82. nap: Az Év Játéka - Végeredmény

Elérkeztünk hát az esztendő utolsó napjához, így ideje, hogy ígéretemhez híven kihirdessem mindenki előtt az Év Játéka cím győztesét! 

Ahogyan arra előzetesen számítottam, a legnagyobb csata a bronzéremért folyt; erre három cím volt esélyes, míg az aranyérem sorsáról két nagyszerű játék párharca volt hivatott dönteni. A végleges sorrendet vállalom bárki előtt, bár tisztában vagyok vele, hogy sokan hiányoltak a jelöltek közül címeket, amelyek szerintük odakívánkoztak volna. Ez teljesen rendben van így, érthető, ha egyesek nem értik, egy Call of Duty, Starcraft II., Assassin's Creed: Brotherhood vagy éppen egy WOW Cataclysm miért nincs a listán. 

A válasz egyszerű: ez nem egy népszerűségi verseny, ami figyelembe venné az eladási statisztikákat, hanem egy teljesen szubjektív válogatás, a saját szempontjaim alapján. Mindenki legyen szíves így kezelni a dolgot!

5. helyezett: Fable III.

Remek játék, kiváló szórakozás, ráadásul valamennyi korosztály számára befogadható és értékelhető. Egyszerre könnyed és véresen komoly fő története példaként szolgálhat a jövő fejlesztői számára, a fantasy-steam punk műfaj keveredése szintúgy. 

Ugyanakkor ezzel ki is merített mindent. Nem sandbox, hanem csak majdnem sandbox, a sztori viszont ehhez képest sok helyen laza, kevésbé központi ahhoz képest, mint amennyire az szükséges lenne. A poénok hol ülnek, hol nagyon mellétrafálnak, a grafika nem túl penge, és a játék olykor tényleg lesüllyed egy egyszerű hack'n slash szintre, ami szintén alaposan csökkenti az egyébként kellemes játékélményt. 

Azért szégyenkezni így sincs oka a Peter Molyneux fejéből kipattant frencsájz harmadik epizódjának. Az esztendő ötödik legjobb játéka címe így is az övé, és ezzel rengeteg, komoly versenytársat szorított maga mögé. 

87%

4. helyezett: The Saboteur

Mondhatni, hogy egy laza szoft csíttel került fel a listára, hiszen a Saboteur 2009-ben jelent meg, én mégis engedtem indulni az idei versenyben. De jó okom volt erre, hiszen a játék nagyszerű, az elejétől a végéig. Hangulatos, korhű Párizs, a megszállás feszültségét szinte tapintani lehet a levegőben, s mindeközben a magányos hős vívja elkeseredett, reménytelen harcát a túlerő ellen. A történet, a cselekmény elfogadható, a látvány kellemes, a bejárható tér, a várossal és a környező vidékkel épp megfelelő. Az ellen likvidálására szolgáló eszközök kielégítőek, a fegyverekből pont elég van, az akcióból szintúgy. Stabil, minden létező szempontból nézve, így fogást találnom rajta szinte lehetetlen volt. Egyedül talán annyi, hogy a kelleténél kicsit könnyebb, mint az elvárható lenne, de ezt képes ellensúlyozni azzal, hogy valóban a játékos módszerein múlik, mennyire nehezíti meg magának az életet a tisztelt szabotőr.

Ám a játék legnagyobb erénye, a minden részletre kiterjedő, megbízható minőségi színvonala egyszerre a hátránya is. Mert bár mindenhol az átlag fölöttit hozza, de kimagasló mutatókat nem tudott villantani egyetlen kategóriában sem. Valamennyi kérdéses szempont mellé oda lehet biggyeszteni a zöld pipát, de a húha, ejha, nohát szintet sehol nem képes megütni. Talán ebben a játékban valóban ennyi van. És ez idén kevés volt a bronzérem megszerzéséhez.

89%

3. helyezett: Red Dead Redemption

Kijelenthetjük: jelenleg a Red Dead Redemption a sandbox műfaj koronázatlan királya! Óriási, csodálatos vadnyugati táj, revolverhősök, gonosztevők, banditák, kocsmai bunyók minden mennyiségben a Rockstar prezentálásában. Akik belevágnak a játékba, bizton számíthatnak sok hangulatos küldetésre, és a feladatok közti szünetben sok vidám pillanatra. Hogy ez egy gondtalan vadászatot, vagy pár útonálló szitává lövését jelenti, azt a játékos vérmérsékletére bízhatjuk, az azonban biztos, hogy unatkozni nem könnyű a játék során, bármennyire is szeretné ezt is kipróbálni az ember.

Technikailag tökéletes, az atmoszféra lenyűgöző, a harc gyors, pörgős és élvezetes, és érdemes minden pillanatban észnél lennünk, nehogy meglepjen minket egy bozótban rejtőző puma, vagy épp egy bajba jutott hölgynek álcázott lótolvaj. Van itt szerencse- és ügyességi játék, párbaj a főutca kellős közepén, vonatrablás, meg bármi, amihez a kedves játékosnak épp kedve szottyan. Ráadásul a történet befejezése után sem kell szögre akasztanunk a pisztolyunkat, hiszen vár ránk a nagyvilág, ráadásul a közelmúltban megjelent a kiegészítő is, az Undead Nightmare, ami újabb küldetésekkel és egy élőhalott invázióval bővíti az egyébként is lenyűgöző játékélményt. Az RDR egyetlen, és talán döntő hibája az, hogy nem jelent meg PC-n, csupán konzolon, ami miatt sokan csalódtak a fejlesztőkben. Ám mindezeken túl, más körülmények között semmi nem vehette volna el tőle az általam odaítélt Év Játéka címet. De szerencsétlenségére csupán a bronzérem jutott osztályrészéül, köszönhetően két olyan címnek, amely 2010-ben jöttek, láttak, és taroltak!

93%

2. helyezett: Alan Wake

Egy pszichológiai akció-thriller - jelentsen az bármit is - vitte el idén az ezüstérmet, pedig korántsem hibátlan a kérdéses játék. Hosszú évek fejlesztése, az eredetileg beígért sandbox stílus sutba dobása, az XBox 360-as exkluzív megjelenés, és a felturbózott elvárások kereszttüzében talán mindenki többet várt annál, mint amit a Remedy képes volt letenni az asztalra. A játékosok egyértelműen két táborra oszlottak, volt, aki az egekig magasztalta a rémálmokkal küszködő író kalandjait, mások viszont igen hevesen fejezték ki nemtetszésüket. Azzal, hogy az Alan Wake nálam az év második legjobb játéka lett, sejthető, melyik csoportba is tartozom.

Mert eddig gyakorlatilag soha nem találkoztam olyan játékkal, ami ennyire brutálisan jó hangulatot volt képes teremteni a tévéképernyőn keresztül. Magával ragadó, párját ritkító élményben volt részem általa, és ami a legfurcsább, a következő öt végigjátszás alatt is, ami villámgyorsan követte az elsőt. A harcrendszer különleges, hiszen minden ellenséges lényről először zseblámpánkkal (vagy bármely más világító eszközzel) kell "leolvasztani" az őket átitató sötétséget, hogy aztán telepumpálhassuk a delikvenseket ólommal. Sűrű, sötét erdőségekben és elhagyatott bányásztelepeken visz keresztül a főhősünk útja, aki az ébrenlét és álom határán mozogva próbálja megfejteni a természetfeletti különböző félelmetes megnyilvánulásait. 

Számomra mégis az adja meg Alan kalandozásainak savát és borsát, ahogyan ezt a fejlesztők a játékosnak prezentálják; összetett, bonyolult hermeneutikai rendszerek szövedékén át a valóság és a képzelet megfejtése nem olyan egyszerű. Az, hogy vajon mi álmodunk, vagy minket álmodnak, szintén olyan kérdés, amire - nagyon helyesen - nem kapunk egyértelmű válaszokat. Mindeközben pedig minden megtett lépésért keményen meg kell küzdenünk, hiszen a sötétségben újabb, rettenetes lények rejtőzködnek, akik csak arra várnak, hogy utunkat állják. 

Ezüstérem, megérdemelten, egyértelműen. Ha hosszabb lett volna, talán több esélye lett volna az aranyéremre is. De így sincs oka szégyenkezni!

94%

1. helyezett: Mass Effect 2

A Bioware csodát tett, méghozzá nem is kicsit! A Mass Effect első része után, a folytatás fejlesztése közben kaptak a rajongóktól hideget-meleget az RPG elemek drasztikus csökkentése és a felszerelés variálhatóságának minimalizálása miatt. Ráadásul úgy tűnt, a játék sokkal inkább akció, sem mint szerepjáték lesz, csupán azért, hogy konkurense legyen a Gears of War sorozatnak. Ám, mint eddig oly sokszor, a Bioware bebizonyította, ki a király, és olyan játékot készített, ami valóban párját ritkítóan nagyszerűre sikeredett. 

Tény, hogy a shooter elemek száma nőtt. Ugyanakkor azt is lehetne mondani, hogy a fejlesztők ennek köszönhetően kiküszöbölték azokat az apró, de bosszantó hibákat, amelyek az első részben gyakran felbukkantak. A fedezékrendszert tökéletesítették, a célzás immár nem a statisztikáinkon, hanem az irányzékon múlik, és a fegyverek túlmelegedése helyett visszatértek az egyszerű tárcsere megoldáshoz. 

Ám a harcrendszer pofozgatásán (és sokak szerint egyszerűsítésén) túl óriási figyelmet és energiát fordítottak ezúttal arra, hogy a csapattársak, akik az emberiség megmentésében majd a segítségünkre lesznek, olyan páratlanul részletgazdag személyiséget kapjanak, amivel a játékos egy csapásra megkedveli őket. Ehhez persze arra is szükség van, hogy a főküldetés mellett segítsünk bajtársaink személyes ügyeit is elrendezni, legtöbbször mindenféle durva eszközök és heves fegyverropogás közepette. Ha ez sikerül, az eddig morcos, barátságtalan, unatkozó figurák hűségesen követni fognak minket az űr legmélyebb bugyraiba is, amire szükségünk is lesz, ha túl akarjuk élni a végső bevetést.

A Mass Effect 2 a legjobb sci-fi játék, amivel valaha is játszottam és bátran kijelentem, hogy a legjobb játék, ami 2010-ben megjelent. Ha hibát keresgélnék benne, egyedül a néhol unalmas nyersanyagbányászatot tudnám kiemelni, ami eléggé időigényes, ráadásul csak arra jó, hogy a bolygószkennelések után a különböző nehézfémekből és gázokból megvegyünk pár fejlesztést a hajónkra, a fegyvereink erejének növelésére, illetve más egyéb, kisebb haszonnal kecsegtető apróságra. Továbbá a talaj textúrája néha csúnya... és ennyi. Semmi, de semmi más negatívum nincs, amit fel tudnék hozni a játék ellen! Briliáns mestermunka, ezen nincs mit szépíteni. Megérdemelten nyerte el nálam az Év Játéka címet!

98%

És a nyertes bizony nem maradhat díj nélkül! A jutalom pedig mi más lehetne, mint az, hogy újrajátszom!  A Mass Effect 2 esetében ez lesz az ötödik alkalom! Tartalmas szórakozásnak nézek elébe, az kétségtelen!

81. nap: Leárazások

Mindenki tisztában van vele, hogy a boltok legalább akkora forgalmat könyvelhetnek el a karácsonyi ünnepek után, mint az azt megelőző bevásárlódömping alatt. Ennek pedig a különböző leértékelések az okai. Azt hiszem, nem lövök túlzottan mellé, ha feltételezem: sokan eleve úgy bonyolítják le az ajándékozás sokszor hálátlan és energiaigényes tevékenységét, hogy karácsonyra vesznek a szeretteiknek valami apróságot, és a nagyobb dolgokkal várnak az újévi leárazásokig. 

A dolgok ilyen jellegű intézése nem túl elegáns, viszont roppant kifizetődő. Ráadásul erre még a nagyobb üzletláncok rá is teszek egy lapáttal, előre tudatják leendő ügyfeleikkel, hogy ne aggódjanak, amennyiben a karácsonyi tumultusban inkább elkerülték az ő portékáikat, hiszen nincs veszve semmi, várják vissza őket sok szeretettel pár nappal később. 

Persze meg lehet érteni a boltokat is. Az ünnepekre alaposan feltöltötték a készleteket, bízva a forgalom fellendülésében és a zsebük dagadásában, ám az élet nem áll meg karácsony  után sem, a raktárak befogadóképessége véges, így lehetőség szerint túl kell adni mindenen, hogy helyet biztosítsanak majd az újdonságoknak. Az árrés így is tetemes, a hasznot bezsebelik, és még a drága vevő is úgy érezheti, okos döntést hozott, és jól járt. Ez, persze, aligha van így, ám az tény, hogy ezekben a napokban is rengeteg új tévé, házimozi, telefon, és még kismillió egyéb fogyasztási cikk talál gazdára.

