Immár nyolcvan napja bosszankodom, panaszkodom, kritizálok és nyavalygok mindenen és mindenre, ami olyan szerencsétlen sorsra jut, hogy váratlanul belém botlik a nagyvilágban. Hogy ez sok, vagy kevés, annak eldöntését a kedves Olvasóimra bízom.
De helyénvaló lenne ez így? Ez a feladata, küldetése egy bloggernek? Hogy rávilágítson olyan apró, hétköznapi dolgokra, amelyek fölött sokan átsiklanak, legyen szó bármilyen apró-cseprő, szomorú vagy érzékeny témáról?
Vagy csak arról van szó, amit oly sokan állítanak, miszerint a rosszról könnyebb beszámolni, írni, megemlékezni, mint a jóról? És ha ez így van, vajon mi ennek az oka? Félelem, hogy az ember túlságosan kitárja a lelkét a világnak, ami által gyengének, vagy legalább is sebezhetőnek mutatkozik embertársai előtt? Esetleg a társadalom embertelensége kényszerít rá minket arra, hogy azt a csekélyke kis jót, ami bennünket ér, őrizzük a lelkünk mélyén, vigyázva, nehogy kihunyjon az aprócska láng? Tényleg olyan nehéz dolog találni a világban valamit - bármit, ami van annyira becses, hogy önmagában, értékként kezeljük, és mások előtt is titkoljuk, ha úgy érezzük szükségét?
Ma levelet kaptam. Egy régi, nagyon kedves, messzi barátomtól érkezett. Igazi, kézzel írt, terjedelmes, hamisítatlan, gyönyörű levelet küldött, amiben gratulált a születésnapomhoz, és beszámolt arról, ami az utóbbi néhány hétben, hónapban történt vele.
A barátommal személyesen soha nem találkoztam. Egy fórumon ismerkedtem meg vele, és akkor Ő még nagyon fiatal volt, szinte még kislány. Hamar jóban lettünk egymással, és bár azt a bizonyos fórumot mindketten rövid idő elteltével magunk mögött hagytuk, de attól még folyamatosan kapcsolatban maradtunk egymással, hosszú-hosszú leveleket írtunk a másiknak, először kézzel, majd a technika tagadhatatlan előnyeit felismerve, e-mailben.
Azóta, persze, felnőtt már, lassan készülődik az érettségire, zajlik körülötte a fiatalok nyüzsgő, egyszerre csodálatos és rémisztő élete. A továbbtanulás kényszere is ott kopogtat az ajtaján, és Ő még mindig bizonytalan, mihez is kezdjen az életben. De bármerre is fújjon a szél, rólam, a távoli, ismeretlen ismerősről idén sem feledkezett meg.
És ha valamire emlékezni fogok ebből a karácsonyi-újévi szezonból, az bizonyosan ez a levél lesz. Sok kellemes, baráti impulzus ért az utóbbi néhány hét során, és Ő ezzel a kedves levéllel még inkább megerősített abban a hitben, hogy talán még nem késő, és még van remény az emberiség számára.
Nagyon köszönöm ezt neked, kedves Viki!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése