51. nap: Az Év Játéka - a jelöltek

Elérkeztünk november legutolsó napjához, ami azzal jár, hogy kihirdetem az Év Játéka díjra esélyes versenyzőket! A lista szigorúan a magánvéleményemet tükrözi, épp ezért kicsit sem kell egyetérteni velem. Ugyanakkor számomra is örömteli, ha összefoglalom az esztendő legjobbjait, mintegy örök mementót állítva nekik ezzel a blogom oldalain. A pontos végeredmény előttem is kérdéses, sokat kell még rajta gondolkodnom. De mivel egy teljes hónapot adtam magamnak az értékelésre, ezért december 31-ig mindenkinek várnia kell a helyezések megismerésére. 

Nincs lefutva még semmi, a verseny óriási és gyilkos volt idén is, rengeteg különleges és értékes címmel. Nem hiszek abban, hogy a játékokat külön stílusok alapján kellene értékelni; ezt csak azok az újságok és Internetes oldalak csinálják, akiknek jól felfogott anyagi érdekük, hogy minél több címet emlegessenek előkelő kontextusba ágyazva. 

A legfőbb két szempont egyértelműen az, hogy milyen játékélményt nyújtott az adott cím, valamint az, hogy milyen utóhatásokat, érzelmi és gondolati folyamatokat indított el bennem. A történetről itt lényegtelen említést tenni: számomra evidens, hogy ebben a kategóriában csak olyanok indulhatnak, amelyek komoly, érdekes és lebilincselő cselekményszállal rendelkeznek. A grafika, a szinkronhangok, és a játék hossza ezzel szemben másodlagos jellemző csupán, persze egyáltalán nem elhanyagolható szempont egyik sem. A végső értékelést százalékban közlöm majd, a pontos sorrend pedig kizárólag ez alapján kerekedik ki. 

Ezeken túl pedig szeretnék még egy Legjobb Zenék csoportot is létrehozni valamikor, ám itt már nem lesznek helyezések. Amely muzsika ide bekerül, az biztosan számíthat teljes és maximális elismerésemre és főhajtásomra. Sajnos ebben idén nem volt akkora verseny, amilyenre számítottam. Ha az adott játékok teljes hanganyagát nézzük, mindössze két, a többieket messze maguk mögött hagyó produktumot tudnék kiemelni, és az egyes, említésre méltó trackek száma sem túl magas. De erről majd kicsit később. Most inkább nézzük a jelölteket!

1. Mass Effect 2 - A játék, amelyben a galaxis, és vele együtt minden értelmes faj megmentése csupán egy csapatépítő tréning! 

A Mass Effect 2 egy BioWare játék, és mint ilyen, számomra a létező legmagasabb minőséget képviseli mind a tartalom, mind a külső megjelenés szempontjából. A történet ott folytatódik, ahol az első rész véget ért: Shepard parancsnok, miután tudomást szerzett az ismert galaxist fenyegető külső, hatalmas, és legyőzhetetlen fenyegetésről, egy terrorista-szervezetnek tűnő csoport, a Cerberus szolgálatába áll, mivel ők az egyetlenek, akik tisztában vannak a veszedelem valódi méretével (s nem mellékesen minden létező eszközzel azon fáradoznak, hogy az emberiséget az összes többi, szövetséges faj fölé emeljék). Ám hősünk egyedül mégsem szállhat szembe a rettenetes, ősi lényekkel, ezért a Piszkos Tizenkettő mintájára csapatot verbuvál maga köré a létező legveszélyesebb, legelszántabb, legzseniálisabb és leghalálosabb fickók és csajszik közül. Feladata, hogy az egyre bővülő osztag tagjainak elnyerje teljes bizalmát és odaadását, ami jelentős mértékben hozzájárulhat a rájuk váró, öngyilkos küldetés teljesítésének sikeréhez. Mindezek után pedig kezdődhet az igazi móka, a bevetés, amely dönt nem csupán az emberiség, hanem minden értelmes lény és faj jövőjéről!

Launch Trailer:
lyutúb klip
Cinematic Trailer:
Megint lyutúb

2. Alan Wake - A játék, ahol még egy nyavalyás markológéptől is jobban parázik az ember, mint Freddy Krueger összes csínytevésétől együttvéve!

Hosszú, hosszú éveket kellett várni az Alan Wake megjelenésére, és mi tagadás, a végeredmény sok tekintetben teljesen más lett, mint amire előzetesen számítani lehetett. A játékot eredetileg sandbox stílusúra tervezték (amikor egy hatalmas területet lehet bejárni töltés és határok nélkül), és folyamatosan csiszolgattak az alaptörténeten is. De amikor végre megérkezett a kizárólag XBox 360-ra kiadott cím, olyat durrantott, hogy abba még az én masszív, ódon falaim is beleremegtek!

Mintha H. P. Lovecraft és Stephen King beköltözött volna Twin Peaks-be, megspékelve mindezt egy csodálatos, utánozhatatlan és félelmetes atmoszférával és hangulattal, amihez foghatót játékban még nem tapasztaltam. Epizodikus felépítésű, ami annyit tesz, hogy időnként a cselekmény egy brutális cliffhanger közepette megszakad, majd  mintha egy tévésorozatot néznénk, összefoglalót látunk az eddig történtekből: "Previously on Alan Wake"! S ezt követően folytathatjuk rettegéssel és félelemmel teli nyomozásunkat a felfoghatatlan és megismerhetetlen Gonosz után. Főhősünk, Alan Wake egy népszerű és sikeres író, amely tény még tovább bonyolítja a szálakat, hála a sztori összetett hermeneutikai megközelítésének (nem is beszélve azokról a szójátékokról, amelyek a címszereplő nevéből születnek... egyszerűen zseniális!).

Trailer:
Lyutúb klip

3. Fable III. - A játék, ahol az elkényeztetett hercegecskéből Albion utolsó, és egyben legnagyobb Hősévé válunk, s mindeközben nem vesszük túl komolyan magunkat!

Sokat nem szeretnék mondani erről, hiszen egy rövid tesztet már írtam a játékról a 26. napon. Az mindenesetre ide kívánkozik, hogy idén számomra ez volt a legnagyobb kellemes csalódás, ami elég volt arra, hogy a gém elindulhasson az Év Játéka címért folytatott ádáz küzdelemben. Könnyed, többnyire vidám, a műfajt néhol kifigurázó, szarkasztikus jellegével és poénjaival könnyed szórakozást (valódi, igazi szórakozást) nyújt a játékosoknak, s mindeközben olyannyira szerethető az egész egység, hogy arról tényleg csak a legelőkelőbb jelzőkkel lehet értekezni. Örülök, hogy nem szalasztottam el azt az élményt, amelyben általa részesülhettem! 

Trailer:
Lyutúb klip

4. Red Dead Redemption - A játék, ahol végre igazából bejárhatjuk a végtelen prérit, a havas erdőket, a sivatagokat, s közben nem kell maffiózóktól és megvadult zsaruktól tartanunk! 

Ugyanis a Rockstar végre vette a fáradtságot, és készített egy játékot, ami nem GTA, és nem is nagyvárosban játszódik. A helyszín a vadnyugat, ahol egy kényszerhelyzetbe került, egykori banditát irányítunk, akit a kormány a családja fogvatartásával arra kényszerít, hogy kutassa fel és likvidálja egykori bűntársait és azok csatlósait. Küldetésekkel bőségesen el leszünk látva, miközben valóban fantasztikus vidékeken kóborolhatunk, ízelítőt kapva az egykori pisztolyhősök mindennapjaiból. Mindezeken túl pedig rengeteg finomságot, ötletet, érdekességet is belecsempésztek az alkotók, amelyek biztosítják, hogy unatkozni nem fog senki. Véletlenszerűen beleakadhatunk pár útonállóba, akik ki akarnak minket fosztani. A segítségünket kérheti egy szerencsétlenül járt férj, akinek a feleségét néhány haramia épp készül felakasztani egy fára. Megállíthat egy egyszerű "stoppos", aki váratlanul leránt a lovunkról, és megpróbál elmenekülni vele. És csak rajtunk áll, miként kezeljük ezeket a helyzeteket: segítőkészek, együttműködők leszünk, jófiú bőrbe bújunk, vagy könyörtelen, hideg és számító gyilkosokként taroljuk végig a vadnyugatot. Elmehetünk vadászni, beülhetünk egy kocsmába kockázni vagy pókerezni, nagyképű taknyosok kezéből lőhetjük ki a pisztolyt egy utcai párbaj során, bankokat vagy postakocsikat rabolhatunk ki. Vagy csak egyszerűen felülünk a lóra, és elindulunk a naplementébe. Mert azt egyszer mindenkinek ki kell próbálni!