Ez a fajta leárazás engem soha nem hozott lázba. Viszont számomra sokkal érdekesebb folyamatok zajlanak le az élelmiszerboltokban, ahol most hirtelen minden - illetve majdnem minden - szaloncukor féláron kapható. Sajnos marcipánosat nem találtam sehol - azok vagy elfogytak, vagy ugyanúgy normál áron kaphatók, esetleg félretették őket jövő karácsonyra. Mindazonáltal lehetőségem adódott kipróbálni egy-egy zacskó kókuszosat és vajkaramellásat, mindkettőt a Bonbonetti termékcsoportból. A teszt pedig sikeresen lezárult, mindkettőt fogyasztásra alkalmasnak találtam, bár megjegyezném, szükségesnek érzek néhány újabb íztesztet sürgősen elvégezni, csupán a csomagok tartalmának állandó kontroll alatt tartása végett. Hozzáteszem: kizárólag, egyedül azért, hogy ezeket aztán teljes szívvel, lelkiismereti gubancok nélkül tudjam ajánlani mindenkinek. 

Mindig, mindent, önzetlenül, a kedves olvasókét, ugyebár.

80. nap: Gyertyaláng a sötétben

Immár nyolcvan napja bosszankodom, panaszkodom, kritizálok és nyavalygok mindenen és mindenre, ami olyan szerencsétlen sorsra jut, hogy váratlanul belém botlik a nagyvilágban. Hogy ez sok, vagy kevés, annak eldöntését a kedves Olvasóimra bízom.

De helyénvaló lenne ez így? Ez a feladata, küldetése egy bloggernek? Hogy rávilágítson olyan apró, hétköznapi dolgokra, amelyek fölött sokan átsiklanak, legyen szó bármilyen apró-cseprő, szomorú vagy érzékeny témáról? 

Vagy csak arról van szó, amit oly sokan állítanak, miszerint a rosszról könnyebb beszámolni,  írni, megemlékezni, mint a jóról? És ha ez így van, vajon mi ennek az oka? Félelem, hogy az ember túlságosan kitárja a lelkét a világnak,  ami által gyengének, vagy legalább is sebezhetőnek mutatkozik embertársai előtt? Esetleg a társadalom embertelensége kényszerít rá minket arra, hogy azt a csekélyke kis jót, ami bennünket ér, őrizzük a lelkünk mélyén, vigyázva, nehogy kihunyjon az aprócska láng? Tényleg olyan nehéz dolog találni a világban valamit - bármit, ami van annyira becses, hogy önmagában, értékként kezeljük, és mások előtt is titkoljuk, ha úgy érezzük szükségét?

Ma levelet kaptam. Egy régi, nagyon kedves, messzi barátomtól érkezett. Igazi, kézzel írt, terjedelmes, hamisítatlan, gyönyörű levelet küldött, amiben gratulált a születésnapomhoz, és beszámolt arról, ami az utóbbi néhány hétben, hónapban történt vele. 

A barátommal személyesen soha nem találkoztam. Egy fórumon ismerkedtem meg vele, és akkor Ő még nagyon fiatal volt, szinte még kislány.  Hamar jóban lettünk egymással, és bár azt a bizonyos fórumot mindketten rövid idő elteltével magunk mögött hagytuk, de attól még folyamatosan kapcsolatban maradtunk egymással, hosszú-hosszú leveleket írtunk a másiknak, először kézzel, majd a technika tagadhatatlan előnyeit felismerve, e-mailben. 

Azóta, persze, felnőtt már, lassan készülődik az érettségire, zajlik körülötte a fiatalok nyüzsgő, egyszerre csodálatos és rémisztő élete. A továbbtanulás kényszere is ott kopogtat az ajtaján, és Ő még mindig bizonytalan, mihez is kezdjen az életben. De bármerre is fújjon a szél, rólam, a távoli, ismeretlen ismerősről idén sem feledkezett meg. 

És ha valamire emlékezni fogok ebből a karácsonyi-újévi szezonból, az bizonyosan ez a levél lesz. Sok kellemes, baráti impulzus ért az utóbbi néhány hét során, és Ő ezzel a kedves levéllel még inkább megerősített abban a hitben, hogy talán még nem késő, és még van remény az emberiség számára.

Nagyon köszönöm ezt neked, kedves Viki!

79. nap: Error

A netem valamiért ma reggel úgy döntött, hogy durcás módba megy át, és cefetül belassul. Nem tudom, ezt pusztán figyelmességből teszi-e, vagy van valami konkrét betegsége, de a változás szabad szemmel is érzékelhető. A Blogspotot 7 frissítés után volt hajlandó teljes egészében megnyitni (a belépés szintén érdekes művelet volt), a különböző közösségi izék esetében pedig hosszú perceket kell várni, hogy a kérdéses portálok életre keljenek. A Frímél megnyitása rémálom - bár korábban is az volt -,  a hírportálok olyanok, mint egy lecsupaszított ház vázszerkezete, a számos képet és videót tartalmazó oldalak megtekintéséről inkább nem is beszélnék.

Aggódni nem aggódom - nem először fordul elő, gondolom nem is a szolgáltatóm teljesen egyedi jelenségéről van itt szó, hanem valami technikai nyavalyáról, amit a cég emberei biztosan szorgosan próbálnak majd elhárítani. Amíg az ember élete során ez a legnagyobb probléma, amivel szembesülnie kell, aligha lehet oka bárminemű panaszra. Mert mi baj is származhat abból, ha belassul az Internet? Lassabban tudjuk megnézni a leveleinket? Lemaradnak a villódzó reklámok és animációk a képernyő széléről? Nem tudunk bankokat rabolni és túszokat ejteni a Mafia Wars-ban? Bagatell problémák ezek, lássuk be!

De valamiért mégis zavar a dolog. Idegesít a szenvedés, amit a gépem művel, gőzölög a fejem a forgó LOAD szimbólum meg a homokóra látványától, rosszallóan vonom fel bozontos szemöldökömet az összekuszálódott menüsoron és ikonokon. Vaknak és süketnek érzem magam, mintha egy börtöncellában ülve megszakadt volna az egyetlen kapcsolatom a külvilággal. És az a szomorú az egészben, hogy talán tényleg ez az igazság.

Nézhetnék ugyan tévét, de azon sosem az megy, amit én szeretnék, hanem amiért a csatorna korábban jogdíjat fizetett, és most a képembe törli a terméket, amit megvásárolt. (Rövid, zárójeles megjegyzés kívánkozik ide, egy délutáni megfigyelés okán: ugyan mióta állították át a CSI különböző sorozatainak besorolását korhatár nélkül bárki megtekintheti-re?  Eddig ott volt a 16-os karika, most meg simán mehet a Kúl Tévén a 15 órás idősávban? Mi a franc...?) Rádiót is hallgathatnék, ha hírekre vágynék, de tudom jól, hogy egyáltalán nem az zavar a dologban, hogy nem értesülök arról, ami a nagyvilágban történik. (Na, most ide megint lehetne egy zárójeles bekezdést írni arról, mennyire apró, csekély kis szeletkéjét látjuk és halljuk a hírekben azoknak az eseményeknek, amelyek a nagyvilágban történnek, de ebbe végképp nem szeretnék belemenni!)

Meglehet, annyira elkényelmesedtem attól, hogy minden adat és információ egyetlen gombnyomásra van, hogy elvonási tüneteim lesznek, ha homokszem kerül a gépezetbe? Vagy arra használom a netet, hogy az unalmas órákat kitöltsem hasztalan és szükségtelen böngészéssel, aminek most átmenetileg lőttek? Esetleg hozzászoktam, hogy az engem érintő kérdésekben a lehető legnaprakészebb vagyok, legyen szó bármilyen haszontalan tudásról?

Gyanítom, mindhárom dolog közrejátszhat bosszankodásom valódi természetében. Ha pszicho-doki lennék, biztosan tudnék alaposabb, részletesebb magyarázatot is adni, de mivel nem vagyok, inkább egyszerűen belekezdek egy meghitt imába, hogy ez a bejegyzés ne vesszen el valahol a Internet felbolydult, kavargó, hömpölygő áradatában.

78. nap: Édes a bosszú

A 65. napon említést tettem arról, milyen nehézségekkel és komplikációkkal jár, ha valaki olyan szerencsétlen sorsra jut, hogy karácsony után születik, és tortarendelésre adja a fejét. Azt talán elfelejtettem ugyan megemlíteni, hogy a süteményt magamnak, a rettentő rosszul hangzó harmadik X napjára szerettem volna igényelni, de most ez teljesen mellékes körülmény.

A lényeg, hogy az akkor átélt kudarcsorozat alaposan felbosszantott. Kiválasztottam hát az egyik közeli cukrászlétesítményt, ahol oly kedvesen utasították vissza igényeimet, hogy kedvem lett volna ott helyben belekezdeni egy tömeggyilkos karrierbe. Jól is hangzott volna az esti híradóban: A vendég, aki tortába fojtotta az alkalmazottakat! 

Gondoltam, utánanézek az alibijüknek, hátha tényleg én voltam a hülye, amikor benyitottam az ajtajukon, és ostoba kívánságokat terjesztettem elébük. Direkt nem mentem nyitásra, inkább csak úgy dél körül. Reméltem, ismeretlen arcok fogadnak majd, akiktől nyugodtan megérdeklődhetem, mikor lesz újra kapható friss torta a hosszú kihagyás után. Nos, az új arc stimmelt, nem állt fenn annak a veszélye, hogy bárki felismerjen (amire, egyébként jó esély lett volna, tekintettel arra, milyen remekül mulattak rajtam alig két héttel korábban). Viszont az is rögvest nyilvánvalóvá vált, hogy fölösleges kérdeznem bármit is, mert a pult rogyásig volt tömve millió fajta krémessel, tekerccsel, habos trutymóval - és természetesen tortával. Rengeteg, frissen készült, íncsiklandozó tortával. Direkt rá is kérdeztem: mind aznapi volt!

Fölöslegesnek éreztem megérdeklődni, mi a fenéért nem vállalták el akkor a mai határidőt két héttel korábban. Nem akartam a szemükre vetni, hogy ha az adott tortát felszeletelve képesek árulni, ugyan miért nem voltak képesek egyben elkészíteni azt nekem. Övön alulinak éreztem volna, ha a képükbe vágom: "Gyerekek, ez állati nagy bukta a részetekről! Nem túrós, hanem szopacsos!" Megfeledkeztem arról is, hogy felháborodva kérjem ki magamnak, hogy hülyének néztek, és ennek anno harsányan hangot is adtak. 

Én inkább megelégedtem egy ilyenfajta, csöndes, magamban hahotázó elégtétellel, és a bejegyzéssel, amivel a részemről lezártnak tartom az ügyet. Nincs unalmas tanulság, mellőzöm a konzekvenciák levonása, és marad a nyugodt, szerény ünneplés. 

Édes a bosszú, szó se róla... de még édesebb lenne az a fránya, flancos torta!

RETRO

Nini, kiadják újra az ősöreg klasszikust, a Commodore 64-et, alaposan felturbózva, a modern kor igényeihez igazítva. Az árról most még fogalmam sincs, de a masina egész biztosan sokakban erős, nosztalgikus érzéseket kelt, így a siker szinte garantálható. 

Erre tessék:

Részletek

77. nap: I need Hiro!

- It's a bird!

- It's a plane!

- It's a politician!

Csak, mert kedvem támadt ismét végignézni a Hősök első évadját. Időm nem tudom, mikor lesz rá ugyan, de majd csak kitalálok valamit. 

Video

Mellesleg érdekes húzás a TV2 részéről, hogy hajnali fél 2-kor kezdték el leadni a harmadik évad epizódjait. Sok logikát nem látok benne, hiszen ennyi erővel Telejósdát, vagy TV Shop-ot is sugározhatnának, a nézettsége azoknak sem lenne alacsonyabb a fent nevezett műsorénál. Biztosan morcos és pipa lennék, ha érdekelne a dolog, de mivel ez nem igaz, így még egy rövidke bejegyzés erejéig sincs kedvem puffogni az ügyön. 

Minek erőlködni?!

Megnéztem ezt a Holdhercegnőt... és meg kell valljam, alaposan felpaprikázta ezt az egyébként meglehetősen unalmas estét. Egyszerűen bűn rossz volt!

