A minap épp az orrom előtt történt egy kisebb baleset. Egy autós - igazi ifjú titán, akinek ugyan érettségije még nincs, de már a szülők 10 milliós autót tolnak a feneke alá - rosszul vett be egy kanyart, aminek következtében a kocsi nekicsapódott a járdaszegélynek. Az első lökhárítója tropára ment, az egyik kerék felfüggesztése szintúgy, de ezen túl nagy baj nem történt. A tejfölösszájú kölyök alaposan megszeppent, gondolom, nehezen jutott hirtelen eszébe olyan magyarázat a történtekre, ami után odahaza nem kevernek majd le neki néhány jól irányzott, megérdemelt nyaklevest.
Nem sajnáltam. Egyértelműen ő volt a ludas, rossz volt az ív, amin kanyarodni szeretett volna, ráadásul túl gyorsan is hajtott. Három méterről az ilyet elég jól megfigyelheti az ember. Mikor láttam, hogy nem esett baja a hülyegyereknek, tovább bandukoltam.
De most nem is az élet nagy igazságtévő mivoltáról szeretnék értekezni, hanem egy olyan dologról, amely, eddig azt hittem, csupán a filmekben létezhet. Az történt ugyanis, hogy a műanyag (vagy tudja a fene, miből csinálják már a lökhárítókat) reccsenésének pillanatában, mögöttem vagy tíz méterre, felsikított egy nő. Pusztán a hang, és talán maga a baleset hatására. Hátranéztem, és ott állt, földbe gyökerezett lábbal, a kezeit rémülten az arca elé tartva. Olyan egyetemista korú lehetett. Döbbenetes volt!
Én is voltam ezzel így, nem is titkolom; féltem, rettegtem, megijedtem az erős zajoktól. Aztán elkezdődött az óvoda első éve, és utána hamar kinőttem a dologból. Úgy fest, másoknak, annyira ez még nem jött össze.
Az ügy, különben, tanulságos olyan szempontból is, hogy épp a napokban fogadtak el egy törvényjavaslatot, ami megtiltaná a kereskedelmi televíziók és rádiók számára, hogy a hírműsorok 20 százalékánál több időt szenteljenek a különböző bűncselekményekre, balesetekre, meg egyéb, szenzációhajhásznak tűnő eseményekre. Először jó ötletnek hittem a kezdeményezést. De miután megtapasztaltam, milyen riadalmat vált ki egyesekből egy, a fentihez hasonló balesetecske is, már nem vagyok olyan biztos a dolgomban. Úgy fest, egyesekre még tényleg ráfér, hogy alaposabban megdolgozzák kicsi, édes, habos-babos, rózsaszínű felhőkön úszkáló, ártatlan, cuki lelkivilágukat.
Mert a világ sajnos rohadtul nem olyan, amilyennek azt szeretnék velünk elhitetni. Burokba zárnak bennünket, cenzúráznak sok mindent, ami esetleg felnyithatná a szemünket a valóságra. Jó példa volt erre, amit a különböző tévécsatornák csináltak az iraki háború idején. Kamu, megtévesztő, lebutított anyagokat nyomtak, nehogy bárki szembesüljön a ténnyel, hogy a harcokban bizony emberek sebesülnek és halnak meg. Erre az átverésre, egyébként nagyon helyesen, többen fel is hívták a figyelmet.
Na de mi a helyzet a hétköznapokkal? Elárulom: ugyanez. Szűrők sokaságán jut el csupán a valóság apró szelete az emberekhez, hogy azok nyugodtan, békésen éljék tovább életüket. És még van képük bemagyarázni azt, hogy a sok borzalom hatására válik érzéketlenné a jónép mindennemű szörnyűség iránt? Hát mitől váltanának ki bárkiből is érzelmeket olyan anyagok, ahol egy lezuhant repülőből annyit látunk, hogy valami a háttérben füstöl, meg vágóképnek benyomnak egy égő bőröndöt? Mi a fene okozna megbotránkozást egy gyilkossági ügy kapcsán, amiből, ha igazán durvák akarnak lenni, összesen mutatnak egy véres kést, vagy a tettes fotóját?
Nem azt mondom, hogy a másik véglet jó volna. Aki nem akar durva dolgokat látni a tévében vagy az Interneten, annak meg kell adni az esélyt, hogy ezeket elkerülhesse. De az sem jó, ha annyira puhányokká nevelik az embert, hogy azok, a fenti példához hasonlóan, egy durrdefekttől vagy egy koccanástól gyakorlatilag sokkot kapnak.
Vagy megint én vagyok a hülye? Aki túlélőfelszereléssel jár mindenhova, és a világháló segítségével gyakorlatilag tényleg mindent látott már, amit ember láthatott? Mint oly sokszor, talán most is a legüdvösebbnek az arany középút számítana. De az, attól tartok, túl durva lenne már a fogyasztói társadalom szorgos katonái számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése