első epizódja befut (és valahogyan szert teszek egy angol feliratos változatra). De természetesen a túlzott hype-gépezettől a saját, jól felfogott érdekünkben óva intenék mindenkit. 

Reménykedni természetesen jó dolog, ám inkább maradjunk a realitások talaján. A forrásműhöz képest jelentős eltérésekre kell számítanunk a filmben, akár a történetet, akár a szereplőgárdát vesszük figyelembe, ami általában nem jelent jót. Meglátjuk - a remény hal meg utoljára!

Viszlát, művészi szabadság - a DC visszavonta az ellentmondásos borítót

Újabb nap, újabb szégyenletes esemény a szórakoztatóiparban és a művészetben. Ráadásul nem mellékesen az alkotói szabadság is kapott egy méretes ütést a mogyoróira, hogy tudja, hol a helye napjaink polkorrekt köpönyegbe burkolózó aljas, visszataszító cenzorainak ocsmány világában.

Történt ugyanis, hogy a DC tegnap bejelentett egy új, nem mellesleg opcionális borítót a Batgirl sorozatuk 41. számához. Íme!

A képen a Joker és Batgirl láthatóak. Akik ismerik a két karakter előtörténetét (azaz olvasták Alan Moore The Killing Joke című remekművét), azok egy pillanat alatt felismerik, miről is szól a jelenet. Ez a sötét, komor és zseniális borítóterv leplezetlenül tiszteleg a legendás előzmény előtt, és ami egyszerűségével is sokatmondó, beszédes kedvcsináló a képregény elsődleges célközönsége számára. Röviden tehát megtestesít mindent, amitől egy rajz túlnő önmagán, és művészetté válik.

De mondanom sem kell, nem mindenki volt elragadtatva ettől. A bejelentést követően ugyanis szinte azonnal befutottak a hibbant, szélsőséges feministák, SJW kretének, hivatásos felháborodók és unatkozó internet-aktivisták, akik fröcsögve estek neki a borítónak. Elborult állításaik szerint mindez nem más, mint a nők elleni erőszak dicsőítése, „rape culture”, a szexuális erőszak és bántalmazás áldozatainak semmibe vétele, és minden más, amit ezek az idióták hasonló helyzetekben szajkózni szoktak. Azzal is bajuk volt, hogy az illusztráción Barbara Gordon tehetetlennek és/vagy gyengének van beállítva, és aki reménytelenül ki van szolgáltatva a bohóc gonoszságának.

Mindezen hisztinek a kicsúcsosodása a #CHANGETHECOVER hashtag lett, amely – mint a neve is mutatja – a borító megváltoztatását követelte. És néhány órával ezelőtt kiderült, hogy a DC engedett a nyomásnak és sajnos visszavonta az opcionális borítótervet.

Az illusztráció készítője, Rafael Albuquerque a döntés után a következő nyilatkozatot tette az esettel kapcsolatban:

My Batgirl variant cover artwork was designed to pay homage to a comic that I really admire, and I know is a favorite of many readers. ‘The Killing Joke’ is part of Batgirl’s canon and artistically, I couldn’t avoid portraying the traumatic relationship between Barbara Gordon and the Joker.

For me, it was just a creepy cover that brought up something from the character’s past that I was able to interpret artistically. But it has become clear, that for others, it touched a very important nerve. I respect these opinions and, despite whether the discussion is right or wrong, no opinion should be discredited.

My intention was never to hurt or upset anyone through my art. For that reason, I have recommended to DC that the variant cover be pulled. I’m incredibly pleased that DC Comics is listening to my concerns and will not be publishing the cover art in June as previously announced.

With all due respect,

Rafa

Tehát lényegében ugyanaz a forgatókönyv játszódott le, aminek sajnálatos módon az utóbbi időben egyre többször vagyunk a tanúi. A felháborodók mélyen megsértődtek valamin, amiről semmit nem tudnak, és a jól bejáratott szlogenjeiket lobogtatva támadást intéztek a rajz, vele együtt pedig a művészi és alkotói szabadság ellen. Elvégre érzések sérültek, ami az ő beteges nézeteik szerint mindent felülbírál, mindenek felett áll, és aki packázni mer ezzel az érzékeny kérdéssel, arra teljes erejével lesújt a feminista/SJW csürhe rettenetes haragja!

A DC Comics a döntését a következőképpen indokolta:

We publish comic books about the greatest heroes in the world, and the most evil villains imaginable. The Joker variant covers for June are in recognition of the 75th anniversary of the Joker.

Regardless if fans like Rafael Albuquerque’s homage to Alan Moore’s THE KILLING JOKE graphic novel from 25 years ago, or find it inconsistent with the current tonality of the Batgirl books – threats of violence and harassment are wrong and have no place in comics or society.

We stand by our creative talent, and per Rafael’s request, DC Comics will not publish the Batgirl variant. – DC Entertainment 

Mindez akkor cenzúra lenne? Egyesek szerint nem, hiszen a döntés nem felülről érkezett, nem irányított vagy előre lefektetett rendszer szerint zajlott, és végeredményben a DC maga döntött arról, miként kíván véget vetni az ellentmondásos esetnek. Ugyanakkor egy pillanatra se feledkezzünk meg arról, hogy a tömegek nyomásgyakorlása, a hisztikampányok, az irányított düh ugyanolyan cenzúrához vezetnek, mint a szó klasszikus értelemben vett jelentése.

Amikor pedig a művészetnek meg kell felelnie a politikailag korrekt nonszenszeket hirdetők elvárásainak, onnantól kezdve megszűnik a szabad alkotás, véleménynyilvánítás és önkifejezés. Be kell állni a sorba és követni az előírásokat, különben jön a bojkott, a cenzúra, a felháborodás, a személyes vádaskodások özöne. Nyílt, egyértelmű támadás ez minden ellen, amit a szórakoztatóiparról tudni vélünk, és mindezt álságos, hazug csomagolópapírban tálalják fel nekünk. Márpedig nagyon nem kellene engedni ennek a nyomásnak, mert ha ez így megy tovább, hosszú távon rendkívül súlyos, maradandó következményekkel kell számolnunk valamennyi iparágban.

A DC Comics döntése már csak azért is csalódást keltő, mert ők is tisztában vannak azzal, hogy akik a borítótervet ellenezték, azok nem az ő közönségük. Akik lelkesen dühöngtek a nagy semmi miatt, azok eddig sem vásároltak képregényt, és ezután sem fognak vásárolni. Teljességgel mindegy a számukra, milyen illusztrációt fog kapni a kérdéses füzet, hiszen soha nem akarták megvásárolni azt. És egy ilyen csoport igényeinek megfelelni, miközben figyelmen kívül hagyják a valódi célközönséget, meglehetősen felelőtlen döntés a kiadó részéről.

És akkor vessünk egy pillantást magára az elkaszált borítóra, amit az esetnek hála most valószínűleg sokkal nagyobb figyelem övez annál, mint amennyit eredetileg kapott volna.

Az 1988-as The Killing Joke történetben a Joker azt próbálja bebizonyítani a maga torz eszközeivel, hogy a normálisat és az őrültet csupán egyetlen, igazán rossz nap választja el egymástól. A tesztalanya pedig James Gordon rendőrfelügyelő, akit elrabol és bezár egy vidámparkba. És hogy azt a bizonyos rossz napot biztosítsa a számára, lelövi a lányát, Barbara Gordont/Batgirlt, aki a golyónak köszönhetően csípőtől lefelé megbénul, és akinek agonizálását a Joker fotók képében bemutatja a tehetetlen apának.

Barbara Gordon ezt a történetet követően megszűnt Batgirl lenni. Ám ezzel együtt felvette az Oracle álcát, számítógépes zseni és hacker lett belőle, amitől egycsapásra sokkal nagyobb segítséggé vált Batman számára annál, mint Batgirl-ként valaha is volt. Jobb, erősebb és érdekesebb karakter lett belőle. Természetes evolúció volt ez a figura számára.

Igaz, Batgirl ismét védtelennek és sebezhetőnek tűnik ezen a bizonyos borítón, míg a Joker természetesen sötét és fenyegető. És ez ugyebár egyesek szemében nem kívánatos dolognak minősül. Mert hát az ég óvjon meg bennünket attól, hogy a hős veszedelembe kerüljön, és még inkább attól, hogy a rosszfiút ténylegesen rosszfiúként állítsák be nekünk! Mégis, ki hallott már olyan elképesztő fordulatról, miszerint a Joker (jellemének megfelelően) visszataszító, hátborzongató és ellenszenves karakterként van feltüntetve?! És mégis hogyan jönnek ahhoz a szerzők, hogy a sztori főszereplője kénytelen legyen kiverekedni magát valamiféle aktuális galibából?!

A borítókép ellenzőinek mindössze ennyi kellett a vérnyomásuk megemelkedéséhez és az érzéseik sérüléséhez. És ez finoman szólva is tragikomikus. Biztos, hogy ezeknek az embereknek teret kell engedni akár a képregények, akár bármelyik más iparág berkein belül?

Csupán az érdekesség kedvéért, ki is volt az, aki a DC részéről mellébeszélt, hazudozott és ferdített a történtekkel kapcsolatban? Egy bizonyos Cameron Stewart. 

 

Ugyanez a Cameron Stewart...

Véletlen lenne? Meglehet. De meg kell mondjam, az utóbbi 7 hónapom olyan volt, mintha egy valódi, testet öltött összeesküvés-elmélet kellős közepébe csöppentem volna, ami bármilyen hihetetlennek is tűnhet kívülről nézve, számomra nagyon is kézzelfogható és valóságos. És ezen a ponton engedtessék meg nekem, hogy ne higgyek már a véletlenekben!

Források:
adrianchm
Feels and Reals

Magas művészet

Mint kiderült, 8 perc alatt is létre lehet hozni valamit, amit egyesek "művészetnek" titulálnak.

Ha lennék valaki, ezt a kalap szart emberek sokasága elemezné, és jelentős részük mélynek találná. Kiállíthatnám és talán még pénzt is kapnék érte.

De mivel nem vagyok senki, ez a kalap szar mindörökké csak egy kalap szar marad.

("Ihlette": A Dose of Buckley)

Stephen King - A mobil

Az olvasótábor előszeretettel vitázik azon, vajon Stephen King régebbi és újabb regényei milyen elbírálás alá essenek. És bizony valóban érdemes foglalkozni a kérdéssel, ha másért nem is, legalább azért, hogy előrángassuk a jó öreg „a korábbi jobb volt” érvet, vagy éppen az „ez már unalmas, valami új kell” ellenérvet. A vita örök, heves, ráadásul sok tekintetben izgalmas, amiből ugyan messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le, de legalább ütköztetjük azokat a bizonyos érveket.

És a mester A mobil című könyve a legjobb példa erre a megosztottságra. Ugyanis ritkán találkozni olyan eltérő, egymásnak teljesen ellentmondó rajongói értékelésekkel, mint ami ezt a történetet övezi. Egyesek az egekbe magasztalják, mások SK egyik nagy melléfogásának tartják – és az igazán furcsa a dologban az, hogy a véleményüket az olvasók (bármelyik szélsőségbe essenek is) többségében abszolút jogosnak tűnő érvekkel és indokokkal tudják alátámasztani.

De ha jobban belegondolunk, milyen elemekkel dolgozik a könyv, hamar megértjük, miből is táplálkozhat ez a nagy ellentmondás. Elvégre King a mostanra teljesen elcsépeltnek tűnő zombis nonszenszet tálalta fel nekünk – amiben végül egyetlen árva zombival sem találkozunk. A túlélőhorror klasszikus elemeit használja – viszont a szereplők időnként aktívan alakítják a cselekmény és a világ eseményeit (ami alapvetően nem megszokott ebben a műfajban), máskor meg bántóan passzív semmittevések közepette sodródnak az árral. King a klasszikus értelemben vett agyatlan tucatellenfeleket használja ellenségként – akik idővel átalakulnak valami teljesen szokatlan és különös teremtményekké. A végét pedig a szerző tudatosan hagyja teljesen nyitottan, teret adva a spekulációknak és alaptalan következtetéseknek.

SK tehát amennyire csak lehetett, igyekezett a saját ízlése szerint összerakni a Mobilt. Ezzel pedig felrúgott egy sor íratlan szabályt, valamint könnyed fricskát mutatott az előzetes olvasói elvárásoknak. Ugyanazt a történetet olvassuk, amit már számtalanszor annak előtte – mégis minden kicsit más és szokatlan. Egyeseknek pedig mindez tetszik, mások viszont egyáltalán nem rajonganak a dolgok ilyen jellegű tálalásáért. Épp ezért hiteles mindkét oldal véleménye, amikor a könyvről beszélnek.

