12. nap: Űrmelák

Kevés annyira dinamikusan fejlődő, innovatív szegmense van manapság a szórakoztatóiparnak, mint a társasjátékpiac. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen a verseny igen erős; fel kell venni a harcot az asztali szerepjátékokkal, amelyek mélységét és összetettségét szinte lehetetlen még megközelíteni is, ráadásul alig járnak anyagi áldozattal, ugyanakkor csupán minimális vizuális, kézzelfogható tartalmakkal rendelkeznek. És ott vannak a videojátékok, amelyek látványosak, szórakoztatók és hosszú időre képesek lekötni az embert, s többségük több játékossal együtt is játszható, valahogy sokan mégsem érzik benne a közösségi érzést, a csoportos móka hangulatát. Mindeközben a folyamatosan átalakuló és frissülő felvevőpiac igényei is egyre magasabbak lesznek, amely elvárásoknak kötelező jelleggel meg kell felelnie mindannak, aki a maga kis birodalmában eredményes kíván maradni.Vajon ebben a közegben hogyan maradhat életben a társasjáték, egy olyan szórakozási forma, amelyről sokan úgy hiszik, a Gazdálkodj okosan! szintjén mozog mind a mai napig?
Jelentem, az ágazat él és virul. Sőt! A többi konkurenséhez képest, akik a válságra való tekintettel folyamatosan egyre beljebb húzzák a nadrágszíjat, a társasjáték kiadók egyre nagyobb iramban hozakodnak elő az újabbnál újabb, érdekes címekkel, amelyek változatossága, tartalma és célcsoportja lefedi a teljes 10-60 éves korcsoport igényeit. Az én saját igényeimnek pedig leginkább a Fantasy Flight Games kiadó termékei szoktak megfelelni, hiszen az utóbbi években hozzájuk köthetők a Games Workshop (Warhammer, 40K, valamint a régi nagy GW társasok újbóli kiadása) és Lovecraft Cthulhu mítoszához kapcsolódó kártya- és táblás játékok széles palettája.

