41. nap: Addikció

Néhány évvel ezelőtt sokat játszottam a World of Warcract nevű játékkal. Rengeteg időmet elvette, de én mégis szerettem a magam módján: lekötött, érdekelt, újabb és újabb kihívásokat állított fel előttem. Havidíjat kell érte fizetni, de ez sosem zavart. Kedvemre való volt a társaság, akikkel együtt kaszaboltuk, varázsoltuk, aprítottuk apró miszlikbe a szörnyek hordáit, és mindezeken túl nem csak többedmagammal, hanem egyedül is élvezetesek voltak azok a változatos tevékenységek, amelyek nyitva álltak előttem minden egyes belépésnél.
Hogy függő voltam-e? Erre nem tudnék egyértelmű választ adni. Ha csupán a játékkal töltött, napi mennyiséget vennénk alapul, bizonyosan "igen" lenne a helyénvaló felelet. De én igazából sosem éreztem, hogy gondjaim támadnának abból, ha abba kéne hagynom. És mikor eljött az ideje a leállásnak, nem is haboztam egy pillanatig sem. A játék egy ponton túl már nem szórakozás, inkább egyfajta munka volt, rutin, kötelező feladatok sora, amelyek kezdtek rémesen unalmassá válni. Így aztán egy este (ami, egészen véletlenül egybeesett az aktuális, havi előfizetésem legutolsó napjával) véget vetettem az egésznek.
Utána egy darabig azért még volt némi hiányérzetem. Ha úgy tetszik, elvonási tünetek; a lelkesedés, a nosztalgia, a hangulat iránti sóvárgás. De tudtam jól: ezek már akkor sem voltak meg, amikor még előfizető voltam, csak épp másképp éltem meg a hiányukat. Nem a játék iránt vágyakoztam, hanem azért az érzésért, ami a kezdeti időkben magával ragadott, és ami szép lassan kikopott belőlem. Talán az én hibám, talán a fejlesztések mentek el rossz irányba, mindenesetre ezen fölösleges dolog rágódni. Hónapok, évek teltek el anélkül, hogy egyáltalán eszembe jutott volna a játék, vagy az általa okozott élmények.
De a sors keze, valamint az ügyes marketingesek fondorlatai elől nehéz véglegesen megszökni!
Ugyanis a WOW legújabb kiegészítője december 7-én jelenik meg, és ehhez idomulva a régi, inaktív játékosoknak felajánlottak egy ingyenes hetet, hogy azok ismét kedvet kapjanak a programhoz, visszatérjen beléjük a lelkesedés, a nosztalgia, elragadja őket a hangulat. Korábban is volt már persze ilyen, de akkor fittyet hánytam az egészre. Ma viszont mégis úgy döntöttem, kihasználom az időt, és erre a hét napra adok egy újabb esélyt a Warcraft-nak. Leginkább azért, hogy visszacsempéssze azt a régi varázst, amely egykoron arra késztetett, hogy minden nap újra és újra elindítsam a játékot.
De ez nem megy ilyen egyszerűen. A lelkesedés, a nosztalgia, hangulat ugyan vissza-visszatérhet egy szemvillanásra, de összességében nem érzek az ég világon semmit. Elmúlt, végérvényesen, visszavonhatatlanul.
Vajon ez most jó, vagy rossz dolog? Azt jelenti, hogy teljesen kigyógyultam a függőségből, és ismét szabad vagyok? Vagy azt, hogy megint sivárabb, szegényebb, fakóbb lettem egy kicsit?
Tudja a fene!