De nézzük, mivel is állunk szemben. A Mobil főszereplője Clayton Riddell, aki Bostonban próbálja nyélbe ütni első képregényének kiadását. Ám a történet hamar (szó szerint az első néhány oldal után) sötét fordulatot vesz: valamiféle jel indul útjára a mobilhálózatokon, amitől a telefont használók átváltoznak agyatlan, agresszív, vérengző fenevadakká, és elkezdenek öldökölni. Hősünknek – nagy szerencséjére – nincsen telefonja, így elkerüli a mobil-apokalipszis első és egyben legnyilvánvalóbb hatását. Ám egy zsúfolt nagyváros kellős közepén, tomboló őrültek közepette a túlélés egyáltalán nem gyerekjáték, ráadásul művészünk minden áron haza szeretne jutni a fiához, aki viszont egy állammal odébb tartózkodik. A káosz és világvége közepette aztán maga köré gyűjti Tomot és Alice-t, akik hozzá hasonlóan mobilmentesek, és akik jobb dolguk nem lévén vele tartanak a hazafelé vezető hosszú út során. Menet közben aztán újabb túlélőkkel hozza össze őket a sors, és nem mellékesen egyre többet derítenek fel a sorscsapás hátteréről és tényleges hatásairól is.

A történet tehát úgy indul és úgy épül fel, ahogyan a többi, hasonló kategóriás kaland. Az első szakasz (amíg hőseink a városban tartózkodnak, illetve amíg kijutnak onnan) kimondottan szórakoztató és érdekes. A mobiloktól bekattant emberek nem válnak élőhalottá, nincsenek ténylegesen zombik a történetben, viszont technikailag nehéz különbséget tenni köztük és a „valódi” élőhalottak között. És nincs is értelme, hiszen a koncepción lényegében ez semmit nem változtat – menekülj, szerezz fegyvert és felszerelést, öld meg, amelyik közel jön, haladj a következő helyszínre. Egyszerű, de nagyszerű formula, ami SK kezében is egészen kellemesen működik, és ami talán az egyedüli ok, amiért az ilyen jellegű sztorik nem mentek ki a divatból évekkel ezelőtt.

És eleinte ugyanez az elismerés kijár a főszereplőgárdának is. Clay nem egy idegesítő, nyávogó, teszetosza, semmihaszna karakter, aki csak azért van ott, hogy az ő szemén keresztül találkozzunk a cselekménnyel. Persze azért arról sincs szó, hogy szuperhős lenne. Inkább gondoljunk egy olyan valakire, aki többé-kevésbé úgy viselkedik, ahogyan egy ilyen extrém helyzetben talán viselkedik az ember, és akinek a motivációi érthetőek. Aztán ott van Tom McCourt, aki a hűséges barát szerepét tölti be a történetben, és akit King kimondottan szimpatikusra és szerethetőre próbált formázni. Mindig ott van és mindig segít, ha kell, megbízhatóságával pedig remekül kiegészíti a főszereplő időnként előtörő érzelmi hullámzásait. Végezetül a fiatal Alice Maxwell hivatott szimbolizálni azt a figurát, akit az apokalipszis megfosztott a jelentől és az élhető jövőtől, és akit az események okozta trauma egyértelműen a legmélyebben érint.

Ám a sok szempontból jó kezdet hamarosan átvált középszerű, vagy még inkább semmitmondó események sorozatává. Clay szeme előtt kizárólag a fia testi épsége lebeg – amivel viszont az a baj, hogy az olvasó nem ismeri a kölköt, nem tud róla semmit, hiszen személyesen egyszer sem találkoztunk vele. Ebből kifolyólag egy ponton túl elég nehéz aggódni egy számunkra teljesen ismeretlen, mellékes, jelentéktelen karakter miatt, a mentőakció sikere pedig így hamar totálisan érdektelenné válik.

A főszereplő trió pedig ugyanilyen varázsütésre alakul át érdekesből teljesen egyforma, semmitmondó alakokká. Olyannyira elveszítik a jellemzőiket és tulajdonságaikat, hogy ha felcserélnénk a szövegben azt, éppen ki beszél, aligha tűnne fel bárkinek is a változtatás. Clay és Tom lényegében ikrekké válnak, Alice pedig egy ponton felnő hozzájuk, elveszíti tini énjét és ezzel együtt személyisége jelentős részét is. Holott az ilyen túlélős mesékben épp attól válik minden érdekessé, ha egymástól eltérő, ellentmondó morális álláspontok ütköznek, majd a végkifejletet szem előtt tartva meglátjuk, mi volt helyes és mi volt katasztrofális döntés az adott szituációban. Itt ellenben mindenkinek egy rugóra jár az agya, nincsenek komoly erkölcsi válságok vagy dilemmák. E sorok írója szerint ez pedig elég komoly hibának számít.

A történet vége felé pedig jóformán a semmiből a nyakunkba kapunk néhány új karaktert, akikből aztán végképp hiányzik a személyiség minden szikrája. Jelenlétük nem sokat ad hozzá a cselekményhez, sőt, különösebben nem is hiányoznának, ha éppenséggel nem lennének ott. És akkor még egyetlen szót sem szóltunk Jordanról, az ifjú titánról, aki pusztán azért, mert életében látott már számítógépet, varázsütésre képes kikövetkeztetni, mi miért történt, mi lehetett az a bizonyos jel, és mik állhatnak a dolgok hátterében. King a Mobilt 2006-ban írta, de azért ez még majd' tíz évvel ezelőtti viszonyokhoz képest is hajmeresztően szeleburdi megoldásnak tűnik. Igaz, a karakter sokszor találgat – de ezek a találgatások mindig betalálnak és helyesnek bizonyulnak, ami összhatásában nem tesz jót a hihetőségnek.

Egy másik hiányosság maga a történet antagonistája. A Mobil esetében ne is számítsunk Randall Flagg-szintű királyságra! Nem, itt be kell érnünk a mobil-zombik kaptártudatának kivetülésével, a Rongyos Emberrel, vagy más néven a Harvard Igazgatójával, aki se nem érdekes, se nem ijesztő, se nem titokzatos. Ott van, néha feltűnik, időnként bosszantja a szereplőinket, máskor meg valamiért segít nekik rendezni egy bizonyos tartozást, de igazából ő sem ad hozzá sokat az összképhez. Nagy kár!

Jó hír viszont, hogy amint korábban már említettem, szereplőgárdánk időnként a saját kezébe veszi a dolgok irányítását, és komolyan odacsap a hordányi rosszcsontnak. Ez mindenképpen egy üdvös és szimpatikus elem volt, amire sajnos nagyon ritkán találunk példát más túlélőhorror történetekben. Az már más tészta, hogy a későbbi problémáik jelentős részét pont annak köszönhetik, hogy aktiválták magukat a kellő időpontban, de végső soron ez legyen hőseink problémája, mi pedig élvezzük nyugodtan azt a furcsaságot, hogy valakik tudatosan alakítják a cselekményt.

Ám ha már a telefon-zombiknál tartunk, említsük meg, hogy King a klasszikus formátumot ötvözte a saját sci-fi elképzeléseivel és „technológiai veszedelem” látomásával, aminek hála igencsak furcsa szerzetekkel fogunk találkozni. Az, hogy szellemi képességek nélkül kialakul egyfajta kaptártudatuk, önmagában nem egy újszerű elképzelés, de nem is egy elcsépelt formula, így működik a dolog. Viszont a horda különféle mentális bűvészkedéseire, akaratátvitelére, telepátiájára és levitációs képességeire azért már én is felhúztam a szemöldököm. Kicsit talán mindez már erős. Több a kelleténél. Túllő a célon. Mások viszont talán pont ezt fogják élvezni, ki tudja?!

Azaz A mobil tényleg az egyik legmegosztóbb könyv, amit King valaha is alkotott, épp ezért képtelenség megmondani, ki hogyan fog reagálni rá olvasás közben. Jómagam többször kedveltem, mint utáltam, ami végeredményben jó dolog. Viszont azokat a részeket, amiket nem szerettem, azokat NAGYON nem szerettem, és ez némiképp elgondolkodtató. A túlélős, zombis műfaj kedvelőinek biztosan újat mutat – de hogy ez kinek lesz az ínyére, azzal kapcsolatban még csak találgatni sem merek. A King rajongók pedig így is, úgy is elolvassák/olvasták, tehát az ő meggyőzésük vagy elriasztásuk eleve lehetetlen feladat.

Ó, és elvileg idén érkezik a filmes feldolgozás, amiről már most tudni, hogy egyéb dolgok mellett a történet végét is teljesen átdolgozza. Kíváncsian, bár némi jogosnak tűnő aggodalommal várjuk azt is! 

A videojátékok cenzúrázásának jelene és jövője

Szégyen, nem szégyen, akkor is csak nemrég jutott a tudomásomra, milyen áldatlan állapotok uralkodtak évtizedeken keresztül a képregényiparban a tengerentúlon. Természetesen erről az ocsmányságról beszélek: CCA - Wikipedia

A dolog lényege, hogy egy önmagát fontosként beállító sóhivatal döntött arról, mi elfogadható és mi nem az egész ágazatban. Szabályoztak mindent, amit csak el lehet képzelni. Nincs vér. Nincs erőszak. Nincsenek csöcsök. Nincsenek drogok. A jónak minden esetben diadalmaskodnia kell a gonosz felett. A bűnözők minden esetben a rosszak, míg a rend őreit tilos negatív színben feltüntetni.

Akik nem álltak be a sorba és nem feletek meg az elvárásaiknak, azok nem kaptak pecsétet. És nem ám képletes értelemben vett pecsétről van ám szó, hanem erről a szépségről:

Ha nem volt pecsét, a nagykerek nem álltak szóba veled, és a reklámozók sem szívesen foglalkoztak a termékeddel. Az igazat megvallva nem sok esélyed volt érvényesülni, ha nem feleltél meg a CCA csodálatos követelményeinek. A rendszer nevetségesebb volt, mint manapság Hollywood azzal a fránya korhatár-besorolási mániájával - pedig ez egyáltalán nem kis teljesítmény a "nevetségességi" versenyben! Igazi, hamisítatlan cenzori hivatallal állunk hát szemben.

Ez a bagázs majd' 50 éven át basáskodott a képregények tartalma felett. Ők voltak azok, akik a törékeny, butus, tudatlan olvasókból nem nézte ki, hogy azok maguk is képesek eldönteni, milyen tartalommal kívánnak találkozni. Milyen rendes tőlük!

A szlogenjük természetesen az volt, hogy védik az ifjúságot a „káros tartalmaktól” és nem kívánatos gondolatoktól. Hát ki merne ilyen nemes célok elé akadályt gördíteni, nem igaz? Ki ne akarná védeni a szegény, ártatlan gyerekeket a szórakoztatóipar borzalmai elől? Ja, hogy elmúltál 18? 28? 38? Akkor is mi döntünk helyetted, te tudatlan, mentálisan befolyásolható fogyasztó. Mindez a te érdeked, hát nem érted?!

Mondanom sem kell, ez a szabályozás két dolgot eredményezett. Egyrészt a képregények teljes mértékben egysíkúakká váltak, eltűnt belőlük minden egyediség, minden morális kérdés vagy erkölcsi dilemma. Az ember újra és újra ugyanazt olvasta, épp csak más címmel és szereplőkkel.

Másrészt a pecsét megléte a készítőket automatikus öncenzúrára kényszerítette. Egyértelmű és világos volt, mi mehet át a rostán és mi az, amivel fölöslegesen próbálkoznak, ennélfogva nem sok értelme volt feszegetni a határokat.

A szabad, korlátok nélküli művészet ilyen keretek között egyszerűen nem létezhetett. Ám a CCA mostanra – hála az égnek – semmivé vált. A képregénykiadók hosszú idő után beintettek neki, ezzel pedig szertefoszlott minden hatalma. A rajongók pedig csak abban reménykedhettek, hogy ehhez hasonló szégyen soha többé egyetlen iparággal sem fog megtörténni.

Pedig egyre inkább úgy tűnik, kezdünk visszatérni a cenzúra nemesnek semmiképp nem nevezhető gyökereihez. Igaz, ezúttal egy másik ágazatot veszélyeztet a dolog.

