45. nap: A fagyi visszanyal

Töredelmesen bevallom: nem váltam eltökélt rajongójává a manapság oly divatos ásványvíz fétisnek. Egyrészt nem hiszem, hogy bármi természetes lenne azokban a kotyvalékokban, amelyeket nagy lelkesedéssel, úton-útfélen elénk tolnak és ránk erőltetnek, másrészt meg, ha vízre vágyom, jó nekem a hétköznapi, egyszerű csapvíz is. Unalmas fickó vagyok, tudom.
De ami jó, az jó, így olykor a kosaramban landol egy-egy üveg szénsavmentes Szentkirályi. Valamiért számomra ez jelenti a tökéletes, hamisítatlan, semleges "víz-ízt", amelyben nem érződik semmilyen adalékanyag, és mindennek tetejében még csak nem is büdös. Ritka az ilyen, ráadásul magyar termékről is van szó, így igazi főnyeremény a drága. És bizony mások számára is vonzó lehet ez az itóka, ugyanis év eleje óta a Szentkirályi víz ára - jóformán hétről hétre - növekszik, látszólag mindennemű külső ok vagy behatás nélkül. Persze nem ismerem valamennyi üzletlánc árait, így pontosan azt sem tudom, hogy a másfél literes kiszerelés mennyibe kerül, teszem azt a Lecsóban, az Ósönben, a Lidliben, a Spárban. Csak azt látom, hogy a Cébéá nyáron már 175 forintot kért érte, ami azért, valljuk meg, emberes összeg egy kis vízért.
Értem én, hogy ha nagy rá a kereslet, az üzletnek megérné ennek arányában növelnie az árakat, de azért nem kéne teljesen hülyének nézni a becses fogyasztót sem. A belváros egyik előnye ugyanis az, hogy a lakóhelyem 100 méteres körzetében legalább 5 élelmiszerbolt található, amelyek mindegyikében olcsóbb volt a Szentkirályi, mint a Cébéában. Hozzáteszem, széles skálán mozgott az utóbbi hónapokban a víz ára, de azért mindig a nagyjából 130 és 150 forint közti mezsgyén mozgott, már ami az említett élelmiszerlánc üzletét illeti. A 175 csak rövid ideig tartotta magát.
De ma felfedeztem, hogy váratlanul ez az összeg 99 forintra csökkent. Paranoiás énem azonnal megkongatta a vészharangokat: ez biztosan nem a véletlen, s nem is az adakozó kedv műve! Azt gyanítottam, hogy mindösszesen pár nap lehet hátra a készletük szavatosságából, s a legutóbbi néhány átdátumozási balhéjuk után több, ilyen jellegű felhajtást nem szeretnének csapni maguk körül. Ezért választották inkább az utolsó pillanatban történő leárazást. Dúvadként vetettem rá magam az első, kezem ügyébe kerülő palackra, hogy kisilabizáljam a lejárati időpontokat, de nagy meglepetésemre egy új, átdolgozott címke fogadott, amelyen szép, nagy, feltűnő piros karikában ott virított: "javasolt fogyasztói ár: 99 forint". A rejtély tehát megoldódott! Ez állt az árcsökkentés mögött.
Bizonyára annyi történt, hogy az előállítónak elege lett abból, hogy amíg tőlük potom pénzért veszik át a terméket a kisebb-nagyobb hálózatok, addig a vásárlóknak ezt ők már többszörös áron adják tovább, az indokoltnál is nagyobb, már-már pofátlanul magas haszonra téve szert. Ez nyilván ellenérzést vált ki a Szentkirályinál dolgozó, jobb érzésű emberekből, míg a gazdasági osztályukon többen komoran húzták össze bozontos szemöldöküket, miközben mindenhol hallatszott a felháborodott duruzsolás: ez így nem mehet tovább, valamit tenniük kell!
S bár egy címkén feltüntetett, ajánlott árnak nincsen kötelező jellege, de úgy fest, ebben az esetben mégis megtette a hatását, és elég volt, hogy a körmére nézzen a kapzsi Cébéának. És ez jó!