Mostani tesztünkben is egy FFG újdonságról, a Space Hulk: Death Angel című kártyajátékról lesz szó. Azoknak, akiknek a Space Hulk, mint fogalom nem mondana semmit, röviden felvázolnám, miről is van itt szó. A Warhammer 40K világában játszódó történet szerint egy csapat genetikailag felturbózott marcona legénynek kell átszállnia egy jókora, számos űrhajóból, meteorokból, űrhulladékból a Hipertér (Warp) kaotikus világa és gonoszsága által "összegyúrt", gigantikus konstrukciók egyikére (ez maga a Space Hulk), hogy megtisztítsák azt az ocsmány Génorzóktól (a tiranidák egyik fajtája - a galaxis teljes letarolásán fáradozó, rovarszerű faj, amely bolygóról bolygóra járva takarít be minden hasznosítható ércet, ásványt, vizet és az élővilág teljes biomasszáját).
Mondhatni tipikus Alien.
Azzal az egyébként markáns különbséggel, hogy míg Ripley és sebesen hulló kis csapata inkább túlélőset játszottak az LV-426-on, itt a néhány fős osztag különösebb lelkizés és kétségek nélkül áll neki a több százezres ellenséges idegen horda teljes megsemmisítésének.
Mondhatni tipikus 40K a javából!
A játék közvetlen előzménye a Space Hulk asztali társas, amelyet ugyan a közelmúltban újra kiadott a Games Workshop (valamiért ennek a jogai még nem kerültek át az FFG-hez), ám mint kiderült, sokak nagy bosszúságára valóban komolyan gondolták azt a többség által marketingfogásnak vélt szlogent, miszerint a játék erősen korlátozott példányszámban kerül majd csak a boltok polcaira. Mostanra tehát a Space Hulk egy éves verziója is a több évtizedes kiadásokhoz hasonlóan hiánycikk lett világszerte, így hát sokan felderültek, amikor felröppent a hír: a játék rövidesen megjelenik kártya formájában, az FFG kiadásában. Akiknek megvan az asztali verzió, azokat talán kevésbé lelkesítette a dolog (ahogy engem sem az első időszakban), ám végül nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és már a megjelenés napján beszereztem a Death Angel-t. És bizony nagyon, de nagyon jól tettem!
Ha lehet, a negatívumokkal kezdeném: a szabálykönyvet véleményem szerint nehezen lehetne felhasználóbarátnak nevezni. Szerencsére azonban nem túl hosszú, így tényleg csak annyit kell tennie a játékosnak, hogy türelmesen végigolvassa, majd az addig megszerzett tudás birtokában nekiáll, és újra végigolvassa elejétől a végéig. Így biztosra vehetjük, hogy nem maradnak sötét foltok. Számomra sokkal gördülékenyebben ment például a Warhammer: Invasion vagy a Call of Cthulhu kártya szabályainak és mechanizmusának elsajátítása, mint a Death Angel-é, pedig ez utóbbi játék sem bonyolultabb az előbbieknél. Egy jobb szerkesztés és logikusabb felépítés sokat segített volna a dologban. És ezzel le is tudtuk minden rosszat, amit a játékról mondani tudok!
A szabályrendszer a nyilvánvaló különbségek dacára sok elemet átvett a táblás verzióból, amit sikerült aztán egy gyors, pörgős és izgalmas rendszerbe építeniük. A modern elvárásoknak megfelelően a játék egyedül is játszható, legfeljebb pedig hatan állhatnak neki a rovarirtásnak. Kooperatív játék révén nem egymás ellen, hanem együttműködve, egymást segítve és kiegészítve haladhatunk a végső célunk felé, miközben a Génorzók felbukkanását, mozgását és a harcokat a felhúzott lapok és egy speciális dobókocka szabályozza. Ezért tűnhet úgy elsőre, hogy a küldetések sikere duplán is a szerencsén múlik, ám ez nem teljesen fedi a valóságot. Hiába a Terminátorok áthatolhatatlan páncélzata és a hatalmas tűzerejük, a Space Hulk járataiban vívott ádáz és kegyetlen csatát nem könnyű túlélnie senkinek, ám a csapat sikere fölülír minden egyéni érdeket. A két fős miniosztagokat irányító játékosok ugyanis természetesen közösen megtervezhetik, ki mit és hogyan csináljon az adott körben (azért vannak korlátozások), és ha ez elmarad, ha tévednek, ha rosszul mérik fel az erőviszonyokat, akkor pillanatok alatt elvéreznek. Ha viszont összedolgoznak, van esélyük a sikerre, függetlenül attól, milyen szerencséjük van az adott partiban a kockával. Ha valaki kiesik (meghal mindkét embere), attól még a többiek sikerrel teljesíthetik a feladatot, amivel pedig végül mindenki nyer.
A kártyák a megszokott minőséget hozzák, a képek szépnek mondhatók, s szokás szerint a csomaghoz kapunk egy kis adag jelzőt is. Eddigi tapasztalataim szerint ha valaki egyedül játszik, az előkészületeket is beleszámítva jó 45 percre szükség van egy parti lebonyolításához, függetlenül attól, hogy sikerrel járunk-e, vagy csupán egy könnyed vacsorának bizonyulunk a Génorzóknak. Abban nem vagyok biztos, hogy a Death Angel fog-e kapni kiegészítőt, mindenesetre a játék szabályai által behatárolt térben nehezen tudom elképzelni, hogy bármi más jelenjék meg hozzá a közeljövőben. A hosszútávú újrajátszhatóságáról pedig egyelőre nem tudok nyilatkozni, idáig ugyanis mindössze két meccset sikerült játszanom (1 győzelem mellett egy megalázó vereség). Ám én mindenkinek azt tanácsolom, ha szereti a 40K világát, próbálja ki egy 4-5 fős csapatban a játékot, mert garantáltan remekül fog szórakozni!

Értékelés: 8,5/10