Egy ideje már gyanítom, hogy a videojátékokat kívülről támadó szélsőséges feminista hárpiák, és az őket foggal-körömmel védelmező mocskos, alapjaiban korrupt, hazug és álságos szaksajtó közösen azon fáradozik, hogy ezt a huszonvalahány-milliárd dolláros iparágat kontrollálja. Vagy legalábbis megpróbálják úgy irányítani, hogy abból vastagon profitáljanak. Az utóbbi években átvették a pozíciókat a különféle játékos oldalak szerkesztőségeiben, és ők kerültek adminisztrátori és moderátori pozíciókba a fontosabb fórumokon (Reddit, NeoGAF, 4chan). Miután pedig befutott Anita Sarkeesian, a messiásuk, és elkezdte a „popkultúra-kritikus” álcája alatt terjeszteni a hazugságokat, féligazságokat és megtévesztéseket arról, miszerint a videojátékok kirekesztővé és szexistává nevelik az embert, a veszedelmes játszma kezdetét vette.

Mert hát ki lehet olyan szívtelen és érzéketlen, hogy nem gondol szerencsétlen nők-asszonyok sértett érzéseire? Ki ne védené meg a hős amazont, aki halált megvető bátorsággal bemerészkedik egy hímek által dominált iparágba? Miért hunyunk szemet a kisebbségek és a gyengébbik nem kirekesztése előtt?

Vádak érik a szerencsétlen nőnemű kritikust, miután az oltári nagy hülyeségeket beszél? Nőgyűlölet! Ellenvéleménye van valakinek? Zaklatás!

Ilyen légkörben pedig mégis ki merne szót emelni az ellen, amit az iparágat támadók és a nekik csontig benyaló firkászok mondanak, legyen szó bármilyen hajmeresztő ostobaságról is? Hiszen senki nem szereti, ha nőgyűlölőnek, kirekesztőnek, szexistának vagy akármi másnak nevezik minden ok nélkül. Ezzel a visszataszító módszerrel remekül lehet biztosítani, hogy ne jusson tér az ellenvéleményeknek.

Az indíték tehát megvan. Ezúttal a „Gondolj a gyerekekre!” helyett a „Gondolj a nőkre!” vált szállóigévé. Mármint azokra az ártatlan, védtelen, szerencsétlen feministákra illene gondolnunk, akik nem ismerik az iparágat, nem érdeklik őket a játékok, és nem is akarnak a részévé válni a kultúrának, de azért károgva adnak hangot nemtetszésüknek, valahányszor megpillantanak egy hímnemű főszereplőt vagy egy lengén öltözött női karaktert.

Régebben a szaksajtó ezeket a kívülről érkező támadásokat a fejlesztőkkel, kiadókkal és játékosokkal közösen döngölte a földbe minden különösebb nehézség nélkül. Ám ezúttal ez a bizonyos sajtó az agresszor. Ők támadtak a tulajdon közönségükre, a játékosokat vádolva szexizmussal, nőgyűlölettel, terrorizmussal és kirekesztéssel. Szavuk egységes volt és roppant hangos: a játékosok gonoszak, ők pedig a jók, akik megvédik a világot a mi rettenetes gonoszságunktól!

És ki merészelne ujjat húzni velük? Hiszen az ő kezükben vannak a hírek, ők írják a kritikákat, ők döntenek arról, ki kap reflektorfényt és kiről nem szabad egyetlen sort sem írni. Az ő véleményük egyet jelent egy-egy játék sikerével vagy kudarcával, ezért aztán igen komoly erő összpontosul a kezükben. Nem csoda hát, ha a fejlesztők nem mernek nyíltan beszélni róluk vagy éppenséggel az iparág jelenlegi tragikus helyzetéről. Érthető, ha az indie csapatok nem akarnak rossz színben feltűnni előttük, és nem akarják velük összerúgni a port.

És miután a sajtó a saját beteges nézeteit nyíltan, fennhangon hirdetve nyilvánvalóvá tette, mit tart elfogadhatónak és mit nem „videojáték” címszó alatt, onnantól kezdve az alkotás immár nem szabad és független. A sajtó immár nem is próbálja titkolni az iparág előtt, hogy a fejlesztők vagy cenzúrázzák magukat annak megfelelően, amit ők elvárnak tőlük, vagy egyszerűen feketelistára kerülnek a prominens oldalakon. És mit hoz a véletlen – azon a fránya GDC konferencián nem ott virított egy panel, ami azt mutatta be, hogyan is kell az öncenzúrát megfelelően kivitelezni? De persze mindez csupán a véletlenek egybeesése lehet!

Azaz kipipálhatjuk az öncenzúra részt is! De mi a helyzet azzal a bizonyos pecséttel? Az már végképp túlzásnak, sőt, lehetetlennek tűnik, nem igaz?! Nos, egyáltalán nem. Erre tessék: The Local

Svéd eset, és mint tudjuk, az az ország a beteges feminizmus egyik gócpontja. Ráadásul – eddig – nem is lett a kezdeményezésből semmi. De azért próbálkoznak. Biz Isten próbálkoznak azzal a rohadt pecséttel! És egyáltalán nem lennék meglepve, ha egy ilyen jellegű kezdeményezés hamarosan felütné a fejét a többi országban is. Természetesen a videojátékos szaksajtó (mint a téma nagy szakértője) és a feminista körök (a gonosz, szexista, nőgyűlölő, kirekesztő terroristák elsődleges „áldozatai”) hathatós közreműködésével.

Ha megnézzük annak a svéd nonszensznek a keltét, az láthatjuk, hogy tavaly novemberi a cikk. A kérdés csupán az, vajon miért volt olyan nagy csönd körülötte? Miért nem lett belőle eddig semmi, holott bizonyos köröknek nyilvánvalóan egyáltalán nem lenne ellenére egy ilyen rendszer bevezetése?

Az ok-okozati összefüggés egyáltalán nem bizonyított, de a magam részéről erős a gyanúm, hogy annak a fránya #GamerGate mozgalomnak köze lehet a késlekedésnek. Arról a mozgalomról van szó, ami ugyebár leleplezte a korrupt sajtó mocskos dolgait. Arról, ami fényt derített az összefonódásokra és összeférhetetlenségre. Arról, amit a videojátékos szaksajtó a mai napig terroristacsoportnak tüntet fel az olvasótábora előtt.

Épp csak az a baj, hogy az az olvasótábor azóta már nincs sehol. A felhasználók átnyergeltek YouTube-ra és Twitch-re. A magazinok elveszítik a jelentőségüket, a reklámozók elpártolnak mellőlük, az elidegenített követőkkel egyetemben. És ezt a fejlesztők is észrevették. Rájöttek, hogy nincsenek rászorulva a politikai agitátor oldalakra és nem kell beállniuk a sorba, ha figyelemre van szüksége a terméküknek. Lassan, de biztosan ez az iparág is megérti, hogy nincs rászorulva szélsőséges bloggerek és korrupt újságírók véleményére. Ráadásul még csak nem is kellett 50 esztendőt várni minderre!