Egyrészt az egész értelmetlen. Logikátlan, ostoba, együgyű, nevetséges. Nem az a bajom, hogy ez egy gyerekfilm (illetve gyerekkönyv), mert az önmagában egyáltalán nem számít negatívumnak. De itt mintha nem tisztázták volna időben, hogy ki is az a bizonyos célcsoport. Egyszerre szólni időshöz és fiatalhoz nem kis feladat, és ebben az esetben a készítők alaposan fel is sültek. 

Az már a kezdet kezdetén érződött, hogy a forgatókönyvíró nagy bajban lehetett, amikor nekiállt könyvből mozgóképet gyártani. Mert bár érezni a történet elején a cselekmény menetét, de a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt olykor csúnya bakugrásokat kellett beiktatni, aminek következtében teljesen felületes és követhetetlen volt a szereplők egymáshoz való viszonyának alakulása.

És ha mindez még nem lenne elég, az egész történet folyamán unalmas, közhelyes, milliószor látott, tipikus filmes karakterek és ostobaságok tarkították a cselekményt. X, a főgonosz a főhősnőnk ellen áskálódik. Elhatározza, hogy elkapja. Ez eddig oké! A terve sikerül, a csapda bezárul. Miért ne, alakuljon hát így a történet! Na de kérdem én, ha kezdetektől az a terve, hogy kinyírja a mi áldott Holdhercegnőnket, mire vár, amikor ott a lehetőség? Miért jó, hogy először börtönbe veti, ahonnan később a csaj egy Uwe Boll szintű trükkel old kereket, miközben a néző csak fogja a fejét, és kínjában röhög? Mire jó, hogy fent nevezett gaz lator még legalább három alkalommal tudná bepótolni gyilkos tervét, ám azokban a pillanatokban erről megfeledkezik, és beéri pár lesújtó pillantással? Miért kell ennyire kiszámítható, nevetségesen bárgyú karakterfejlődést egyes szereplőkre ráerőltetni? A morcos nagybácsiról miért tudja már mindenki jó előre, mikor fog átalakulni aggódó rokonná, és miért kell milliomodszorra is eljátszani egy gagyi avégénfelbukkanokésmegmentek jelenetet a közhelybomba nevelőnővel? Miért kell megint szembesülni azzal, hogy az a főhősnő, aki a cselekmény fő konfliktusát megoldja egy öngyilokkal, képtelen halott maradni?

Ez eddig csak egyszerű fikázás volt, ami minden kétséget kizáróan feldúltságom eredménye. De lenne itt még valami. Egy kérdés, amire képtelen vagyok választ találni. Egy talány, aminek megoldásához kérném valamennyi kedves olvasómat, segítsen hozzá! Tehát: miért kell minden rohadt gyerektörténetnek a világ megmentéséről szólnia? Miért nem lehet a fiataloknak szánt termékeket fiatalok számára jobban befogadható, értelmes konfliktushelyzetekre kihegyezni? A film, egyébként, csupán attól sorolható a gyerekmozi kategóriába, mert a nagy hőstetteket különböző ostoba, szánalmas csetlések és botlások közepette teszik meg, teletűzdelve lelombozó poénkodással és minimum 10 percre előre kiszámítható eseménysorokkal. 

Lassan már én kezdek szégyenkezni azon, hogy világmegmentős történeteket agyalok ki, amióta képes vagyok gondolkodni. És úgy fest, tök fölösleges évtizedeket törni a fejem azon, hogy ezt a lehető legközhelymentesebb formában tegyem. Elég csak a szokásos séma, az ötletek meg mehetnek a francba. 

De tudom, biztos megint bennem van a hiba...

76. nap: Az érem másik oldala

Odakint süvít a jeges szél, hajladoznak az ágak, repkednek a cserepek a tetőkről, de otthon, a lakásban csend van és béke. Minden tennivaló automatikusan halasztódik, a hajnali ébredések és éjszakázások helyett most a pihenés napjai következnek. 

Rántott csirke rizi-bizivel az ebéd, desszertnek pedig diós bejgli, szalon- és gumicukor a menü - az ünnepek alatt félredobom a fogyókúra és az egészséges életmód valamennyi elkorcsosult beidegződését. A karácsonyfámat tegnap többé-kevésbé feldíszítettem. Műanyag, sok éve megvan már, de tavaly és tavalyelőtt eszembe sem jutott, hogy elő kéne vennem a dobozából. 

Manapság, valamiért az az érdekes szokás terjedt el, hogy egyetlen színt használnak a díszítéshez. Gömbök, szalagok, angyalkák, csokidesszertek, üvegből és műanyagból fröccsöntött, amorf figurák mind-mind hasonlóan festenek a zöld alapot biztosító ágak sűrűjében. Én viszont nem követem ezt a divatot, aminek következtében a fámon a színek káosza uralkodik. Szeretem a káoszt.

Tévét nem nézek, rádiót nem hallgatok; olvasgatok, üldögélek, a holnapi napot tervezgetem. Sokaknak karácsony másnapja az utazásokról, rokonlátogatásokról szól, de ebben az esztendőben számomra ez a legnyugisabb nap a három közül. Senki nem vár rám, és én sem várok senkit. Jól van ez így.

Nem gondolok a jövő évre, nem olvasok híreket, nem borzolom a kedélyállapotomat fölösleges bosszúságokkal. Még a szilveszteri habzsi-dőzsi is a távoli idők ködbe vesző eseményének tűnik csupán. A reggeli ébredés után olvastam egy kicsit, délután szintúgy, vigyázva arra, nehogy túl hamar kivégezzem az éppen aktuális könyvet. Nem sürget semmi, nem is sietek hát semmivel. Ezen a napon nincs hova.

Most pedig nézzük a dolog másik oldalát. 

Ez egy rohadtul ingerszegény nap, amikor is biztosra vehetem, hogy az ég világon semmi érdekes, fontos, említésre méltó dolog nem fog történni velem. Még az utcára sem tudok kimenni sétálni, hála a cudar időjárásnak. Hogyan várhatom hát el, hogy bármi izgalmasról tudok majd e blog hasábjain beszámolni? 

Üres, lapos, felejthető szombat, ami már akkor nyilvánvaló volt, amikor reggel kinéztem az ablakon, és láttam, hogy még a Napban sincs túl sok kedv és hajlandóság arra, hogy süssön egy picit. Az eső hol szakad, hol zuhog, hol csak csöndben szemerkél, az orkán erejű széllökések letépik a kapucnit a kobakomról, miközben egyre csak azt lesi az ember, mikor omlik rá a magasból pár négyzetméternyi vakolat. 

Az éttermek zárva, tegnapról kell hamit melegítenem, pedig szívesen ettem volna valami jót egy közeli kajáldában, ha már a főzés a konyhám roggyant állapota miatt nem túl bizalomgerjesztő gondolat. Édességből az utóbbi egy hét durva fogyasztási adatai után most már elég volt erre az esztendőre, a piálásból szintúgy.

A tévében a szokásos, unalomig ismételt műsorok, a rádióban az átlagosnál is rosszabb zenék, a politikától meg hányingert kapok. Unalom és reménytelen várakozás dominálja a csigalassúsággal múló órákat, és kétségbeesésemben tényleg nincs jobb ötletem, mint hogy elhatározom: este megnézem a Holdhercegnő című mesefilmet valamelyik kereskedelmi adón. Bízom abban, hogy legalább ez képes lesz némi színt vinni ebbe a napba.

Na, azt hiszem, ez a bejegyzés kellőképpen PC-re sikeredett. Most már nem vádolhat elfogultsággal senki!

75. nap: Ami idekívánkozik

Karácsony van, és én, e jeles alkalmat megragadva szeretném megköszönni valamennyi látogatónak, olvasónak, hozzászólónak, hogy eddig megtisztelt kitüntető figyelmével és bizalmával. És bár az eredeti tervem az volt, hogy az Egy évet magamnak, kizárólag saját szórakoztatásomra írom, de örülök, hogy ördögi tervem napvilágra került. 

Kellemes, békés karácsonyt mindenkinek!

És most ideje, hogy véget vessek a nyáltengernek, és könnyedebb vizekre evickéljek. A tévében épp most megy a Nincs kettő négy nélkül című, klasszikus Bud Spencer - Terence Hill film, és én, egy jókora adag bor, kávélikőr és tegnapról maradt rumocska elfogyasztása után, kissé bódult állapotban folyamatosan azon gondolkodom, vajon megismerném-e magam, ha egyszer szembejönnék velem az utcán. Egyáltalán feltűnne a dolog? 

*Vállrándítás, legyintés, a gondolat elhessegetése. Tudom jól, ilyen ostobaságon aligha agyalnék ennyit, legalább is józanul biztosan nem. De évente egyszer talán még belefér.*

74. nap: Az utolsó láncszem

Végre megvan! Beszereztem! Megtaláltam! Teljes a gyűjteményem! Kezdődhet tehát az olvasás!

Magyarországon, fordításban eddig 10 Gotrek & Felix regény jelent meg, a Szukits Kiadó gondozásában. És hosszú hónapok várakozása, keserves kutatásai és reményvesztett nyomozása után végre sikerült rátenni a mancsomat a sorozat utolsó, hiányzó példányára is! 

 

Akik nem ismernék a Warhammer fantasy univerzumának leghíresebb párosát, nekik röviden felvázolnám, miről is szól a móka. Van ugyebár egy törpe, aki egy, az olvasók számára ismeretlen bűn elkövetése miatt kegyvesztett, kitaszított lett. Egyetlen mód van rá, hogy nevéről lemossa a gyalázatot: felcsap Trollvadásznak! E különös kaszt tagjainak az az egyetlen célja, hogy felkutassák és megküzdjenek Öregvilág legiszonyatosabb, leghalálosabb, legveszedelmesebb és legalantasabb teremtményeivel. Ez, azonban még édeskevés az üdvösséghez, mert a feloldozás elnyeréséhez bele is kell pusztulniuk a próbálkozásba. Ha ez megtörténik, elnyerik a bűnbocsánatot, amiért addig küzdöttek. 

A sorozat mozgatórugója tehát ez az alaphelyzet. Gotrek Gurnisson hatalmas baltájával felfegyverkezve nekivág a világnak, hogy dicsőséges halált haljon. Ám ez mit sem ér, ha nincs, aki erről megemlékezne, és hírét vinné a törpéknek a trollvadász dicsőséges életéről, valamint haláláról. Itt jön a képbe Felix Jaeger, a renegát nemes, aki egy részeg mámorban átmulatott éjszaka botor módon megesküszik Gotreknek, hogy vállalja ezt a hálátlan szerepet, és felcsap krónikásnak. Később, persze, ezerszer megbánja ezt, de akkor már nincs módja kihátrálni az ígéretéből, és a törpét a pokol fenekére is követnie kell, bármennyire is ellenzi ezt minden porcikája. Azonban van itt egy kis bibi: Gotrek, akármennyire lelkiismeretesen igyekszik, képtelen találni valakit, aki végre jobbnak bizonyulna nála. Démonok, óriások, sárkányok, ork hordák hullanak el csapásai nyomán, ám céljához nem sikerül közelebb jutnia. Újabb és újabb ellenségek után kutatva bolyong hát a fantasy műfaj egyik legkülönösebb párosa, és senki nem tudja, hol és mikor érnek véget a trollvadász megpróbáltatásai.

 

A részeket, sajnos, eddig nem sikerült sorrendben végigolvasnom. Ám végre elérkezett az idő, hogy végre megtudjam, milyen élményt jelent 3,5-4 ezer oldalnyi tömény mészárlás, ami pont abszurditásával és brutalitásával válik szórakoztatóvá. A warhammer világára egyébként is a végletek jellemzők - az orkok nagyon orkosak, a törpék nagyon törpések, a szörnyek nagyon szörnyesek. A túlerő itt legtöbbször százszoros erőfölényt jelent, a reménytelen küzdelem valóban, szó szerint kilátástalan, ugyanakkor ez inkább felcsigázza, felpaprikázza a trollvadászt, nem pedig elkedvetleníti. Épp az ellenkezője a helyzet társa, Felix esetében, és kettőjük örök civakodása állandó színfoltja a köteteknek.

A sorozat felénél ugyan íróváltás történt, William King után Nathan Long következett, ez azonban egyáltalán nem ment a könyvek rovására. Az oldalszám drasztikusan megnövekedett, de a hullahegyek maradtak, az állandó, visszatérő mellékszereplőkhöz hasonlóan. 

Itt van tehát a karácsonyi üresjárat, ám én már biztosan nem fogok egy percig sem unatkozni. Ha pedig bárki kedvet kapna egy vidám mészárláshoz, ne habozzon, adjon egy esélyt a duónak!

Fééék!

Talán az eddigi legélethűbb, legrealisztikusabb FAKE videó, amit életemben láttam! Brutálisan jó az effekt, és remekül példázza, milyen kellemetlen mellékhatásai lehetnek egy ártatlanul induló ijesztgetésnek. De ismétlem, ez csak kamu. Le a kalappal az effekt készítői előtt! 18+ (napiszar.hu nyomán).

 lyutúb klip

73. nap: Dilemma

A helyzet a következő: van nekem egy, durván 5 éves, elavult, kicsit lassú, a közel- és távolabbi múlt játékainak és egyéb programjainak futtatására gyakorlatilag teljesen alkalmatlan számítógépem. Az egyik DVD meghajtója már korábban elfüstölt, bő másfél éven keresztül hallgatnom kellett egy vijjogó sziréna állandó nyüszítését a ház mögül (a két ügy egyébként, mint kiderült, összefüggött), és olykor, bekapcsolás után a szerkezet megkergül, és semmitől sem zavartatva magát, egy laza kattanást követően újraindul. Hiányosságai ellenére viszont nagyon a szívemhez nőtt az évek során a drága, állandó vagy éppen visszatérő, mókás hibáival pedig együtt tudok élni.  

És van egy telefonom, ami még a számítógépnél is idősebb. Az évek pedig megtették a hatásukat, és nem csupán a külső jegyekben. A funkciók közül időről időre egyre több dönt úgy, hogy egyszerűen megszűnik létezni, az akkumulátor röpke két percnyi duma, esetleg 5 darab SMS fogadása után pedig bemondja az unalmasat. Mindennek tetejében pedig a beszélgetés hangerejét sem tudom változtatni, aminek köszönhetően minden szófoszlány csupán suttogásként ér el hozzám. Szánalmas egy jószág, elismerem, de mégiscsak az enyém.

Mindkettőben - a nyomorult gazdájukat leszámítva - az a közös, hogy alaposan megérettek egy cserére. A számítógépre szükségem van, illetve lesz, amikor majd jövőre megjelenik néhány játék. A telefon jelentősége sem elhanyagolható, hiszen az általa okozott bosszúságok és kellemetlenségek sorát a végtelenségig tudnám ecsetelni.

Olykor a vagy-vagy, máskor inkább az is-is párhuzamok irányvonalára terelődnek a megoldást sugalló gondolatmenetek, ugyanakkor a végeredmény mindig a ráérek én még ezt eldönteni felkiáltásnál köt ki. Tétova nyugalmam ugyan nem teljesen alaptalan, viszont a technika vívmányainak elavulása által létrejött problémák kezeléséhez egy tapodtat sem visz közelebb. 

Az a nagy, büdös helyzet - ami az én esetemben egyáltalán nem számít szokatlannak vagy meglepőnek -, hogy hezitálok. Az anyagi vonatkozásokon túl felmerülnek egyéb aggályok is, amelyeket le kellene küzdenem a változtatás érdekében. Ám előbb meg kéne fejtenem, pontosan mik is azok az aggályok! Úgy is mondhatnám, azon dilemmázom, milyen dilemmák is mozgolódnak bennem. Ha megfejtem őket, szólni fogok mindenkinek, ígérem!

72. nap: Társasjáték megjelenések

Jövő év elején két, remekbe szabott társasjáték is megjelenik majd, amelyek közül szinte lehetetlen eldöntenem, melyiket várom jobban. Az egyik egy klasszikus, táblás cucc, Lovecraft Call of Cthulhu világában, a másik pedig egy kártyajáték, ami a Warhammer fantasy univerzum Blood Bowl nevű sportjának kiváló hangulatát és rendszerét hivatott visszaadni.

Jelenleg még nem közöltek napra pontos megjelenési dátumot egyik cím esetében sem, de aggodalomra nincsen semmi ok! Ha kártyázni támad kedvem, ott a Space Hulk, a Call of Cthulhu, vagy éppen a Warhammer: Invasion. Táblás játékban sem szenvedek hiányt, hiszen a polcomon díszeleg az Arkham Horror, a Talisman, továbbá a Horus Heresy is. Nekem most mégis ezek kellenének, pedig egyiket sem úgy tervezték, hogy egyedül is játszatóak legyenek (bezzeg az Arkham Horror és a Space Hulk esetében ez nem volt megoldhatatlan feladat...). Hiába, nincs mit tenni, ilyen az emberi természet.

71. nap: Jótanács

Az élet ma egy újabb okosságára tanított meg, és ezt, a Ti és a saját okulásomra íme, megosztom Veletek, kedves Olvasók! 

Zanzásítva, a vadhajtásokat lenyesegetve, csupaszon és egyszerűen így szól: soha, senkinek ne ígérd meg egy kora délelőtti, békés pillanatodban, hogy Te majd őt jól megvárod a lakásodban, függetlenül attól, hogy mikor lesz ideje meglátogatni! Különösen akkor ne tégy így, amikor az illetőnek még közelítőleg sincs halvány sejtése sem arról, hány órakor tud majd beugrani hozzád a kérdéses napon! Erre még úgy se vállalkozz, hogy tisztában vagy vele: fontos dolgokat fog hozni neked, a címzettnek, aki türelmesen várakozik rá a négy fal között. Vesd el a gondolatot még úgy is, hogy egyébként, különösebben nem vagy rászorulva arra, hogy elhagyd lakásod biztonságot sugárzó, kellemes, hívogató közegét! Dühösen csapj rá saját kis kezedre, ha erre adnád a fejed, bármennyire is csábítana egy nyugis nap gondolata, amelyben egyedül csak Te vagy, meg egy izgalmas könyv! 

Az élet, ezt az elvet szem előtt tartva, sokkal kevesebb feszültséget és idegességet tartogat majd számotokra, meglátjátok!

De ha már beütött a baj, és Te hű maradtál könnyelműen tett, bohém ígéretedhez, akkor feltétlenül ajánlom számodra a következő taktikákat a házi őrizet érzésének tompítására.

1. Takaríts! Erre mindig van ok, ugyanakkor számos remek kifogás is létezik, miképp tolható egyre távolabb ez a sokak által kellemetlenek ítélt foglalatosság. Ám aki a fent nevezett helyzetben találja magát, ne habozzon, és lásson neki a porszívózásnak, felmosásnak, portörlésnek! Csak úgy repül az idő, meglátjátok!

2. A Don Pepe a legjobb barátod, így tegyél róla, hogy megfelelő figyelmet és energiát szentelj a kapcsolat ápolásának! A szalámis pizzát javaslom, dupla sajttal, esetleg némi erős feltéttel megtoldva. A kukorica sem tesz neki rosszat! És legalább tudod, hogy maximum fél óra várakozás vár rád, míg megérkezik a hami! Egy biztos pont az örökös, nagy bizonytalanság bűzös mocsarában.

3. Hosszasan gondolkodj el arról, mit fog tartalmazni a napi, aktuális blogbejegyzésed! Hidd el, leköt, és addig sem várod annyira a kapucsengő üdvözítő csilingelését! De őrizd meg a hidegvéredet, nincs okod arra, hogy panaszkodj, magadnak ástad a vermet, és szépen bele is sétáltál. Nézd inkább a jó oldalát: a türelem nagy erény, és hála előrelátónak nem nevezhető ígéretednek, ezen a szent napon módodban áll gyakorolni is azt.

És ha már eddig eljutottál, biztosra veheted, hogy jócskán benne jársz a délutánban. Megereszthetsz hát egy bátortalan telefont a jóember felé, akire egész nap vártál, és megtudhatod tőle, hogy még legalább egy óra, míg odaér. Ekkor pedig inkább örömöt és megkönnyebbülést érezz, sem mint dühös haragot. Ismétlem: magadnak köszönheted az egészet, ne lepődj meg hát, ha azt kapod, amit kértél!

Mindez, persze, csupán okító szándékkal került fel ide, s nem szeretném, ha bárki azt hinné, hogy jómagam kerültem ilyen kellemetlen helyzetbe. De most mennem kell, mert félő, hogy kihűl a pizz...izé... khm. Szóval további szép napot mindenkinek!

70. nap: Olcsó játék

Van nekem egy nagyszerű logikai játékom, még a régi, szép időkből. Íme!

Mint látható, egy végtelenül egyszerű kis szerkezetről van szó. Egyetlen fa tábla, amelyen likak vannak, és ezekben - egyetlen kivételtől eltekintve - szintén fából készült pöckök vannak elhelyezve. A játék működése a felhasznált anyagok bonyolultságával és összetettségével vetekszik: abba az egyetlen (illetve a lassan felszabaduló összes többi) üres részbe kell átrakosgatni a 32 pöcköt vízszintes, függőleges vagy átlós irányban, egyenként. A lényeg, hogy mindig egy másik pöcök felett kell elhaladni, aminek következtében az áthidalt fadarabocskát eltávolíthatjuk a talapzatról. Nem lehet azonban egy lépéssel ész nélkül átugrani a fél táblát, hiszen az indulás és a végállomás (egy üres lik) között egyetlen pöcök fölött kötelező áthaladni a fent nevezett irányokban. A cél, hogy a végén mindössze egy maradjon meg, bárhol is legyen az. 

Látható, nem egy túlbonyolított, zavaros rendszer jutott neki, ám ennek ellenére zseniális a szerkezet! Már a harmadik-negyedik átdugdosás után elkerülhetetlenné válik, hogy alaposan megtervezzük a következő lépésünket, és nagyon fontos, hogy vigyázzunk, nehogy bárhol hátramaradjanak magányos, elszigetelt pöckök, amelyeket később már nem lesz lehetőségünk kimozdítani a helyükről. A menet kezdetén üresen maradt likat természetesen mi választhatjuk meg, ügyességünk és gyakorlottságunk függvényében. Egy középtájon szabadon hagyott pont könnyebb, egyszerűbb és gyorsabb játékot tesz lehetővé, míg ha valamelyik sarkot jelölünk ki kezdő pozíciónak, jóval komolyabb kihívásra számíthatunk.

Na, ma dél körül nekiültem e régi, nagy kedvencemnek, és legalább harminc menetet lezavartam egy ültő helyemben. Remek kikapcsolódás volt, élveztem a logikai kihívást, szitkozódtam, amikor csúnyán benéztem valamit, és rettentő mód örültem, amikor sikerült lekopasztanom a táblát. Olyan fifti-fifti végeredmény körül zártam, ami miatt kicsit csalódott voltam, de tudom, csupán magamat okolhattam érte. A kezdő pozíciót menetről menetre váltogattam, így nem eshettem abba a hibába, hogy egy korábbi meccs tanulságait felhasználva könnyebben boldogulok majd. 

Egy szó, mint száz, majdnem öt óra szállt tova úgy, hogy fel sem tűnt az idő múlása. Nagyszerűen éreztem magam, amihez nem volt szükség komplikált, zavaros, ellentmondásos szabályokra, millió karton- és műanyag jelzőre, ezernyi kártyára, amelyből majd saját paklikoncepciókat építhetek ki. Nem kellett számítógép, konzol, sőt, még társaság sem. Nem kellett ismert frencsájzokat megvásárolni a készítőknek, hogy  én, a játékos, otthonosabban érezzem magam. Nem volt szükség arra, hogy a tévében állandóan mutogatott figurák, képek és színek díszítsék a játékfelületet. Elég volt némi csupasz fa, meg egy vidám logikai rendszer, és máris kész a boldogság. És erről a receptről sosem lenne szabad megfeledkeznie senkinek, legfőképpen a karácsonyi ajándékvásárlás kellős közepén.

69. nap: Taste of Power

A 64. napon rávilágítottam arra a felháborító hiányosságra, miszerint a zselés szaloncukrok eltűntek a boltok kínálatából. Azonban a blogom ezúttal is bizonyította rettenetes, mérhetetlen hatalmát és befolyását! Mert mit láttam ma délelőtt az egyik közeli ABC eldugott zugában feltűnni? Bizony, mindenki kitalálhatta már az eddigiek után: ezt! Vásároltam is belőle egy csomaggal, pusztán bizonyítékként.

Meglehet, tényleg Chuck Norris keze van a dologban. Annak mindenesetre örülök, hogy a blogom ilyen komoly hatalommal bír! Érzem, miként áramlik a természetfeletti energia az ujjaim között, ahogy a billentyűzetemen kopogtatva szavakat formálok. Mámorító! Az Egy év túlnőtt rajtam, immár komoly tényező a hazai és a nemzetközi porondon. Királyok, elnökök, politikusok és forradalmárok táplálékává, útmutatásává és iránytűjévé váltam. Néhány panaszos szavam hatására világok dőlnek romba, vagy épp emelkednek fel a dicsőség örök időkig fennen ragyogó magasságaiba. 