Trailer: 

Lyutúb klip

5. The Saboteur - A játék, ahol egy piás ír alaposan ellátja a baját a Párizst megszálló, teljes német hadigépezetnek!

A játék még 2009 végén jelent meg, de én csak idén jutottam hozzá, ezért úgy döntöttem, nevezhetem a címre! Annál is inkább, mert egy méltatlanul leírt produktumról van szó. S bár nem kapott túl rossz értékeléseket sehol, de nem is igazán magasztalta az égig senki - kivéve engem!

Mert nekem bizony az elejétől kezdve tetszett a megvalósítás: a magányos, felbosszantott átlagember, akinek alaposan a tyúkszemére lépnek a gaz németek, s aki ezért nem rest kiadós bosszút állni. Ismét egy sandbox játék, csak ezúttal a háború által feldúlt(?) Párizsba kerülünk, ahol az egymást követő, változatos feladatok elvégzése közben bejárhatunk valamennyi utcát és teret, valamint a környező vidék dús szántóit és legelőit. Persze nem egyszerű turistaként: módunkban áll minden őrtornyot, ellenőrzőpontot, rádióállomást, rakétakilövőt megsemmisíteni vérmérsékletünknek és felszerelésünknek megfelelően. Lopakodhatunk, álruhába, tiszti uniformisba bújhatunk, vagy egyszerűen előkapva a géppisztolyt szitává lőhetjük az ellent, majd autóba pattanva sebesen (mármint a korhű járművekből kiindulva kevésbé sebesen) elhúzhatjuk a csíkot a tetthelyről. 

A játék egyébként érdekesen kezeli azt, hogy mennyit haladtunk előre a történetben. Ha egy kerületet már megtisztítottunk a náciktól, azaz teljesítettünk bizonyos mennyiségű küldetést, az addig fekete-fehér világ kiszínesedik, mintegy jelezve: az élet visszaköltözött az adott területre. 

Állítólag a címben szereplő szabotőr úr valóban létezett, és valóban borsot tört a németek orra alá. Ám a játékban a főhősünk falakat mászik meg, profin kezeli az összes robbanószert, az aknavetőt, valamint az összes lőfegyvert is. Valamennyire túlzó, kicsit elnagyolt, némiképp húzós maga a megvalósítás, ám mindennek ellenére nagyszerű hangulata van, ahogy egyszerű átlagemberként elvegyülünk a tömegben, majd a mit sem sejtő ellenségre lecsapva tovább állunk újabb célpont után kutatva. 

Nekem bejött az elejétől a végéig. Mert minden megvan benne, ami szerintem egy jó játékhoz kell. Nem volt körülötte hatalmas felhajtás, médiakampány, csinnadratta, s talán ezért volt a néminemű ismeretlenség és kétkedés, ami körülvette. Ennek ellenére most itt van, s ez a tény önmagáért beszél!

Trailer:

Lyutúb klip

Öt jelölt, akik eséllyel indulnak az igen rangos, általam odaítélt Év játéka címért! Elképzelem, ahogy a kiadók fejesei most imára kulcsolt kezekkel, tűkön ülve várják az év utolsó napját, amikor is kiderül, ki az, aki mindent visz!