És legnagyobb örömömre ezek az oldalak nagyon nehezen dolgozzák fel lelkileg ezt az új helyzetet, amit egyes egyedül a saját arroganciájuknak és etikátlan magatartásuknak köszönhetnek!

#GamerGate - Tim Schafer és az ő kontraproduktív bábjátéka

Isten a tanúm, nem terveztem több #GamerGate bejegyzést készíteni belátható időn belül. Idehaza egyébként sem tudja jóformán senki, miről szól ez az egész, így nem is érdekelheti a szélesebb rétegeket az utóbbi évek (ha nem egyenesen minden idők) legnagyobb vidyagaemz balhéja. Az itthoni játékosok ráadásul még a magyar szaksajtó áldatlan állapotairól, összefonódásairól és korrupciógyanús ügyeiről sem hajlandóak tudomást venni, hiába zajlik minden a szemük előtt, így aztán a külföldi oldalak mocskával végképp nincs lelkierejük törődni. Meg tudom őket érteni.

De ma reggel, San Francisco posványos, szélsőséges mocskában, a Game Developers Conference (GDC) nevű, egykor szebb napokat is látott, ám mostanra belterjes önimádattá süllyedt konferencián Tim Schafer* egy díjátadón színpadra lépett, és akaratán kívül olajat öntött a tűzre. Mit olajat, egy egész olajmezőt! Ennek köszönhetően pedig biztosította azt, hogy a korrupt és etikátlan sajtó ellen fellépő #GamerGate mozgalom ismét új erőre kapjon, és az előző hat hónap küzdelmei után még legalább ugyanennyi ideig kitartson a bennünket érő folyamatos, hazug támadások kereszttüzében is.

Néhányan felvetették, miszerint mindez előre megtervezett volt, és valóban az volt a cél, hogy ismét egymásnak ugrasszák a feleket. De ha vesszük a fáradtságot, és megnézzük Schafer teljes színpadi show-műsorát (nem ajánlom – én végigszenvedtem), akkor valószínűleg meglátjuk, hogy az egész csak egy szánalmas, gyenge produkció egyik nevetséges eleme volt.

De nézzük is, mit is mondott a mi kedves Tim barátunk!

(Sargon videó, mert így tartja úri kedvem!)

És miért több ez a végtelenül ócska poén annál, aminek Schafer (feltehetőleg) szánta? Nem másért, mint a #NotYourShiled kampányért, ami a #GamerGate mellett, azzal közösen létezik, és ami azokat az embereket gyűjti a zászlaja alá, akikkel a korrupt és pofátlan sajtó a botrány kirobbanása óta takarózik. Nőket, kisebbségeket, valódi hátrányos helyzetűeket, vagy olyanokat, akiknek a videojátékok jelentik az egyetlen menedéket a világ elől, és akik megunták, hogy egyes oldalak az álságos „mi megvédjük a marginalizált csoportokat a gonosz fehér férfiak támadásaitól” álcája mögé bújva használják őket szélsőséges propagandájuk terjesztésére.

Olyanokról van szó, akik köszönik, de maguk is el tudják dönteni, mivel töltsék a szabadidejüket és milyen típusú játékokat szeressenek. Akik soha nem kérték, hogy az ő nevükben szélsőséges feministák, véresszájú marxisták és gyűlölködő bloggerek nyafogni kezdjenek azért, mert nem tetszenek nekik az iparág jelenlegi viszonyai.

És éppen ezért a #NotYourShiled jelenti a zavaró tényezőt az ellenoldal hazug narratívájában. Mert ők nem úgy viselkednek, ahogyan azt elvárják tőlük. Mert ők nem akarnak magukból áldozatot csinálni a mocskos sajtó elvárásainak megfelelően. Mert ők nem állnak be a sorba és nem hagyják, hogy őket felhasználva hazudozzon a Polygon, a Kotaku, a Gamasutra és a többi szutyok a kedvenc hobbijukról.

Az anti-GG oldal ezért próbálta és próbálja őket elhallgattatni. Igyekeznek elhitetni mindenkivel, hogy a #GamerGate oldal kizárólag fehér férfiakból áll, akik kirekesztők, rasszisták, nőgyűlölők, zaklatók és terroristák. És ebbe a démoni képbe bizony nem illik bele senki, aki nem fehér és nem férfi. Így aztán, ha már a #NotYourShield létezését nem tudják tagadni, legalább megpróbálják hiteltelenné tenni azt. Bemagyarázzák, hogy ők nem mások, mint hamis felhasználói fiókok és kamu profilok, amik mögött nem azok vannak, akiknek vallják magukat, hanem természetesen gonosz, rasszista fehér férfiak. Ezeket hívják ők „sockpuppet account”-nak.

És egy ilyen sockpuppet virított ott Tim Schafer kacsóján az iparág egykoron szebb napokat látott rendezvényén, egy díjátadón.

Mondanom sem kell, az emberek nem szeretik, ha valaki úgy tesz, mintha nem léteznének. Mintha a véleményük nem is az ő véleményük lenne. Ha valaki tagadja a létezésüket pusztán azért, mert ezzel belerondítanak a hazug és öncélú narratívájába.

Tim Schafer a GDC felszólalás alatt emberek tízezreinek a létezését kérdőjelezte meg és űzött gúnyt abból a platformból, ahol a véleményüknek hangot adhattak. Épp azt a marginalizált csoportot vette célba, akiket ő és az ő dicsőséges szektatársai állítólag védeni igyekeznek a gonosz fehér férfiak elnyomása ellen.

A közösségi média mai viszonyai között pedig az emberek hajlamosak hangot adni elégedetlenségüknek és felháborodásuknak. Jómagam ugyan nem tartozom azok közé, akik egy viccen (legyen az akármilyen gyenge) megsértődik vagy felháborodik. És őszintén szólva lehet a dolgot így is és úgy is nézni. Hisztizni nem kell, nem dőlt össze a világ, és nem állt be semmilyen fordulat ezzel a baklövéssel. Rossz vicc, rossz előadás, szörnyű időzítés és az alkalomhoz méltatlan ügyetlenség. Se több, se kevesebb.

Ám a többség nem olyan, mint én, így a borítékolható felháborodás az esemény után valóban felszította a lelkesedést a #GamerGate mozgalom tagjaiban. Ezzel együtt ismételten bizonyítékul szolgált arra, hogy a felek közti béke, tűzszünet vagy megállapodás immár nem lehetséges. És ahogyan a nagy Napóleon annak idején mondta: „Sose szakítsd félbe az ellenséget, ha éppen hibát követ el”. Márpedig ez hiba volt a javából, kedves anti-GG!

Lassan eljön az idő, és mindenkinek állást kell foglalnia abban a kérdésben, ami immár fél éve kettéosztja a korábban egységesnek és erősnek tűnő videojátékos közösséget. A fejlesztők közül egyre többen állnak ki a #GamerGate oldal mellett, vagy egyszerűen elegük lett abból, hogy pár szélsőséges propagandista próbálja diktálni nekik, mi elfogadható és mi nem ebben az iparágban.

És amíg a Tim Schafer-féle meggondolatlan szerencsétlenek nyilvános, professzionális szerepléseik során csinálnak bohócot magukból és a szakmabeli közönségből a szánalmas bábjátékukkal, addig aligha lehet kérdés, melyik oldal fog tovább erősödni és melyik alól csúszik ki a talaj rövid időn belül.

Schafer könnyelműen kockára tette a saját és munkatársai karrierjét, megélhetését, csupán azért, hogy a hittársai előtt elsüssön egy viccet. Egy olyan viccet, ami még csak nem is volt szórakoztató. Remélem, megérte, Tim! Remélem, jó ötletnek bizonyult olajat önteni a parázsra és magad ellen fordítani a saját közönséged egy jelentős részét. Mert bizony az internet nem felejt. Soha, semmit. És erre egészen biztosan emlékezni fognak akkor, amikor a következő játékodra próbálsz pénzt kunyerálni a Kickstarteren!

Ó, és Tim! 1+1+40 az rohadtul nem 50, már megbocsáss!

*(Tim Schafer korábban olyan játékok létrejöttében segédkezett, mint a Grim Fandango, a Brütal Legend, vagy éppen a The Secret of Monkey Island. Jelenleg a Double Fine fejlesztőcég vezetője, akiknek a nevéhez fűződik az egyszerűen magára hagyott Spacebase DF-9 és a Kickstarter kampánynak köszönhetően létrejött Broken Age. Illetve ez utóbbi csak félig készült el, ugyanis az összegyűlt 3,3 millió dollár csupán arra volt elegendő, hogy a játék első felét piacra dobják, bízva abban, hogy az abból származó bevétel fedezi majd a második felvonást.)

All the Wilderness

Az All the Wilderness című filmmel megtettem azt, amit nagyon kevés másikkal teszek meg mostanában. Nevezetesen, hogy az első, múlt heti megtekintés után (ami finoman szólva sem váltott ki belőlem frenetikus reakciókat) adtam neki egy második esélyt, és pár nap elteltével megnéztem újra, tiszta lappal, nyílt elmével, cinizmus és előítélet nélkül.

Ennek a kilengésemnek egyrészt az az oka, hogy tényleg szerettem volna szeretni ezt a mozit. Amit korábban tudni lehetett róla, az alapján megvolt benne a lehetőség a szikrára, amitől egycsapásra érdekessé válik az egész, és működni kezd a filmes varázslat. Elvégre ennél többre aligha vágyhat az ember a mai, kiábrándító mozis viszonyok között.

Másrészt a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy nem én vagyok az a célcsoport, akinek mindezt szánják. Ezzel természetesen semmi gond nincs, viszont így könnyel észrevétlen maradhat az alkalmatlan befogadó számára a mondandó egy része, ami nyilvánvalóan nem tesz jót a véleményalkotásnak. Így hát úgy illett, ha nekiveselkedem újra, és megpróbálom más szemmel nézni a történetet.

Ám sajnos minden reményem ellenére ez a második megtekintés sem hozott áttörést, és az All the Wilderness továbbra sem tűnik másnak, mint egy közhelyes, kiszámítható és sablonos mozinak, ami nagyon akar mondani valamit, de az utolsó képkockáig szinte teljesen néma marad.

Történetünk főhőse James (Kodi Smit-McPhee), a teljesen tipikus, kibírhatatlan, ellenszenves kölök, akiből egy családi tragédia teljesen tipikus, kibírhatatlan, ellenszenves reakciók egész sorozatát váltja ki. Különleges hópihénk magába zárkózik, Chopint hallgat, a város környéki erdőket járja, verseket és Moby Dicket olvas. Az emberekkel való bizarr interakcióiból süt az önsajnálat, és mindennek tetejében saját fontosságának érzékeltetése céljából a környezetével azt próbálja elhitetni, miszerint előre látja, egyesek mikor fognak meghalni. Szerencsénkre ez utóbbi hajlama miatt már a film legelején megkapja a neki igencsak kijáró hatalmas pofont, amitől pillanatok alatt jobb hangulatba kerülünk mi, a nézők.

A film cselekménye pedig lényegében arról szól, hogyan alakul át ez a megtört, sebzett, magányos lélek (magyarul ez az oltári nagy seggfej) egy erősebb, kiegyensúlyozottabb, nyitottabb fiatalemberré (azaz hogyan lesz belőle egy kevésbé nagy seggfej). James önsajnálatának nevetséges burkát egyrészt az anyja (Virginia Madsen), másrészt a pszichiátere (Danny DeVito) próbálják feltörni, de ifjú hősünk ellenáll minden próbálkozásnak, és nem hagyja, hogy a gaz felnőttek az igazság, a logika és a tények szörnyű erejével megingassák önnön különlegességébe vetett hitét.

De semmi gond, hiszen a fiatalság is a segítségünkre siet Harmon (Evan Ross) és Val (Isabelle Fuhrman) személyében, akik saját gondjukra-bajukra, valamint James általánosan véve visszataszító viselkedésére fittyet hányva azon törik majd magukat, hogy a számukra vadidegen fiút átsegítsék az élet nagy megpróbáltatásain. Mert hát... ilyenek a mai fiatalok! Önzetlenek és segítőkészek, főleg, ha oltári nagy seggfejekkel hozza össze őket a rossz sors!