A példa is remekül bizonyítja ezt: csupán szólnom kellett, máris megérkeztek az első zselés szaloncukor szállítmányok. Ha jobban belegondolok, legközelebb talán fel kéne emelnem a hangom a lottó ötös megnyerésével kapcsolatban is. Úgy fest, tényleg csak ennyin múlik a dolog!

68. nap: Egy baleset utóhatásai

A minap épp az orrom előtt történt egy kisebb baleset. Egy autós - igazi ifjú titán, akinek ugyan érettségije még nincs, de már a szülők 10 milliós autót tolnak a feneke alá - rosszul vett be egy kanyart, aminek következtében a kocsi nekicsapódott a járdaszegélynek. Az első lökhárítója tropára ment, az egyik kerék felfüggesztése szintúgy, de ezen túl nagy baj nem történt. A tejfölösszájú kölyök alaposan megszeppent, gondolom, nehezen jutott hirtelen eszébe olyan magyarázat a történtekre, ami után odahaza nem kevernek majd le neki néhány jól irányzott, megérdemelt nyaklevest. 

Nem sajnáltam. Egyértelműen ő volt a ludas, rossz volt az ív, amin kanyarodni szeretett volna, ráadásul túl gyorsan is hajtott. Három méterről az ilyet elég jól megfigyelheti az ember. Mikor láttam, hogy nem esett baja a hülyegyereknek, tovább bandukoltam.

De most nem is az élet nagy igazságtévő mivoltáról szeretnék értekezni, hanem egy olyan dologról, amely, eddig azt hittem, csupán a filmekben létezhet. Az történt ugyanis, hogy a műanyag (vagy tudja a fene, miből csinálják már a lökhárítókat) reccsenésének pillanatában, mögöttem vagy tíz méterre, felsikított egy nő. Pusztán a hang, és talán maga a baleset hatására. Hátranéztem, és ott állt, földbe gyökerezett lábbal, a kezeit rémülten az arca elé tartva. Olyan egyetemista korú lehetett. Döbbenetes volt!

Én is voltam ezzel így, nem is titkolom; féltem, rettegtem, megijedtem az erős zajoktól. Aztán elkezdődött az óvoda első éve, és utána hamar kinőttem a dologból. Úgy fest, másoknak, annyira ez még nem jött össze.

Az ügy, különben, tanulságos olyan szempontból is, hogy épp a napokban fogadtak el egy törvényjavaslatot, ami megtiltaná a kereskedelmi televíziók és rádiók számára, hogy a hírműsorok 20 százalékánál több időt szenteljenek a különböző bűncselekményekre, balesetekre, meg egyéb, szenzációhajhásznak tűnő eseményekre. Először jó ötletnek hittem a kezdeményezést. De miután megtapasztaltam, milyen riadalmat vált ki egyesekből egy, a fentihez hasonló balesetecske is, már nem vagyok olyan biztos a dolgomban. Úgy fest, egyesekre még tényleg ráfér, hogy alaposabban megdolgozzák kicsi, édes, habos-babos, rózsaszínű felhőkön úszkáló, ártatlan, cuki lelkivilágukat.

Mert a világ sajnos rohadtul nem olyan, amilyennek azt szeretnék velünk elhitetni. Burokba zárnak bennünket, cenzúráznak sok mindent, ami esetleg felnyithatná a szemünket a valóságra. Jó példa volt erre, amit a különböző tévécsatornák csináltak az iraki háború idején. Kamu, megtévesztő, lebutított anyagokat nyomtak, nehogy bárki szembesüljön a ténnyel, hogy a harcokban bizony emberek sebesülnek és halnak meg. Erre az átverésre, egyébként nagyon helyesen, többen fel is hívták a figyelmet.

Na de mi a helyzet a hétköznapokkal? Elárulom: ugyanez. Szűrők sokaságán jut el csupán a valóság apró szelete az emberekhez, hogy azok nyugodtan, békésen éljék tovább életüket. És még van képük bemagyarázni azt, hogy a sok borzalom hatására válik érzéketlenné a jónép mindennemű szörnyűség iránt? Hát mitől váltanának ki bárkiből is érzelmeket olyan anyagok, ahol egy lezuhant repülőből annyit látunk, hogy valami a háttérben füstöl, meg vágóképnek benyomnak egy égő bőröndöt? Mi a fene okozna megbotránkozást egy gyilkossági ügy kapcsán, amiből, ha igazán durvák akarnak lenni, összesen mutatnak egy véres kést, vagy a tettes fotóját?

Nem azt mondom, hogy a másik véglet jó volna. Aki nem akar durva dolgokat látni a tévében vagy az Interneten, annak meg kell adni az esélyt, hogy ezeket elkerülhesse. De az sem jó, ha annyira puhányokká nevelik az embert, hogy azok, a fenti példához hasonlóan, egy durrdefekttől vagy egy koccanástól gyakorlatilag sokkot kapnak. 

Vagy megint én vagyok a hülye? Aki túlélőfelszereléssel jár mindenhova, és a világháló segítségével gyakorlatilag tényleg mindent látott már, amit ember láthatott? Mint oly sokszor, talán most is a legüdvösebbnek az arany középút számítana. De az, attól tartok, túl durva lenne már a fogyasztói társadalom szorgos katonái számára.

67. nap: A megszégyenített viking

Íme, az ország fája. Erdőhorvátiból hozták a fővárosba, hogy feldíszítve kiállítsák a Kossuth téren. Durván 16 méter magas, kábé egy tonnát nyom, és 35 esztendős korában hunyt el. Azt mondják, muszáj volt kivágni. A többszöri árvíz kilazította a gyökereit, meg hát, öreg is volt már szegény. Veszélyt jelentett az emberekre, hiszen állítólag bármikor kidőlhetett volna. De kiállítani, szerencsére, azért még jó.

Valamiért, erről a régi, szép idők Taigetosza jut eszembe. A hegység, amelyről, a legendák szerint a spártaiak egyeseket fizikai vagy épp szellemi korlátozottságuk okán lelöktek a tátongó mélységbe, hogy biztosan halálukat leljék. A fenyőt is egyesek ezen a ponton már alkalmatlannak tartották az életre, tettek hát róla, hogy az véget is érjen számára. Csupán annyi különbség van az ókori görögök és a modern kor gyermekei között, hogy azok ott,  a régmúlt időkben a barbár hordák állandó fenyegetései közben sem mutogattak felcicomázott hullákat trófeaként.

Vagy, akár, hasonlíthatjuk egy vikinghez. A múlt egykori harcosai között ritka volt a természetes halál. Ebből kifolyólag az számított dicső végnek, ha a bátor szívű, marcona férfiú úgy távozott a túlvilági Valhallába, hogy a lehető legtöbb ellenséget vitte magával. Ha viszont nem ily magasztos úton ért véget az illető földi pályafutása, az sokak számára komoly szégyen lehetett. 

És ezzel a fenyővel most éppen ez a szégyen esett meg. Elvették tőle az esélyt, hogy ha már mennie kell, távozásával valami igazán nagyot durranthasson. Hogy életében először és utoljára a címlapokra kerüljön. Feltételezett önkéntes kidőlésétől megfosztva nem volt módja magával vinni néhány kis pondrót, akik, bár embereknek hívják magukat, számára egyszerűen az ellenséget jelentették.

Mert nincs kétség, hogy a fenyőfák számára, amiket baromfikhoz hasonlóan állítanak elő évről évre, ipari mennyiségben, a legkomolyabb, leghalálosabb ellenség az ember. A lények, akik születésüktől pusztulásukig hasznosak, áldozatául esnek az élősködő fajnak, amelynek egyedei születésüktől pusztulásukig kártékonyak. Groteszk egy korban élünk, kétség sem férhet hozzá!

66. nap: Ez kell!

Bezony, de még mennyire, hogy kell, és meg is fogom vásárolni a napokban! Harlan Phineas Versh. Remek figura, bár nem Games Workshop, hanem Privateer Press termékről van szó! De a méretarány hasonló, és igaz, ami igaz, remekül mutatna a leendő Witch Hunter csapatomban! 

A festése nem tűnik egyszerűnek, ám terveim szerint megmaradok a fenti kép sötét tónusainál, árnyékolásánál és összképénél. Valószínűleg több feketét fogok használni, de mindent összevetve igazán hangulatos modellről van szó még így is! A Kristálycsarnokban csupán 1440 pénzt kérnek érte, ami bőségesen a megéri kategóriába sorolja a kis drágaságot. Ha jól tippelek, ragasztani csupán a jobb karját kell, de ha szerencsém van, még azt sem.

Uccu neki, induljunk hát egy vidám bevásárlásra!

65. nap: Tortattack!

Nem örülök, hogy a tegnapi bejegyzés panaszáradata után ismét a fogyasztói társadalom hiányosságaira kell felhívnom a figyelmet, de egy furcsa jelenség tűnt fel nekem, ami mellett nem mehetek el szó nélkül.

Történt ugyanis, hogy a sors szeszélye folytán egy szerencsétlen flótás nyomorúságos születésnapja éppenséggel pont egy karácsonyi utáni dátumra, december 27. napjára esik. Elindultam hát, hogy figyelmes gesztusként szerezzek, rendeljek az illetőnek egy tortát. Esterházy, teljesen klasszikus, egyszerű, hat szeletes verziót gondoltam ki, és én, kis butus, azt hittem, ezzel egy teljesíthető célt tűztem ki magam elé. De csúfondárosan befürödtem! Ó, de még mennyire!

Értem én, hogy mégiscsak szünnapok utáni időpontról beszélünk, meg nem várható el az sem, hogy a cukrászok munkaidőben... cukrászkodjanak. Ugyanakkor mégis motoszkál bennem egyfajta kétkedés, hogy azért itt, valami, mégsincs rendjén. Mindenki látja maga körül, hogy túlkínálat van mindenből, a boltokban és üzletekben elképzelhetetlen a hiánycikk fogalma, és még a legproblémásabb, legnyafibb ügyfelek igényeit is igyekszik kielégíteni mindenki, aki szolgáltat. Legalább is valami ilyesmiről szól a fogyasztói társadalom szebbik arca. Épp csak erről kis hazánkban hajlamosak elfeledkezni. Millió példám lenne erre, mondhatni erről szól az életem, de ezektől most megkímélném kitartó olvasóimat. Inkább csak nézzük meg az én ajándéknak szánt tortám esetét.

Kezdjük ott, hogy hat szeletes kiszerelés nincs. Hogy miért, az rejtély, talán még a cukrászdák dolgozói előtt is. Nagyravágyó igényeim közlése után bizonyos helyeken szomorúan csóválták a fejüket, máshol pedig egyenesen döbbent csöndet és némaságot váltottam ki az eladókból. Tipikusan olyan helyzet, ami után biztosra vehetem, még sokáig fogják azt a kretént emlegetni, aki olyan, égbekiáltó blődséggel állt elő, mint a hat szeletes Esterházy gondolata. Mindenesetre örülök, hogy ezen kedves hölgyeknek szereztem pár vidám pillanatot. 

Na de lépjünk túl ezen, luxuscikk a kis méretű sütemény, a forma beszerzése drága, és különben is, ott van a nagyobb. A vevő meg eszi, nem eszi, nem kaphat mást. Viszont milyen furcsa megfontolás készteti arra a cukrásztársadalom színe javát, hogy 27-én ne akarjanak eladni süteményt? Nincs fagyasztójuk, ahová betehetnék a hétvégére? Esetleg fennakadást okozna, hogy aznap reggel három tortalapra rákenjenek egy spatulával némi krémet, rábiggyesszenek a tetejére egy fehér mázat, aztán készen is vannak? Jó lett volna nekem az délután is, nem sürgős annak, akinek szánom, de erre is csak lemondó sóhajokat és rosszalló pillantásokat kaptam válaszul. 

Mindegy, egyszer talán majd megértem a világ nagy dolgait és kérdéseit. Addig meg azt üzenem annak az idióta születésnaposnak, hogy a tortát felejtse el, ebben az országban, abban az időszakban ne is álmodjon róla. Inkább fogyókúrázzon, úgyis ráfér! 

64. nap: Ütközetben eltűnt

Van a karácsonynak néhány elengedhetetlen velejárója. Nem kell nagy, transzcendens dolgokra gondolni, most inkább maradjunk meg az egyszerű nyalánkságok szintjén. Ezek pedig a következők: diós bejgli, (szigorúan csak diós, a mákosat annyira nem kedvelem) habcsók (lehetőleg fehér, mindenféle cicoma és gyanús állagú ételfesték nélkül), és szaloncukor. Bitang sok szaloncukor!

Az első tétellel évről évre mindig gondban vagyok. Árulják azt, bármerre megyek, az orrom alá dörgölnének néhány rúddal úton-útfélen, de én mégis legtöbbször kivárásra játszom. Arra, hogy valaki ajánljon nekem egy helyet, ahol mind árban, mind minőségben elfogadható színvonallal találkozom. Általában bejön ez a módszer, hiszen azért egyáltalán nem számít kuriózumnak az a sütemény. 

A habcsók már könnyebb dió. A választék itt is nagy, ugyanakkor jóval kisebb a kockázata annak, hogy mellényúljak. Nüánsznyi különbségek a gyártók termékei között, ráadásul filléres tételről van szó, így nagy kár akkor sem éri az embert, ha az általa vásárolt, keményített, cukros tojásfehérje esetleg pocsék lenne. Már hetekkel ezelőtt kinéztem a helyet, név szerint a Jégbüfét, amely közreműködésével kihúzhatom ezt a tételt a bevásárlólistámról. 

A szaloncukor, illetve a SOK szaloncukor kérdése pedig egyértelműnek tűnhet. Két ízesítés jöhet összesen szóba, a marcipános, valamint a zselés. Az előző tiszta sor, Milka lesz a kiválasztott, kétség sem férhet hozzá. Árképzése nem a legjobb, viszont ízre remek, ami bőségesen kárpótol az anyagi áldozatért. Alternatív megoldásként felmerült még a Szamos diszkréten elegáns kiszerelésű szaloncukra is, de mire igazándiból módom lett volna eltöprengeni a kérdésen, addigra az utóbbi teljesen kifogyott az általam látogatott boltok polcairól. 

Hátra van tehát a listám utolsó tétele, a zselés! És ennél a pontnál kezdődött meg az én véget nem érő vesszőfutásom, küzdelmem a szökőár ereje ellen, epikus harcom a névtelen, arctalan ellenséggel. Mert bármerre is kutatok, bárkinél is érdeklődöm, egyszerűen nem találok a városban sehol zselés szaloncukrot! A polcok roskadásig tömve Norbi Update, Tibi, Bonbonetti, Disney, meg még millió egyéb, ismeretlen márkájú édességgel, a legextrémebb ízesítéstől kezdve a leghagyományosabbig. Gombóc Artúr nálam sokkalta jobban, érzékletesebben tudná felsorolni a kínálatot, a választékot, a dömpinget, ami az év ezen szakában elárasztja az üzleteket. Épp csak az az apró, fránya zselés hiányzik mindenhonnan. 

Én pedig tanácstalanul állok: az óvilág elcsökevényesedett, feledésbe merült, utolsó képviselője vagyok, aki még a fán szeretné látni a régi idők nyalánkságát? Én vagyok az egyetlen, aki nehezen képes megbirkózni a zselétlen karácsony gondolatával?

Vagy lemaradtam valamiről, és az egészet már évekkel korábban betiltották, mondván, rontja az összes többi cég termékének eladási statisztikáját? Arról lenne szó, hogy XY márkának nem tetszett, hogy a pacalos-mangós-kókusztejes-petrezselymes gasztronómiai csodából kevesebb fogy, mint a jó öreg klasszikusból? Vagy más belharcok áldozatául esett az én nagy kedvencem, és most fogolyként senyved egy jól őrzött, titkos páncélterem receptrészlegén, egy csokigyár roskatag épületének legmélyén? Szóljon már valaki Chuck Norris-nak,  hogy menjen oda, és szabadítsa ki szegény, ártatlan hadifoglyot! Legyen már teljes az idei karácsonyom!

Néhány izgalmas tréler

Nagyon úgy fest, az év utolsó napján sem fog beköszönteni a világvége, így jó okunk van reménykedni abban, hogy 2011-ben módunk lesz végigjátszani néhány ígéretesnek tűnő játékot! Kezdetnek álljon itt két előzetes, amelyek egyértelműen számíthatnak kitüntető figyelmemre! 

Elsőként mindjárt annak a trilógiának a harmadik, befejező epizódja, amely gyökeresen forgatta fel eddigi ismereteimet a sci-fi műfajáról, és egyetlen, jól irányzott horogütéssel zúzta porrá a Star Wars, Star Trek, és más, jól ismert frencsájzok márványszobrait. Mass Effect 3 jövő nyáron!

lyutúb klip

És egy újabb finomság! Elder Scrolls 5, a megjelenési dátuma pedig egyszerűen 11.11.11! Tízer klip!

lyutúb

Reménykeltő, hogy jövőre sem kell unatkoznunk videojáték fronton! És mennyi, de mennyi finomság vár még ránk, ezeken kívül is! Csak győzzük mindet végigjátszani!

63. nap: Istent játszva

A 31. napon említettem, hogy írási ambícióim odáig fajultak, hogy immár bármikor a tettek mezejére lépve elkezdhetem életem jelenlegi egyetlen értelmének, a lassan már 15 éve tervezgetett könyvnek a megírását. Nos, jelentem, a dongó döngicsélni kezdett, ami annyit tesz, hogy az előző három nap során, nagy nehézségek és küzdelmek árán befejeztem a prológusomat. A korrektúrám utáni arány pedig valahogy így fest:  jelenleg naponta egy oldalnál kicsit többet tudok véglegesíteni, ha megerőltetem magam.

Nagy kunszt, mondhatná erre bárki, de a dolog az én esetemben korántsem ilyen egyszerű. Számomra rettenetes dilemma volt, hogy nekivágjak-e a régóta dédelgetett, nagy álmomnak, vagy esetleg várjak még vele egy kicsit. Hiszen ha későbbre halasztom, talán sikerül még tovább csiszolni a részleteket, esetleg fejlődik az írási- és fogalmazási készségem, netalán megszáll egy olyan hangulat, ami által tudni fogom, a siker érdekében mit és hogyan kellene tennem.

Ám szomorúan kellett megállapítanom, hogy ha így állok hozzá a dologhoz, akkor jó eséllyel soha, semmi nem fog kikeveredni az egyébként szép terveimből. Hiszen a történet valamennyi darabkája a helyén, szerény képességeim határait lehetetlen lenne tovább kitolni, a kedv és a lelkesedés pedig előbb vagy utóbb elszáll, és onnantól mindenképpen csak a kemény, gépies, hosszadalmas meló marad. Nem volt hát több kibúvó, neki kellett vágni az ismeretlennek!

Ugyanakkor nem is hittem volna korábban, hogy ekkora élményt képes nyújtani egy saját világ életre keltésének minden pillanata! Az, hogy irányítunk, urai vagyunk egy univerzumnak, amelyben végtelen hatalmunk van a szereplők sorsa felett, ahol kedvünk szerint adhatunk és elvehetünk, ahol a törvényszerűségeket mi alakíthatjuk olyanná, ami számunkra megfelelő, egyszerre nagyszerű és felelősségteljes érzés. Ez az a szabadság, amelyet nem helyettesíthet egy mások által  létrehozott világ kényelme és korlátai. Meglehet, "vendégmunkásként" nincs szükség arra, hogy mindent mi alkossunk meg a semmiből, cserébe viszont elesünk a korlátlan hatalomtól, és teljesen soha nem érezhetjük magunkat otthon. Elég jó üzletnek tűnik hát a semmiből kezdeni, én amondó vagyok.

Sokat gondolkodom azon, hogy vajon aki készít egy számítógépes játékot, leforgat egy filmet, vagy  egy könyv lapjain létrehoz egy univerzumot, vajon képes lesz-e idővel úgy elvonatkoztatni tőle, hogy valamikor majd kívülről, idegenként szemlélve gyönyörködhessen benne. Tartok tőle, ez lehetetlen feladat, de ha ezt az árat kell fizetni érte, ám legyen, állok elébe! Különben is, a történet, függetlenül attól, hogy papírra vetem-e vagy sem, bennem él, és ezen nem változtathat az, hogy mások számára is elérhetővé válik. Csupán az a kérdés, vajon sikerül a mondanivalót úgy megalkotni, ahogyan azt szeretném. Talán ez az, ami által kiderül, kiben van tehetség, és kiben nincs. De ez már teljesen más lapra, és esetleg majd egy későbbi bejegyzésre tartozik.

Szóval csak annyit üzennék azon kedves olvasóimnak, akik hozzám hasonló terveket dédelgetnek: ne féljenek belevágni, ne keressenek többé kibúvókat, mentségeket, kifogásokat! Könyvet írni nagyszerű mulatság! Vágjon bele mindenki, aki csak tud!

62. nap: Prevenció

Odakünn tombol a tél, szakad a hó, jeges szél süvít végig a kihalt, néptelen utcákon. Az évszak ezen szakaszának jóformán természetes velejárója a gyakori megfázás, tüsszögés, köhögés, mivelhogy a különböző baktériumok és vírusok reneszánszukat élik. Idén azonban eldöntöttem, hogy megpróbálom elejét venni a kötelező jelleggel beköszönő betegséghullámnak, és az ágyban, takaró alatti, lázas gubbasztás helyett az egészség ösvényére lépek!

Tegnap ennek már bemutattam az előszelét, ma viszont ki is fejtem nyerőnek vélt módszeremet. A lényeg: gyümölcsnapokat tartok! Sőt, hétvégéket! Ezek alatt kizárólag vitaminban gazdag, természetes eledeleket veszek magamhoz, úgy mint banán, mandarin, körte és szőlő. A választék hatalmas, nem is kell messzire mennem értük, és valamiért jobban bízom ebben a módszerben, mint a különböző kapszulákban és vízben oldódó porocskákban. 

Persze nem állítom, hogy könnyű betartani a magam által előírt formulát. Egy hatalmas rántott hús gondolata borzalmas csábítás, a palacsinta és a gesztenyepüré fantasztikusak, a házi csirkepörköltnél jobbat pedig még nem találtak ki számomra. De erős maradok, megfogadtam, és ahogyan a blog esetében, úgy a fogyókúra tekintetében sem tűröm a kibúvókat. 

Ennek megfelelően a piacon be is vásároltam mindent, amire csak szükségem lehet. Hoztam mindenből a fentebb idézettek közül: mandarint, banánt, meg pár szem körtét. És hogy teljes legyen a lista, még némi leveles tésztából készült süteményt is! Ám nem szeretném, ha bárki azt hinné, mindez gyengeségem műve! Hiszen abban a tésztában baracklekvár van, ráadásul jó sok, így szubjektív megítélésem szerint teljes mértékben beleillik a gyümölcsnapi koncepciótervbe!

A siker, szerintem garantálva van. És ha nálam beválik, szabadalmaztatni is fogom, a gyógyszergyárak és fitnessz guruk mélységes bánatára. Hiszen nem kellenek ide csodaszerek, bűvös módszerek, titkos összetevők. Egyszerűen egy olyan valaki kell, aki olyan acélos, mindent legyűrő, heroikus akaraterővel rendelkezik, mint én! Aki előtt nincs lehetetlen, és a csábítás, a kísértés úgy pattogzik le róla, mint  bamba borjú a villanypásztorról. Nem is tudom szavakba önteni, milyen érzés önmagam példaképe lenni! Íme egy csodálatos ember, kedves olvasók! Csak tekintsetek rám!

61. nap: Találós kérdés

Mi az?
70
300
4


A megoldás, kérem szépen:

70 deka mandarin, amit

300 forintért vásároltam, és

4 perc leforgása alatt, egy ültő helyemben fel is zabáltam!

A poén, a gasztronómiai találós kérdés ellenére ezúttal elmaradt ugyan, de legalább tele a pocak. Most már ide nekem az oroszlánt is!

60. nap: Könyvajánló

Mikor értesültem róla, hogy nemrégiben megjelent Carlo Pedersoli, ismertebb nevén Bud Spencer önéletrajzi könyve Különben dühbe jövök címmel, azonnal tudtam, hogy ezt a kiadványt meg kell szereznem! Piedone, és természetesen vele együtt Terence Hill is kedvenc színészeim közé tartoznak, sőt, őszintén bevallom: feltétlen és odaadó rajongójuk vagyok, amióta az eszemet tudom! Gyerekként az ő filmjeik jelentették számomra az őszinte szórakozást, a korhatár nélküli mókát, no és persze a rongyosra nézett videokazettákat.  

Ha moziról van szó, ők testesítik meg a vígjátékok klasszikusait. Kívülről fújom valamennyi ismertebb, közös alkotásuk minden egyes szituációját, párbeszédét, történetét. Ismerem a zseniális szinkronhangok, Bujtor István és Újréti László összes, parányi kis hangsúlyváltását, gesztusát, dünnyögését és harsogását, miközben a jelenetek olyan aprólékos részletességgel idéződnek fel bennem, mintha épp a szemem előtt futnának a Nincs kettő négy nélkül, vagy a Kincs, ami nincs képsorai. Egy ilyen könyv pedig, a fentiek ismeretében kötelező vételnek számít, s nem csupán a karácsony közelsége miatt.

Önéletrajzi könyvet többféle módon írhat az ember. A jó, öreg Bud pedig, ahogyan azt filmjei többségétől már megszokhattuk, itt is elsődlegesen a tiszta szórakoztatást tartotta szem előtt. Ugyanakkor a könnyed mesélést olyan kíméletlen őszinteséggel teszi, hogy az néhol majdhogynem zavarba ejtő. De ez egyáltalán nem válik a könyv kárára, sőt! Nagyon is érdekes, hogy az önmagát legkevésbé színésznek tartó Bud Spencer szemüvegén keresztül milyenek is voltak a korszak legnagyobb filmcsillagai, rendezői, producerei. 

A könyv lapjain olvashatunk a gondtalan gyermekkorról, a mindent romba döntő háborús időkről, az ifjú Carlo sportolói sikereiről (érdekes módon a vízilabdás múltjáról gyakorlatilag említést sem tesz), és arról, hogy a biztonságos anyagi jólét végeztével miként kényszerült arra, hogy beutazza a fél világot, megélhetés után kutatva. Az már biztos, hogy kalandos életutat vetett papírra, amelynek egyaránt része volt az öröm és a bánat, a nehézségek és a sikerek.

De a könyv terjedelmének felét mégiscsak filmes karrierjének főbb állomásai, valamint a Terence Hill-hez fűződő baráti- és munkakapcsolata teszi ki. Gondolom az olvasók többsége is leginkább erre a passzusra kíváncsi, ezért aztán nem is szeretnék sokat elárulni róla. Az olvasottak alapján - és ezt maga a szerző is többször megerősíti - egy sorsszerű és korszakalkotó találkozás volt az övék, amely ugyan a véletlenek kusza összejátszásának volt köszönhető, ám végül mégis a legjobb dologként sült el, ami kettőjükkel megtörténhetett. Bud végig hatalmas, őszinte tisztelettel és barátsággal ír hajdani kollégájáról, az együtt töltött időkről, közös filmjeik élményeiről, valamint arról, hogy a szakma irányukban tanúsított folyamatos elutasítása és lenézése ellenére bőséggel kijutott nekik a közönség múlhatatlan szeretetéből. És ez, ahogyan azt megfogalmazza, fontosabb volt, mint a kritikusok fanyalgása és a nevetségesen alacsony gázsi, amit szerepeikért kaptak.

Zárásként nem mehetek el szó nélkül a keret mellett, ami az egész kiadványt egységbe foglalja: ahogyan a nyolcvanadik születésnapján Bud Spencer találkozik az alig húsz esztendős Carlo Pedersolival, fiatal, még kissé nemtörődöm és bohém önmagával. Nagyszerű ötlet, hogy a könyvben leírtakat lényegében ifjú énjének meséli el, ami által az olvasó is szembesülhet vele, milyen utat és jellemfejlődést is járt be a szerző élete során. 

A Különben dühbe jövök egy nagyszerű kiadvány, ami egy nagyszerű ember életútját mutatja be sajátos, csipkelődős, ugyanakkor rendkívül szerethető módon. Tudom, hozzám hasonlóan sokan vannak világszerte, akik számára a könyv jóval többet jelent egy hétköznapi önéletrajznál. Nekik nem is lehet kérdés, hogy a viszonylag borsos ár és a nem túl bő terjedelem ellenére be kell szerezniük a kiadványt. Ám a többiek  se aggódjanak, mert számukra is sok érdekességet tartogathat a hatalmas pofonok és az óriási falatozások nagymestere!

59. nap: Kukacoskodás

Rég volt ugyan, de amikor én még iskolába jártam, matekórán azt tanították nekünk, hogy egy három tagból álló egyenlet megoldásához az elemek közül legalább kettőt ismernünk kell. Vagy azóta változott a képlet?

Előttem hever egy Auchan karácsonyi akciós hirdetőújság, és valamiért, az eddigi ismereteimből kiindulva nem áll nekem össze a kép. Ez szerepel a címoldalon, utalva a 0%-os THM felhívásra, és az akcióban résztvevő eszközökre: Minden televízió 100.000 Ft feletti vételár felett és minden mosógép! Nem állítom, hogy nem lehetett volna szebben megfogalmazni, hogy az ajánlat milyen termékekre is vonatkozik, de ebbe most inkább nem is mennék bele. Viszont az már sokkal érdekesebb, hogy akkor most pontosan hány forinttól is érvényes ez a bizonyos nagyszerű kedvezmény. Lássunk is hát neki a logikai ördöglakat kibogozásához! 

Jelen esetben a tartalom nem sérül, amennyiben a kérdéses részt kiemeljük a kontextusból: ...100.000 Ft feletti vételár felett... Ugyebár vegyük elő a bevezetőben említett egyenletet! Az egyik tag a 100.000, ez eddig tiszta sor, még számomra is. Ha ezután egy kicsit tovább görgetjük a szavakat, a következő lépésben már átlépünk ezen a lélektani határon, és megkapjuk azt a meglehetősen tág halmazt, amelybe az első elemünknél nagyobb számok tartoznak, forintosítva. Tehát addig jutottunk, hogy: ...100.000 Ft feletti vételár... Ha itt és most véget érne a történet, legfeljebb stilisztikai szempontok alapján lehetne belekötni a mélyen tisztelt szupermarket magazinjának címoldalába. De bizony van ott még egy szó, ami alaposan megbolondítja, felkavarja a langyos állóvizet! A léc még feljebb kerül, a tétek emelkednek, a feszültség fokozódik, mert itt bizony már a 100.000 feletti vételár felett járunk, ismeretlen magasságokban!

És én, a leendő vevő, nem értem, pontosan milyen összeghatárnál is tudom érvényesíteni a kedvezményt. 100.000 forint feletti összeg felett? Vagy csak simán 100.000 forint felett? Nem mindegy a dolog! Ha ismereteim pontosak, ezeket a kiadványokat úgy szerkesztik meg (legalább is úgy kellene), hogy abba ne tudjon belekötni sem a fogyasztóvédelem, sem pedig a vevő. Ám ebben az esetben erősen hibádzik valami! Pontosan mennyivel kell meghaladnunk a 100.000 feletti vételárat? Legalább még 1 forint? Vagy kerekítve 5? Azaz az egyenletet átírva 100.000 forint felett, plusz 5 forintnál 0% a THM? Mert ebben az esetben már tényleg fontos lehet az is, hogy az első felett pontosan mennyivel durrant az alapösszegre! Mivel nincs meghatározva pontos számadat, tételezzük fel, hogy itt is a minimum, azaz 5 forint játszik. Azaz az első két tag zárójelbe tétele után így néz ki az egyenletünk: 100.005  Ft vételár felett. Ha pedig a zárójelet fölbontjuk, az ismeretleneket behelyettesítjük, a megoldás fillérre pontosan így fog kinézni: A THM 0%, amennyiben a vásárló 100.005 + 5, azaz 100.010 forint fölött vásárol televíziót, esetleg mosógépet.

Fene ezekbe a furi matematikusokba! Kitalálnak mindenféle elméleteket, megoldóképleteket meg miegymást, erre jön egy fogalmazásból elégtelen marketinges, és egy fél mondattal bedönt mindent! 

Vagy csak én vagyok ilyen szőrszálhasogató? Egyedül én kukacoskodom ilyenek felett?

58. nap: A Nagy Ügy - Második rész

Sherlock Holmes akcióban! Hercule Poirot szagot fogott! Auguste Dupin nyomra bukkant és nem tágít egy hajszálnyit sem! Ennek így kell lennie, míg világ a világ, s most jövök én, negyediknek! 

Nagy szerényen kijelentem, hogy én sem maradtam le fent nevezett géniuszok mögött, bár tegnaphoz képest érdeklődésem jelentősen megcsappant és visszaesett a megmagyarázhatatlan események okait illetően. De annyi eltökéltség azért még pislákolt bennem, hogy folytassam  nemrégiben megkezdett oknyomozásomat, bármi is kerekedjen ki belőle. 

Ma délelőtt kutatásaim érdekes fordulatot hoztak, a rejtély mikéntjeire logikus magyarázat kezd alakot ölteni! Ésszerű, ugyanakkor végtelenül egyértelmű konklúzióról beszélek, amely eddig elkerülte a kis, szürke agysejtek alapos pásztázását! A bűnös konkrét személye ugyan még nincs tisztázva, de talán erre már nincs is szükség. A szivárogtatás forrása körvonalazódott, s ezzel el is értem saját határaim végére, jogköreim lehetőségeinek Omegájára. 

Kimondom, kerek-perec: a tettest a ház közös képviselőjének irodájában kell keresni! S hogy miért? Azt most fogom felvázolni Önnek, kedves kíváncsi, misztikum után sóvárgó Olvasóm!

Akinek már volt része - egy különben meglehetősen érdekes és szórakoztató - ingatlanbecslésben, azt tapasztalta, hogy gyakran olyan kérdések is felmerülnek a beszélgetés alkalmával, amelyre a gyanútlan tulajdonos nincs felkészülve, amellyel kapcsolatban nem naprakész, vagy csak egyszerűen halvány lila szellentése sincs a pontos adatokról. Ezzel nincs is semmi probléma, a szakértők erre számítanak is, nem lepődnek meg, és nem is esnek kétségbe, ha a megbízótól olykor a "gőzöm sincs" választ kapják. Az én esetemben is belefutottunk sok ilyenbe, ám gond egy szál sem, hiszen minden információ megtalálható a földhivatal poros, dohszagú irattárában, valamint az ingatlan közös képviselőjének adatgyűjtőjében. 

Ám ahhoz, hogy ezen adatokat megszerezze valaki az utóbbitól, igazolnia kell, kicsoda is ő, és miért van szüksége ezekre a privát információkra. Továbbá az adott ingatlanbecsüsnek nyilatkoznia kell arról is, hogy milyen cégtől érkezett, és kicsoda pontosan a megbízója! Azt is közölnie kell, milyen okból kerül sor a becslésre, ami nálam a piaci érték kiszámítása címszóként szerepelt a megállapodásunkban. Ebből pedig nem nehéz kikövetkeztetni, hogy az illetőt - rövid vagy hosszabb távon - valószínűleg eladási szándékok vezérlik. 

A gondolatmenet ezen pontján idekívánkozik, hogy a közös képviselő munkahelye különös módon ugyanabban az utcában található, ahol az ingatlaniroda, aminek megbízásában tegnap felbukkant az a  gyanús ügynök. Nem lehet több a távolság, mint 50 méter. Nehéz elképzelni hát, hogy ne tudjanak a másik létezéséről.

Innen már sejthető, mi is történt/történik valójában. Az ingatlanos cég alig elítélhető módon, finom korrupciós kenőpénzekkel megkörnyékezte a közös képviselő bandáját, vagy esetleg csupán néhány alkalmazottat, hogy amennyiben értékbecslő jelentkezik náluk, egy épület vagy egy lakás részleteiről érdeklődik, és úgy áll a dolog, hogy még nincs elkötelezve a jövendőbeli eladó semmilyen cégnél (ismétlem: a megbízáson az állt, hogy piaci érték megállapítása, nem pedig értékesítés céljából készül a felmérés), akkor erről  azonnal szólnak nekik, s majd ők "véletlenül" arra tévedve felajánlják szolgálataikat a delikvensnek. Persze egyáltalán nem biztos az sem, hogy minderről tud az ingatlaniroda vezetése, vagy hogy ez egy bevett gyakorlat náluk a leendő ügyfelek felhajtására. Könnyen elképzelhető, hogy egy ambiciózus kezdő egyéni akciójáról van szó, s nem pedig mindent átfogó korrupcióról és összefonódásról. 

Ezt már, azt mondom, fölösleges lenne tovább boncolgatni, feszegetni, erőltetni. Különben is mindenki tagadna, azt pedig lehetetlenség volna kideríteni, ki hazudik, és ki mond igazat. Elvégre nem vagyok én Veronica Mars, hogy bármit kiderítsek! Holmes, Poirot és Dupin mögött meg ott állt a törvény, a hírnév, a rang és a gyakorlat, amivel csak-csak könnyebb érvényesülni a privát kopók világában.

Mindenesetre akkor is elégedett vagyok magammal, és büszkeséggel tölt el, hogy ennek utánajártam, nyomoztam, miközben ügyes trükkökkel szert tettem valamennyi szükséges információra. És ezeket összerakva egyértelműen körvonalazódott, mi is zajlott le a hátam mögött. Személyes adatokkal kereskedni  ugyan nem szép dolog, de efölött most szemet hunyok, és nem forszírozom tovább a témát. Az út a lényeg, nem pedig a cél! 

A Nagy Ügyet ezennel... lezárom! De akkor is bitang jó buli volt! Ezt szívesen csinálnám életem végéig!

Nem vicces...!

Mindig akkor fog ki rajtam a technika, amikor arra a legnagyobb szükségem lenne! Most például, megfelelő szakirodalom és könyvtár híján sürgősen meg kellett volna nyitnom a Wikipedia egyik szócikkét, de az oldal valamiért komoly nehézségekkel bajlódik... Netán a WikiLeaks balhé már az online enciklopédia ezen részét is elérte?

Néha fel sem tűnik, mennyire rá vagyunk szorulva arra, hogy mindent a fenekünk alá toljanak... De ez sajnos pont egy ilyen pillanat... Éjszaka hogy fogok rettenetes sürgősséggel anyagot gyűjteni az Apokalipszis Lovasairól, pontosabban magukról a pacikról?! Ez nem igazság!:(

57. nap: A Nagy Ügy - Első rész

Nem tudom, hogy az unalom, vagy a paranoia teszi, de évek óta keresem, kutatom, várom, hogy valami izgalmas és érdekes kalandban legyen részem. Mindegy, hogy pontosan mi is vár majd rám, nem számít, hogy ki áll mögötte, mellékes, milyen áldozatot kell hoznom érte, csak legyen végre valami... bármi! 

Ezért hajlamos vagyok kicsit túlspilázni olyan dolgokat is, amelyeknek egyáltalán nincs különösebb jelentőségük. Ám most mégis úgy érzem, esélyes, hogy rám talált az a bizonyos nagybetűs Kaland, s én eltökéltem, hogy kibogozom a rejtély kulcsát! 

Múlt héten kezdődött a dolog, de akkor még nem szúrt ennyire szemet, nem is fordítottam hát rá különösebb figyelmet. Annyi történt mindössze, hogy a kaputelefonok alatt - azt hiszem, pénteken - felbukkant néhány kézzel írt, fénymásolt papír, miszerint valaki eladna egy lakást a házban, ahol lakom. Volt rajta X összegű irányár, valamint a letéphető alján szerepelt egy általam nem ismert telefonszám. Ami feltűnő volt, hogy a kérdéses ingatlan kísértetiesen hasonlított arra, amelyet nemrég értékügyileg felbecsültettem, s terveim szerint a közeljövőben szeretnék túladni rajta. A szobák száma, a négyzetméter, a fekvés mind egyeztek az enyémmel. Furcsa volt ugyan, de tudom jól, hogy ebben a házban nem csupán az az egyetlen lakás rendelkezik ilyen paraméterekkel, ezért nem is érdekelt különösebben a hirdetmény. Ha mindössze ennyi történt volna, valószínűleg soha többé nem jut eszembe, hogy azok a papírok egyáltalán léteztek. 

De az események ma újabb, különös fordulatot vettek. Délután a kaputelefonon bejelentkezett valaki, aki először annyit mondott, hogy a házban keresne eladó ingatlanokat. Normális esetben nem engedek be senkit ilyen szöveggel, ráadásul megszoktam már, hogy mindenki hozzám csönget fel, hála a létező legegyszerűbb csengőszámnak, ami balszerencsémre pont nekem jutott. De amint ezt meghallottam, felrémlettek azok a papírfecnik, s én tudtam, hogy valami itt nincs kérem rendjén. Nem monda ugyan, hogy engem keresne, vagy hogy egy konkrét, meghatározott ügy miatt jött, viszont én már tudtam, hogy pillanatokon belül bekopog a bejárati ajtón is. És nem is kellett csalódnom!  Egy liftjáratnyi idő alatt ott termett, és már vígan csöngetett is. Nem úgy tűnt, mint aki csak úgy, véletlenszerűen járja végig a házakat, hátha talál jövendőbeli ügyfelet. Nagyon is jól tudta, kit és milyen apropóból keres: engem, lakásügyben.

Azt állította, egy idős néni mondta neki, hogy valaki el szeretné adni a lakását azon az emeleten, ahol én lakom. Na persze! Ezt még egy nyeretlen kétéves hülyegyerek sem veszi be! Különben is, annyi idő alatt, amíg csöngetett a kaputelefonon és felért, egészen biztosan nem volt ideje leállni csacsogni senkivel a házban. És abban is biztos vagyok, hogy akik a szomszédok közül tudják, hogy el szeretném adni a lakást, nem fogják elmondani ezt egy random idegennek. 

Az egészben az volt a legfurcsább, hogy az illető egy közeli, viszonylag ismert ingatlanirodától jött. Azt mondtam neki, amit eddig kivétel nélkül mindenkinek: hogy pontos terveim nincsenek, de elképzelhető, hogy majd valamikor eladnék egy lakást. Hátrahagyott egy szórólapot, rajta a fényképével, meg az iroda címével, ahol dolgozik, majd távozott. 

Mindez, bár nagyon kicsi rá az esély, de még mindig lehetne a véletlen műve. Ám én nem hiszek a sors ilyen jellegű szeszélyeiben, ezért alapvető nyomozati cselekedeteket folytattam. Ezek során kiderült, hogy az úriember bedobott a postaládámba egy ugyanolyan szórólapot, mint amilyet nekem is átnyújtott, személyesen. A dolog egyértelmű: mindenképp még azelőtt kellett ezt tennie, hogy fésztufész találkozott volna velem. Hiszen miért dobott volna lapot a ládába, miután már egyet átadott? És annak is utánanéztem, hogy csak és kizárólag azt a fiókot szemelte ki, amelyik a jövendőbeli, eladó lakáshoz tartozik. Ellenőriztem; sehol máshol nem volt szórólap, csak ott.

Rövid konklúzió: az ügynök pontosan tudta, ki és melyik lakást szeretné eladni. Másképp a fenti eseménysor nem játszódhatott le! A kérdés az, hogy vajon honnan és kitől vette az értesüléseit. Rokonaim, ismerőseim, barátaim kizárva, ők ezt nem híresztelik sehol. De valahogy mégis kiderült a dolog. Én pedig eltökéltem, hogy utána járok, hol van az a bizonyos repedés a biztonsági rendszerben. 

Holnapi teendők: felkeresem azt az ingatlanszakértőt, aki múlt héten hétfőn adta át a végleges becslését. Azt állította, hogy aznap lett kész a dokumentum bekötése, így természetesen ő is akkor tett szert a befűzött példányra. Ki kell deríteni, vajon ki juthatott még hozzá azokhoz az információkhoz, amelyeknek köszönhetően fent nevezett ügynök ma rám talált. Hogy magától az ingatlanszakértőtől származnának, az teljes mértékben logikátlan és valószínűtlen. Elvégre miért adna ki egy leendő, potenciális ügyfélre vonatkozó adatot? Azzal minden téren csak rosszul járna. 

Viszont azt meg kell tudni, hogy vajon az ügyfeleik neve nem kerül-e be valamilyen központi adatbázisba, ahol bárki szakmabéli hozzáférhet. Amennyiben nem, úgy ki kell deríteni, ki és hol készítette az értékbecslés befűzését. Mert megeshet, hogy a fénymásolószalon/kötőműhely egyik alkalmazottja továbbította az információkat.

Itt tartok most, hétfő délután 16:47 tájékán. Tudom, tudom... eddig nem egy James Bond szintű akció-kaland-thriller, de engem akkor is felcsigázott ez az ügy. A nyomozás a holnapi nap során folytatódik, a tényeket összesítjük, a szálakat felgöngyölítjük, a rejtélyt megoldjuk! 

De sajnos félek attól, hogy ebből sem a Nagy Ügy keveredik ki, hanem végül valami rettentő triviális, ostoba, unalmas és földhözragadt magyarázatra bukkanok. De addig legalább jól mulatok!

Folyt. köv.!

56. nap: Japán lódarázs

Épp azon voltam, hogy nekilátok vasárnapi ebédemnek, amikor elkövettem azt a hibát, hogy bekapcsoltam a televíziót. Ez, önmagában azért még nem végzetes hiba, ám én, botor, gyarló lélek elkezdtem vándorolni a csatornák rengetegében, amíg el nem jutottam valamelyik ismeretterjesztő adóra. Na és mit mutogattak épp a tisztelt illetékesek? Mi lehetett az, amit nekik muszáj volt délidőben műsorra tűzniük?! Hát ezt!

Mondanom sem kell, nem csupán az étvágyamnak lőttek, de elszállt minden létező életkedvem is! Mert nincs még egy olyan állat ezen a planétán, amitől úgy rettegnék, mint az ázsiai lódarázs, erre most megint szembesítettek rémálmaim bestiáival! Nem azért, mert allergiás lennék bármilyen csípésre, mert ismereteim és tapasztalataim szerint nem ez a helyzet. Nem is azért, mert különösebb ellenérzést váltanának ki belőlem a rovarok, mert ez sem igaz. 

Egyszerűen ez egy fóbia, ami már gyerekként is megkeserítette minden, szabadban töltött percemet, s azóta sem csitult egy fikarcnyit sem. Pusztán az a tudat, hogy a bolygón egyáltalán élnek ilyen, illetve ehhez hasonló állatok, nyugtalansággal tölt el, ha meg netalán a közelembe röppen egy teljesen hétköznapi, átlagos darázs, nekem azon nyomban szükségem van egy szívlapátra! 

Abba végképp bele sem merek gondolni, mi történne, ha egy japán lódarázs szomorítana jelenlétével! Mert azok, amint a képen is jól látszik, tényleg nem kispályások! Csípésük különlegesen fájdalmas, feloldja a szöveteket, ráadásul az általuk termelt méreg allergiás reakció nélkül is képes megölni egy embert. Mindezek tetejében még csak arra sincsen szükségük, hogy fél centinél nagyobb fullánkjukat belénk döfjék; ugyanis a faj képes a mérgét néhány méter távolságra ellőni, pontosan, precízen a gyanútlan sétáló szemébe, hogy menekülésre se legyen semmi esély! A méretük pedig igazán döbbenetes! 

Nekem egyértelmű és azonnali költözési ok lenne, ha ezek az iszonyatok Európa felé kezdenének terjeszkedni! Azon a napon, amikor erről tudomást szereznék, megváltanám a legelső jegyet egy Skandináviába tartó repülőgépre, bízva abban, hogy a hideg időjárás majd visszatartja a szörnyeket a további  vándorlástól! 

Ha pedig erre nem lenne mód, nem érném be holmi szúnyoghálós védelemmel! Építtetnék egy plexi kalitkát, és abban tölteném életem minden létező pillanatát. A lélegeztetést valahogy meg kéne oldani, de azt tudom, hogy a dolgot nem bíznám holmi egyszerű csőre vagy szellőzőnyílásra, mert abba bemásznak! A közlekedési kérdés áthidalására is szükség lenne valamilyen fondorlatra. De az is szinte biztosra vehető, hogy áttetsző börtönöm teljes külső felületébe elektromosságot vezetnék, hogy a rohadékoknak eszükbe se jusson megtelepedni rajtam. Hetekre, hónapokra elegendő ételt és italt raktároznék be, és biztos, ami biztos, még magamra öltenék egy méhészruhát is! 

És ez csupán a védelmi rendszerem lenne! Mert a kalitkámat több, igen komoly hatósugarú és erejű lángszóróval is felszerelném. Ezek a tetejére kerülnének, és így 360 fokban tudnák pásztázni a környezetemet. Kéne aztán néhány oldalsó, valamint egy első és egy hátsó vízágyú is, és néhány, rovarirtó anyaggal töltött bomba! Végső megoldásként pedig jöhet a napalm! Az mindig beválik! Szerintem az egyik vesémért biztos kapnék annyit, amiért elkészítené valaki ezt a szerkezetet.

Tiszta mázli, hogy a tudósok szerint évről évre gyengül a Golf-áramlat, aminek következtében telente nem érkezik elegendő meleg légtömeg az óceán felől. Ez pedig egy újabb, európai jégkorszakot fog eredményezni, így valamennyire biztosítva érzem magam a dögök ellen.
Vese marad a helyén, a rémálmok meg néhány napig ismét kísérteni fognak. Az ebéd meg jó lesz holnap is!