Hősünk a gyógyulás rögös útját járva olyan jellemformáló események sorozatán megy keresztül új barátjának, Harmonnak köszönhetően, mint a részeges tivornyák és a bolti lopások. Mert hát ezek nélkül hogyan is válhatnánk hasznos tagjává modern társadalmunknak? Mindezt némiképp ellensúlyozandó ott van nekünk Val, aki nagyon aranyos, nagyon kúl, és nagyon türelmes a mi szánalmas hősünkkel és az ő nevetséges tragédia-köntösével. A lány – számomra érthetetlen módon – lelkesen menti meg a passzív és tehetetlen Jamest önmagától és a problémáitól, ráadásul valamiféle szerelmi szálacska is kibontakozik köztük, de csupán azért, hogy a későbbiek során teljesen fölösleges konfliktus generálódjon a három főszereplő között. (Ó, hogy én mit nem adtam volna tinikoromban egy tökéletes leányzóért, akit akármilyen suttyó módon viselkedem, nem tudok levakarni magamról, és aki csak azért él, hogy megmentsen a nem létező gondjaimtól! Csak valamiért – ki tudja, miért?! - nem így alakultak a dolgok).

A probléma mindezekkel kétirányú. Egyrészt az érzékeny ifjú küzdelme a gonosz és érzéketlen világ ellen (ami valószínűleg az alapkoncepció akart lenni) meglehetősen nehezen jön át a képernyőn, amikor ez a bizonyos érzékeny ifjú érzéketlen világ helyett azzal szembesül, hogy a környezetében mindenki azon töri magát, hogy neki végre jó legyen. A túloldalon pedig ott van az a szörnyű hiányosság, hogy James figurája az ég világon semmit nem tesz annak érdekében, hogy jobb (elviselhetőbb) emberi lénnyé váljon. A meló tetemes része így a szereplőgárda többi tagjára hárul, ennek érdekében pedig a film úgy épül fel, hogy a nem-James karakterek a főszereplőnket a helyes irányba pofozgatják a maguk eltérő, mégis egyforma módján. Ezért vannak ott. Mindössze ennyi a céljuk a történetben. És ez nagyon nincs rendjén.

Semmi önkritikára, magától jött felismerésre ne számítsunk magával ragadó főszereplőnk részéről. Egy ponton talán kezdi felfogni, hogy nem ő áll a multiverzum középpontjában, és nem csak neki lehetnek problémái, de ezen aztán hamar túllendülünk, visszakapva az eredeti figuránkat.

 

Mint látható, a történet nem épp világverő (vagy éppen túlságosan eredeti) mestermű. Viszont némiképp jó hír, hogy a film más tekintetben meglepően jól teljesít. Az operatőri munka a szerintem túlzásba vitt kézikamerás felvételek sokasága mellett is remek. Az alig 75 perces játékidőnek hála nem érezzük úgy, hogy a készítők packáznának a nézők idejével, és lássuk be, ennél többet egyébként sem bírt volna el a forgatókönyv.

A színészek igyekeznek mindent megtenni azért, hogy élettel töltsék meg a kimondottan élettelenre sikeredett karaktereiket, aminek hála egyes jelenetek majdhogynem valóságszerűre sikeredtek. Olyannyira, hogy aligha fogom elhinni bárkinek is, aki azt mondja, itt-ott nem hagyták improvizálni a színészeket. Máskor viszont pár mondaton belül annyi hajmeresztő közhely-mondatot durrantanak el a figurák, amire az egyetlen válaszunk egy lemondó, kiábrándult sóhaj lehet.

A zene felejtős, de legalább a funkcióját betölti. Az egy szem Chopin darabot leszámítva senkit nem ismerek az előadók közül, de mint korábban említettem, nem én vagyok az elsődleges célközönség, így mások lehet, hogy ujjongva fogadják majd a felhozatalt. Az író-rendező Michael Johnson próbálja kézben tartani a gyeplőt, de sajnos ebből az alapanyagból a látható igyekezet ellenére sem lehetett sokkal többet kihozni.

Fiatal főhősünk passzív-agresszív lázadását a világ ellen így tehát inkább technikai értelemben csodálhatjuk meg, miközben a narratíva legtöbbször értelmét veszti. Talán ez is volt a cél. Remélem, hogy ez volt a cél! Mert különben a filmnek meglehetősen kevés értelme van.

És lenne itt még egy apróság! Lehet szidni a magyar filmeket a vászonból kiugró gyakori termékelhelyezések miatt (sokszor jogosan), de akkor ne menjünk el szó nélkül az All the Wilderness ilyen jellegű tevékenysége mellett sem! Itt ugyanis nem egyszerűen arról van szó, hogy felbukkan egy autóembléma vagy egy félig megzabált gyümölcs a laptop hátulján. Nem, itt kérem a szereplők egy fél jeleneten át ecsetelik egy Portland-szerte híres, valóban létező fánkosnak a legnépszerűbb termékeit. Sőt, később még el is látogatunk ebben a bizonyos „fánkériába” (jobb szó híján), ahol újra az arcunkba tolják, kinek is köszönhetjük a film létrejöttét. Akit mindez nem zavar, annak jó. Sőt, lehet azon vitatkozni, miszerint ettől csak „autentikusabb” lett minden. Aki viszont falra mászik az ilyen jellegű reklámoktól, az itt akkora dózist kap belőlük, hogy valószínűleg pillanatok alatt vörös fejjel anyázni kezd majd.

Összességében tehát sajnálattal vettem tudomásul, hogy ezt a filmet Isabelle Fuhrman sem volt képes magában megmenteni számomra. Hiányzott a történet, a cselekmény, a tartalom. És egy olyan moziban, ahol a fő mondanivaló a főszereplő jellemfejlődésére van kihegyezve, szerintem meglehetősen felelőtlen dolog kihagyni magát a jellemfejlődés szakaszt.

Szépnek szép, ám üres, mint egy nagyüzemi fánk. Próbáltak valami jót kihozni belőle, épp csak nem volt miből. Ez pedig sajnos nem megengedhető a dráma műfajában, bárki is legyen az a bizonyos célközönség.

Egy videojátékban az ember hamar túlteszi magát a harmatos sztorin, amennyiben a fókusz a remek játékmeneten van. Ám a lineáris szórakoztatás (mint amilyen a mozi) elengedhetetlen kelléke a jó, erős történet és a működő karakterek. Ezek nélkül nem működik semmi. Értelmét veszti az egész. Milyen kár, hogy erre az „apróságra” itt nem figyelt senki!